Ezer meg ezer másik nevet is írhattunk volna ide, mert ez a Bodnár Pál
közlegény csak egy a sok hős közül. Szolgalegény volt valamelyik kis
faluban és semmit sem tudott róla a világ, ő sem a világról. A szegény
szolgalegény maga sem gondolta, hogy valaha hogyan fog benne revelálódni
a magyar érzés, az a nagyszerű lelki folyamat, mely oly sok századon át
vészben, viharban összetartotta és nem hagyta elpusztúlni nemzetünket. A
nagy események közé odajutott Bodnár Pál is; mint közlegény harcolt az
oroszok ellen és megsebesülve szállították be az egyik gráci
hadikórházba. Az egyik lábát átfúrta a golyó s a kórházban derült ki,
hogy megsebesülése után még napokig részt vett a harcban. Nem szólt
senkinek a sebéről s gyalogolt tovább a csapatával, harcolt tovább
vitézül, csodálatos önfegyelmezéssel, lelki erővel küzdve le nagy
fájdalmait. A lelket azonban végre legyőzte a test: a súlyos seb
elmérgesedett és Bodnár Pál összerogyott.
Mikor az orvos megkérdezte tőle, hogy miért nem jelentkezett mindjárt a
kötözőhelyen, amikor golyó érte a lábát, s miért harcolt tovább nagy
fájdalmai mellett is, csak azt mondotta egyszerű két szóval:
– Magyar vagyok!
Úgy hangzik ez a két szó, mint a legszebb költemény s mindennél jobban
jellemzi a magyart.