Levél érkezett a harctérről a fiatal férjtől. Az asszony izgalmában nem
tudja kibetűzni. Fölolvassa neki a bátyja:
… A legszebb napok minden nagy eseménye mellett az én gondolataim egyre
a vastag Bertánál időznek. Könnyek gyűlnek a szemembe a meghatottságtól,
ha képzeletemben megjelenik alakja s kinyújtom a kezemet, mintha meg
akarnám símogatni. A vastag Berta… Tegnapelőtt láttam legelőször egy
szép erdő szélén. Akkor pihent az árnyékban s a katonák nem zavarták
nyugalmát. Én is csak lopva, meghatva mertem hozzá közeledni és
végtelenül boldog voltam, hogy hozzáérhettem. Ha annyi ember nem látja,
megcsókolom, nemcsak magam, hanem a Te nevedben is…
A fiatal asszony szorongva hallgatta az első sorokat, küzködött egy
darabig a könnyeivel, azután zokogva borult a bátyja vállára.
– Megcsalt, a nyomorult!… És még hozzá milyen szemérmetlenül megírja…
Egy ilyen vastag nővel…
A fiatalember azután tovább olvassa:
… Másnap azután láttam a vastag Bertát, amikor dolgozott. Okádta a tüzet
s mint a pelyhet köpte tizenöt kilométernyi messzeségbe az ezer
métermázsás ólmot.
– Istenem, – sikoltott föl az asszony, – micsoda nő ez!
Csak a levél végén tudta meg, hogy az ura a 42 centiméteres mozsarakért
lelkesedik, amelyeket a német kedélyesség vastag Bertának nevezett el.
„SZIVES ÜDVÖZLETEK.“
A katona nem csak a fegyverével harcol, de szavakkal is. Amikor
szuronyát odaszegezi a puskacsőre, enyhén szólván is, káromkodik egyet.
És amikor puskáját kilövi, amikor ágyúját elsüti, mindezt egyáltalán nem
szótlanúl teszi. Régi megfigyelés ez a háborúkból. Már a marathoni
csatatéren is százszámra találták a parittyaköveket, amelyekre a
legkacskaringósabb jókívánságok voltak vésve. A középkorban pedig
egyenest ilyen „fölirásos“ lövegeket használtak.
A katona-pszichológia azóta sem változott. Csak éppen a harcieszközök
változtak meg. De azért az új, rettenetes erejű robbanó-lövegek,
amelyeknek méhében ezer halál leselkedik, még mindig alkalmasak arra,
hogy velük valamit „üzenjenek“ az ellenfélnek.
Egy német ujságíró, aki az Antwerpent ostromló hadseregnél járt, beszélt
ott egy osztrák-magyar mozsárágyú-üteg parancsnokával. A mi 30.5-es
mozsárágyúink a St. Catharine-erődöt bombázták és az üteg legénysége a
kemény harcokban sem veszítette el aranyos humorát. A mi tüzéreink azzal
mulatoztak, hogy „üdvözleteket“ küldtek át a belgáknak: a halált és
pusztulást rejtő gránátokra vidám üzeneteket írtak föl. Az első
gyujtógránátra, amelyet a St. Catharine-erőd felé küldtek, ráírták: „Az
első szíves üdvözlet.“ Ekkor még udvariaskodtak. A többire már
kacskaringósabb katonai szólamokat írtak. És a világért sem mulasztották
volna el, hogy valamennyi löveget egy-egy „üdvözlettel“ föl ne
diszítsenek, ha mindjárt bizonyosak voltak is afelől, hogy üzeneteik nem
is érkeznek meg sértetlenül.
… Változnak az idők. De a katona-szokások örökre egyformák maradnak. Még
a robbanó-lövegek és a 30.5 centiméteres motorágyúk idejében is.