A németek nagy csapat kozákot fogtak el, akiket azonnal tovább
szállítottak a német birodalom belsejébe. Magától értetődik, hogy a
kozákcsapat emberei között érdekesnél érdekesebb típusok akadtak,
különösen az urali nagyszakállu kozákok váltak ki marcona, szinte félvad
külsejükkel és így nem lehetett csodálkozni azon, ha a németek ezeket a
kozákcsoportokat a nagyközönség számára fényképekben akarták
megörökíteni. Mikor tehát az urali kozákszállítmány estefelé a
legközelebbi német városba érkezett, a fogolyszállítmány parancsnoka
elküldött a legközelebbi fényképészért, aki csakhamar megérkezett
titokzatos masinájával. A kozákokat félkörös csoportba állították, mire
fölbukkant előttük a fényképész a fekete posztóval letakart géppel.
Bármily elszánt, félvad emberek is az urali kozákok, az előttük
ismeretlen, letakart, állványra helyezett gép mégis megremegtette őket.
A fényképész fejjel a gép takarója elé bújt, ide-oda mozgatta a gépet,
majd kihúzta fejét a fekete posztó alul, jobb kezébe vette a pillanatzár
gummilabdáját, a fogolyszállítmány parancsnoka harsány hangon
„vigyázz!“-t kiáltott és a fényképész most már – mivel este volt –
balkezével hirtelen magneziumsodronyt gyujtott föl.
Mintha villámcsapás érte volna a kozákokat, egyszerre elvágódtak és
majdnem állati hangon üvöltötték:
– Kegyelem! kegyelem!
Ők ugyanis a fényképezőgépet valami különös, újmódi gépfegyvernek nézték
és szentül meg voltak győződve, hogy most agyonlövik őket.
Nagynehezen, sok próbálkozás után végre sikerült a fölvétel, de a képen
az egyébként edzett és izgalmat nem ismerő kozákok olyan siralmas arccal
jelentek meg, mint valami anyámasszony katonái.