(Berlin, október 22.) „… Fölmentem Lehmannhoz s a lépcsőházban egy
gránát csapott az arcomba. A seb nem volt fájdalmas, de talán nem volt
jelentéktelen sem, mert egy pillanat alatt elöntött a vér. Már menekülni
akartam, de ott termett Lehmann szobalánya és megvígasztalt, hogy,
aszongya, a gránát egy összegöngyölt kötény. És a vér, amely elöntötte
ingemet, nem vér. Csupán cseresznyelé.
A gyermekek ma ebédnél gyüjtötték, hogy fölhasználják a háborúban. Csak
az illuzió kedvéért, mert a cseresznye leve olyan, mint a vér.
Beléptem a gyermekszobába. A csata javában tombolt. A tizenkétéves Ervin
széken állt és szakadatlanul lövöldözött a bátyjára. Adta a gépfegyvert,
mert szakadatlanul tüzelt. És egyre kiáltozta: Parlez vous français?
Willit legalább ötven lövés fúrta már át. De nem hátrált. Bizonyára
meghalt már, csak nem vette észre.
A csata elkeseredetté vált. Franktirőrök rohantak elé hegyes
ceruzáikkal. A kis Emil megfogott s egy székhez húzott. Le kellett
ülnöm. Kemény és határozott kommandójának nem állhattam ellent, de
hirtelen fölugrottam, mert a szék nádfonatába fogpiszkálót rejtett.
Ez volt az U. 9. Én pedig tudtomon és akaratomon kívül jelképeztem az
Aboukir páncélos óriást. A fogpiszkáló a torpedó szerepét töltötte be.
Oldalra kellett dűlnöm, mert így csinálta az Aboukir is.
E sebesülésre berontott a szomszéd szobából a Vöröskereszt Egylet a
hétéves Lujza személyében. Óriás vizes spongyával esett nekünk. Aztán
megtörült egy sötétfehér portörlő-ronggyal. „Most már tovább
harcolhattok“, – szólt egészen Vöröskereszt-stilusban. Nekem még
részvéttel megtörölte a galléromat és ingemet is, aminek következtében a
cseresznyelé hígabb lett, de teret hódított. Meg akartam magamat nézni,
de nem volt itt tükör. Kinéztem hamar az előszobába. Ott agyonlőttek,
mint kémet.“