A Szent István-kórház egyik betege beszélte a következő harctéri
epizódot:
– L…-hez közel a mi patrulunk három orosz gyalogost fogott. Egy kis
erdőben találtuk őket, nagyon fáradtak voltak szegények és mikor rajtuk
ütöttünk, mindjárt megadták magukat. Mikor a magyar tábor felé
eszkortiroztuk volna őket, egy nagyobb orosz csapattal találkoztunk
szembe. Tízannyian voltak, mint mi, azért éppen csak a tisztesség
kedvéért egypár lövést váltottunk velük, azután laufsrittban belevettük
magunkat a közeli erdőbe és nagy kerülővel a táborunk felé siettünk.
Estére szerencsésen haza is találtunk. A legfurcsább azonban az volt a
dologban, hogy a mi hadifoglyaink egy pillanatra sem tágítottak
mellőlünk, egész idő alatt mindig a sarkunkban voltak, velünk együtt
szaladtak az orosz elől és velünk is vonultak be a magyar táborba.
Úgy látszik, a derék muszkák nagyon megbarátkoztak már a gondolattal,
hogy ők a háború végéig nyugalmas magyar hadifogságban lesznek és semmi
áron sem akarták ujból a vállukra venni a szuronyos puskát.