Eldugva jött a hír, két sor a táviratok tömkelegében. Pedig mintha nagy
Jókaink fantáziája szülte volna. Huszárok valahol Jedrzejov körül
kergetik a kozákokat. Hogy-hogynem, egy huszárfiú valahogy orosz
fogságba került. Az első magyar hadifogoly orosz kézen. Lehetett is nagy
szomorúság a svadronjában. Hadifogoly – egy magyar huszár! Búsulhattak a
bajtársai! Inkább a sebeit kötözgetnék, hogysem a fogságba esésén
keseregjenek.
De nem sokáig tartott a busongás. Ahogy feljött a hold, megjött a huszár
is. S mivel huszár világéletében sohase szeretett gyalogosan baktatni, a
derék fiú magával hozta… egy kozák lovát.
Már most muszka lovon fogja tovább kergetni a kozákokat.
„HADNAGY ÚR, HÁT VELEM MI LESZ?“
Szegeden történt.
Közhuszár Keserü, amióta megjött a parancs s be kellett vonulni:
tartalékosi minőségben nem bírt magával. Az ezred leghangosabb, lármás
és nótás legénye volt. Áradozott az örömtől s hogy kedve még magasabbra
szökjön: jócskán fenekére nézett a pohárnak. Amikor csak tehette,
alaposan beszedegetett a szatymazi korcsmák nedüjéből. Amiből persze
hamarosan baj támadt. Közhuszár Keserünek rapportra kellett jelentkeznie
s egyre-másra kapta az áristomot. Hol két napot, hol két hetet.
A szerémségi szerb betörés alkalmával aztán Szegeden is alarmot fújtak.
A huszárok tudták, mi ez – s bár régóta vártak e jelre, mindannyiuk
ereiben gyorsabban pezsgett a vér. Teljes hadi glédában, harcra és útra
készen sorakoztak a kaszárnyában, s már indultak is a nagy udvaron
kifelé, amikor az egyik kaszárnya-ablakból kiáltás hangzott:
– Hadnagy úr, hát velem mi lesz!? – Közhuszár Keserü volt, aki előtt
most elviselhetetlennek tünt föl a fogság. A többiek elmennek, ő pedig,
éppen ő itthon marad. Ekkora szégyen… S a vasrostély mögül, a
börtön-ablakból oly sóvár, panaszos arccal tekintett ki, hogy a
hadnagyot, akihez a kiáltás irányítva volt, az őszinte harcvágy e
kitörése „levette a lábáról“. Sietve jelentette a dolgot az ezredesnek,
s pár perc alatt megvolt a fölmentés: közhuszár Keserü elmehetett a
csatába.
Ettől kezdve aztán mintaszerűen viselte magát. Hála fejében, majd minden
félórában, az ellenség földjén is, szalutálva állt a hadnagy elé:
– Hadnagy úrnak jelentem alássan, józan vagyok!