Csak egy rövidke hír, s egy röpke hírben mennyi büszkeség!
Ennyi az egész távirat:
_Bécs_, szept. 4.
A hadügyminisztérium az állami pénzverőben nagyszámú vitézségi érmet
rendelt meg, mert már mind elfogyott.
Elfogytak a vitézségi érmek. A háború elején. Amikor még csak a hősi
tettek elején vagyunk. Amikor még csak azt látjuk, hogy ahol csak
harcoltunk, sokszoros túlerővel állottunk szemben, s mégis győztünk,
mindenfelé győztünk. A hősi tetteket már látjuk, az eredményeket már
büszkén hirdetjük, de hol vagyunk még attól, hogy valamennyi hősünknek
már ott lógjon büszkén dagadó mellén a vitézség jól kiérdemelt érme. Még
jóformán el se kezdték az osztogatást, s máris elfogyott az érem.
Hősökre számítottak, annyi bizonyos. Akik vezetik a hadsereget, tudták,
hogy a világ egyik legelső hadseregét vezetik. Ismerték hadseregünk
multját, büszkék voltak tradicióira. De ennyi hősi tettre még ők se
voltak elkészülve. Csak verjék, verjék a vitézségi érmeket a
pénzverőkben. Annyit nem győznek verni, ahány hőst ad a veszedelem a
hazának!