A katona-nóták is a háborús hangulatok zengő tükrei. És e nagy idők új
bakanótákat is szültek egyre-másra. Ime egy kis bokrétára való belőlük.
Ha ma élne Kriza János, bizonyos, hogy ezeket az égő pirosvirágú
bakanótákat is odakötné abba a gyönyörű csokorba, amelyet a
„Vadrózsák“-ban összegyűjtött.
Ferenc Jóska öreg már a csatára,
Rábízza a vitéz magyar bakára,
Meg is tesszük a királyunk kedvére,
Rácot tűzünk a szuronyunk hegyére.
Arra kérlek, jó Mannlicher-fegyverem,
Hogyha majd a rongyos rácot elverem.
Ne töltselek utószor meg hiába,
Vigyél golyót Petár király hasába.
Szomorúan híres, vad, kegyetlen hírű volt délvidéki szerbjeink egykori
dala, amely ezzel az ismeretes sorral kezdődik: Begaj… Szaladj, Pista! A
hatvanhat év előtt kelt riasztó nóta azonban már expiálódott. Új
csatadala van ma már a magyarországi szerbeknek is, amely a régi, most
hirtelen elfelejtett nóta dallamára szól és énekelik széltiben
szerbjeink s azzal rontott át a Drinán a hős 16-ik ezred szerb-horvát
legénysége. Azt mondja a nóta:
Begaj Gyorgye!
Szad idu madzsári,
Beszne bake
I torde huszári.
Magyarul:
Szaladj Gyorgye!
Magyar támad rátok,
Hős bakák és
Rettentő huszárok.
A szerb háborút tartja a magyar baka az igazi magyar háborúnak. Nem
csoda tehát, hogy az új népdalaiban is főleg erről dalol:
Háborúba járok lent Szerbiába,
Én vagyok a világ első bakája,
Ne sírj, ne sírj, Petár király, csuhaj recece,
Te leszel a főhadnagy úr puccere!
Petár király lányát is nótába szedték a bakák:
Puska ropog a csatában,
Ágyúk tüze lobban,
Én Istenem, jó Istenem,
Mikor leszek ottan?
Szerbiába ütjük majd fel
Tábori tanyánkat,
Petár király legszebb lánya
Mossa a ruhánkat.
A vidám mellett magyarosan mélabús nóta is termett:
Valahol egy kis faluban szomorúság járja,
Valahol egy barna lánynak könnyes a párnája.
Az ajkáról ima rebben, sóhajok gyors szárnyán,
Hogy ott lent a szerb határon
Puskagolyó ne találjon
Egy legényt ott, odakünt a vártán.
Ez a kis nóta is ott született azoknak a hosszú vonatoknak egyikén,
amelyekben a harctérre vitték hős fiainkat:
Galiciában, az orosz határon
Csata akar lenni,
El is mentek oda a vitézek
A hazát védeni.
Csillog a kard az oldalukon,
Én is oda, oda vágyom.
Elvesztettem a cibil életemet,
De azt nem sajnálom.
Komisz muszka egyre fenyegeti
A mi szép országunk.
Beletörik abba a bicskája,
Mert elibe állunk.
El nem hagyjuk a magyar zászlót
S ezt az édes szép országot,
Megsegíti magyarok Istene
A magyar bakákat.
Az „Édesanyám kiállott a kapuba…“ dallamára is új bakanóta született,
amely ott termett talán a délibábos Alföldön, valamelyik vígan
búcsúzkodó legény dalos lelkében:
Ferenc József nem mehet el a bálba,
Öreg ember, nem könnyű már a lába.
Sebaj, ha már nem bírja is a táncot,
A táncot, a táncot, –
Megforgatjuk helyette is a rácot!
Ferenc József levelet írt ma reggel,
Masérozni szeretne a sereggel.
Ne masérozz édes öreg királyunk,
Királyunk, királyunk, –
Te csak nézzed, amit majd mi csinálunk!
De nemcsak itthon teremnek a bakanóták.
A magyar huszárok, akik orosz földön jártak s résztvettek több diadalmas
csatában, szintén fölcsaptak nótacsinálónak a tábortüzek mellett. Muszka
földön is jókedvű, víg, dalos a huszár. Nemcsak nótázik, hanem maga is
csinál új dalokat, nótákat, harci indulókat.
Két ilyen új nóta akadt a kezünkbe. A versek két gyűrött papirra voltak
írva, az egyik rozoga tollal, a másik tompa ceruzával, már amilyen a
táborban akad, bizonytalan ortografiával, de hellyel-közzel kedves
ritmusérzékkel. A vonások naivak, ákom-bákomszerűek. Látszik, hogy aki
írta, inkább a kardot, mint a tollat szokta forgatni. Az egyik
huszárnóta így hangzik (eredeti helyesírással):
(_Felhívó szózat_, (a rohamra).
Ágyu dörgés szóllal, hiv fel a nagy harcra,
Rajta magyar fiúk, álni csatasorba.
Ne légyen közöttünk senki, ki gyávaságra gondol,
Az ellen ha jön, elölle megfusson.
Szent ügyért harcolunk, a tiszta igazságért,
Meg kell hogy némitsuk az ármány vétkes, rút fegyverét.
Évek hosszu során rakták aknáikat alánk,
Most kell hogy elvágjuk a vészes zsinórját.
Fel tehát vitézek, a kardokkal, fel a levegőbe,
Harsogjon a trombita, előre, előre!
A másik pedig egy hazavágyó, hazasíró nóta:
Édesanyám ne sirason engemet,
Azért hogy én háborúba elmegyek,
Kirájomat és a hazát megvédeni,
Szerbet, oroszt darabokra aprítni.
Édesanyám ne sirason engemet,
Magyar huszár nem érdemli aztat meg.
Fényesen ragyog a kard a kezembe,
De meg festem az elenség vérébe.
Édesanyám ne sirason engemet,
Ha a gojó tanálja a testemet,
Hisz akor is imádkozik szívem szám,
Hogy huszárnak nevelt engem az anyám.
Tinta pena azután meg papiros,
Magyar huszár orosz földön masiroz.
A kedvese küld neki egy levelet,
Szabadicsa a jó Isten ha lehet.
Még csak azt jegyezzük meg, hogy az első vers szerzője Zugsführer Bozi,
a másik vers pedig az első huszárezred negyedik századának második
szakaszában született. Két huszár írta: Kovács Vince és Varga.
Egy somogymegyei 44-es baka írta a következő bakanótát:
Ha elvisznek katonának,
Fölhúzom a bakkancsot,
Le se fekszök, ébren alszok,
Úgy várom a parancsot;
Kardot veszek a kezembe,
Neki vágok szilajon,
Egyet vágok, nagyot ütök,
Halált vágok a rácon.
Kerti Pista cugszfürer úr
Be is vonult Sabácba,
Ahogy ütött, ahogy vágott,
Rémület szállt a rácba.
Nyolcszáz rácot akasztottak
Két sorjába a fára,
A rác vérből ürítettek
Áldomást a királyra.
Kerti Pista nyalka fiú,
A háborút kiállta,
A cúg előtt tűzzel-vassal
A hatvágást csinálta.
Rác asszonynak, rác leánynak
Megáll rajta a szeme,
Kerti Pista köpött egyet:
– Ögyön mög a fittyfene!
A somogyi híres lányok
Kisirták a szemüket.
Kerti Pista háborúba
Vitte el a szivüket.
Ne sírjatok híres lányok,
Visszatér a babátok;
Kerti Pista, mög az Isten
Gondot viselt reátok!
Új poézis is született: a népfölkelő-költészet: