_Nap_ _Reggeli_ _Ebéd_ _Vacsora_
_Hétfő_ Tejes kávé Húsleves rízzsel Burgonyatészta
feketekávé Savanyu káposzta
vagy tea
_Kedd_ „ Sertéspörkölt Bableves
Túrós tészta
_Szerda_ „ Húsleves darával Köményleves
Savanyu burgonya szafaládéval
_Csütörtök_ „ Gulyás rizzsel Burgonyaleves
Lekváros tészta
_Péntek_ „ Húsleves tarhonyával Darázstészta
Bab vagy borsófőzelék
_Szombat_ „ Cók-mók Gulyás
_Vasárnap_ „ Húsleves árpakásával Szalonna
Mákostészta
Ehhez tudni kell, hogy a katona igen nagy kvantum kenyeret kap.
Mindenhez eszik bőségesen kenyeret. Hébe-korba bort is kap. Néha este is
kávét. És a leves: a leves nem olyasvalami, amit nekünk leves cím alatt
tálalnak. A katona levesében egy jó ökölnyi darab marhahús van
elhelyezve. Közel egy félfont. És mi az a cók-mók? A katona úgy hívja,
hogy „cakkumpakk“, – minden együtt. Ez a katonák egyik legkedvesebb
étele. Együtt fő a leves, a hús, a főzelék, a tészta. Ebben az ételben
benne van minden, ami jó, kellemes és étvágyingerlő.
Ha golyókat nem szerviroznának hozzája, a katona jobban élne a
háborúban, mint akárki más a békében.
„KÉT KANÁRIMADÁR, AKI HŐSI HALÁLT HALT.“
A déli harctérről sebesülve botorkált ki egy fiatal hadnagy. Az mesélte
ezt a kis históriát:
Mentem csapatommal végig a töltésen, hajtottuk magunk előtt a szerbet, a
túlsó oldalra, vissza a hazájába. Kegyetlen út volt, sűrün hullott a
srapnel, a szerbek pedig fedett állásaikból ugyancsak lődöztek ránk. A
töltés mentén már a mienk volt a terület. Lépten-nyomon szerb halottakon
ugráltunk át, így értünk oda a vasúti állomás épületéhez.
Biz az szomorú épület volt mostan. A tövében két agyonlőtt komitácsinak
a hullája búsult. Azokat már nem értek rá eltemetni a szerbek. Benn az
állomás épülete kifosztva, golyóktól megrongálva. Végigmentünk a
termeken, aztán fölértünk az emeletre, a főnök lakására. Ott a szoba
sarkában kis madárkalitka állott. A madárkalitka alján két sárga kanári
egymásra borúlva feküdt. Elment a gazdájuk, nem volt aki táplálja őket,
éhenvesztek szegénykék. Néztük, néztük megilletődve és az egyik bakám a
fejét lesütve búsan megszólalt:
– Nekem is van otthon két kanárimadaram, két szép gyermekem, hát azokat
táplálják-e mostan?
Még csak ez kellett nekünk. Egyszerre ríva fakadtunk. Kiadtam a
rendeletet, ássanak csöppnyi sírt, a bakák katonai parádéval
belétemették a két kis madarat. Még fejfát is faragtak hozzá, takaros
fölírással:
„Itt nyugszik két kanárimadár, aki hősi halált halt.“
– Tudja Isten, közelről tele van a háború borzalommal, de legigazabban
akkor kezd el sajogni a szívem, ha erre a két kanárira visszagondolok.