Három hosszú nap óta áll a harc itt,
Étel nélkül fekszünk és álmosan.
Alig dobol üterünk, szinte alszik,
Erünkbe akadoz a vérfolyam.
Az árok alján zápor árja paskol,
Mint gyermeké fázik az ajakunk.
Most mint bábok nyulunk föl a harasztból,
Most sáros földbe ássuk el magunk.
A tüzeléstől, melynek füstje elszáll,
Nem tudnak semmit a görbült kezek már.
„Álom“… „Kenyér“… gondoljuk hallgatag.
Egyszerre géppuskák tik-takja kattog
Égő faluból, reng a föld alattok
S a villamos hang cél felé ragad.
Ime, a németek szonetteket írnak a háborúban. És a XX. században az
olvadékony és kecses olasz versforma is háborús vértezetet kap, a
szonett, amely valaha epedő és finomkodó szerelmi vallomások kalitkája
volt, csatadalokat foglal magába. Olasz és francia költők éltek vele. Ma
a román formát kölcsön kéri egy germán katona. Tulajdonképpen az az
érdekes, hogy a német költő, aki a lövészárokban, rozoga ceruzával írta
ritmusait, mindig gondosan ügyelt a mértékre, a rímek tiszta, csengő
voltára, a kép tökéletes megszerkesztésére. Ha srapnelzápor zuhogott a
lövészárokra, akkor félretette a ceruzáját és elővette a puskáját.
Közben megértek a sorok. A németek nyugodt, biztos és fölényes
hadjáratára jellemzőek ezek a versek.
Dokumentumok ezek a szonettek is: a XX. század nagy háborújának
dokumentumai. A mi korunk katonái szonetteket írnak a lövészárokban…