Kis csapat gyalogos katona érkezett meg a nyugoti pályaudvaron.
Kecskeméti tartalékosok és népfölkelők voltak. A pályaudvar előtt
rendekben fölállottak és egy főhadnagy vezényszavára keményen
elindultak. A csapat mellett jobbról is, balról is, mint
pillangószárnyak lebegtek a kecskeméti asszonyok fejkendői és szoknyái.
Ezek az asszonyok elkísérték férjeiket, hogy amíg csak lehetséges,
láthassák őket. Némelyik még a gyermekét is magával hozta és így
lépdeltek a katonák mellett.
Már a Teréz-körúton masiroztak, amikor hirtelen gyermeksírás ütötte meg
a vezető főhadnagy fülét. Idegesen hátra fordult, hogy megnézze, mi
történt. Egy asszony, aki katona-férje oldalán ment, kis babáját
tartotta karjai között. Ez a baba ordított torkaszakadtából.
A főhadnagy azt gondolta, hogy csak átmeneti incidensről van szó és
ezért közömbösen haladt tovább. A csecsemő azonban nem hederített a
szolgálati szabályzatnak arra a szakaszára, hogy az utcán menetelő
csapatnak méltóságteljes magatartást kell tanusítani – bőgött, ahogy a
torkán kifért.
Az édesanyja irulva-pirulva csitítgatta:
– Nem szégyenled magad, kis haszontalan, az utcán sírni? Hiszen katona
az apád, te meg ilyen sírógörcs vagy… Pfuj…
Az apja is haragos pillantásokat vetett a pólyában lévő csöppségre,
egyszer-kétszer még a bajuszát is megpödörte mérgesen s úgy tett, mintha
mondani akart volna valamit.
A járókelők észrevették a furcsa jelenetet és utána bámészkodtak.
– Nini – mondták – síró baba a glédában!
Sokan a különös trupp nyomába szegődtek, hogy tovább élvezhessék a nem
mindennapi látványosságot. A főhadnagy kényelmetlenül kezdte magát
érezni. Ilyen kompániát ő még nem vezetett; ha valamelyik morózus
följebbvalója meglátja, még kellemetlensége is lehet belőle. De viszont
az asszonyt nem parancsolhatja el onnan – hiszen az kegyetlenség lenne!
Néhány percnyi gondolkodás után megállította a csapatot és azután
odalépett az anyához.
– Mi a baja ennek a gyereknek, miért sír? – kérdezte tőle.
– Éhes az istenadta! – felelte a menyecske szepegve.
– Éhes?
A főhadnagy megint gondolkozott pár pillanatig és aztán így szólott:
– Nézze, ott van egy tejcsarnok! Menjen oda be, itt van egy korona,
vásároljon tejet és azután itassa meg a gyerekét!
Az asszony némi habozás után teljesítette a parancsot. Míg a baba nagy
kortyokban mohón nyelte a tejet, azalatt a kecskeméti bakák a körut
közepén állottak. S ott állottak mindaddig, míg csak jól nem lakott és a
mamája karján be nem állott a sorba. Mikor a helyén volt, a főhadnagy
megvillogtatta a kardját és kemény hangon vezényelte az indulást.
A csapat elindult és a csecsemő nyugodtan pihent az anyja karján.