A hadsereg óriási tengere magába szívta az apró vízcsöppeket: tanárok,
diákok is bevonúltak és ott küzdenek a harcmezőn. A kolozsvári
egyetemnek nem egy tehetséges hallgatója mint katonaköteles vonúlt be a
hadseregbe, viszont nem egy kolozsvári – de meg más magyar városbeli
tanár is – önkéntesen állt be a katonák közé. Akadnak köztük már
rangjukról régen leköszönt tisztek is, de sokan mint közlegények siettek
a zászlók alá. És most együtt harcolnak tanárok és tanítványok, hősi
példájuk pedig még mindig ujabb és ujabb követőkre talál. A legutóbb is
két fiatal tanár vonúlt be egyszerre, mint önkéntes. De mielőtt a
harctérre mehetnének, előbb még katonailag ki is kell képezni őket és a
kiképzés ideje alatt – de már katonaruhában – otthon maradhatnak a
városukban.
Egész napjuk fegyverforgatással telik el és csak esténként érnek rá egy
kis pihenésre, sétára a korzón.
A minap, amikor így sétálgattak, egyszerre csak egy sebesült jött velük
szembe. Fiatal, tejfölös képü gyerek volt, a karja felkötve. De a
paroliján két csillag is ékeskedett.
A két tanár – két közlegény – hirtelen fölkapta a jobb kezét és előírás
szerint szalutált. De amikor már elhaladtak a tejfölösképü, sebesült
altiszt mellett, egyikük megszólalt:
– Te, nem járt ez a te osztályodba?
A másik egy pillanatra némán maga elé nézett, aztán szinte irigyen, de
büszkén csak ennyit mondott:
– De hát nem láttad? Hiszen már… altiszt és sebesült!
… És a két tanár úr, – a két közlegény – szótlanúl ment tovább.