mindenkinek, aki tapsol: nemcsak a füszeresnek és a borbélynak, akik
jegyet váltanak, hanem a szinházi tűzoltónak és a zártszéknyitogatónő
fiának is. Először is azt szeretném, ha csak nekem akarna tetszeni. És
másodszor boszant a gondolat, hogy maga rá van szorulva az ő tapsaikra,
mert enélkül magára nézve az életnek semmi öröme.
Mira nevetett. Amolyan primadonnanevetés volt ez, amelyet az utca tulsó
felén is meg kellett hallani. És Vidovics így szólt magában:
– Tudja, hogy a nevetése is zene s szereti hallani ezt a muzsikát. De
azért úgy látszik, komolyan gondolja, amit mond…
Mira tudniillik így felelt neki:
– Furcsa ember maga, Vidovics. Úgy tesz, mintha száz éve ismerne s
mintha én is oly régóta ismerném magát. Mintha öröktől fogva így volna,
ahogy ebben a pillanatban s mintha azt hinné, hogy mindig, a jövő évben,
tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni: kiséretünkben két vidám
kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat mond nekem s nem kérdi, hogy
érdekelnek-e. Őszinte, mint egy igazgató s goromba, mintha a férjem
volna. Pedig hat hét mulva Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még
egyszer találkozunk valahol, talán meg se ismerjük egymást.
– Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom természetesebb,
mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs egy esztendeje, hogy a
szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az embereket! Egy tizenhét
esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy maga a két vidám kutyát,
engem, a katonát s az egész Berényt csak _staggione_-nak tekinti,
staggione-nak, amelyet hat hét mulva tökéletesen el fog felejteni… Mert
nekem ezek a napok nagyon, de nagyon kedvesek!
– Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után,
akarva, nem akarva, észre kellett vennem, hogy az emberek mindenütt
ugyanazok. Nem érdemes nagyon érdeklődni irántuk; a másik staggioné-n is
megtaláljuk őket más név alatt, közönségesebb vagy finomabb kiadásban.
– Azt hiszi, hogy engem is meg fog találni még egyszer, más név alatt,
finomabb kiadásban?…
– Meg fogom találni. Lehet, hogy csak közönségesebb kiadásban, de meg
fogom találni.
– Nem sokra becsüli a barátságomat. Pedig mindig kevesebb jó emberünk
van, mint gondoljuk; s már csak azért is érdemes számon tartani őket.
– Mondja meg: ugyan miért venném komolyan ezt a barátságot?
– Igaza van: mit ér az olyan jóbarát, akitől hat hét mulva örökre
elbúcsúzunk?! Egy cseppet se fogja sajnálni, hogy itt hagyja ezt a
bolond, lármás kis várost?
– Nem tudom mi lesz hat hét mulva. De fogadni merek, hogy maga sem fog
túlságosan meggyászolni bennünket.
– Olyan bizonyos benne? Tudja, én nem szeretek erre az időpontra
gondolni. És nem is várok annyi ideig, hogy ellent mondjak magának. Nem
kell jósolgatnom, hogy mi lesz; már most is szeretném azt mondani a tünő
pillanatnak: „maradj, oly szép vagy!“ Már most is szüntelen az jár a
fejemben, hogy: „O wenn es doch immer so bliebe!“ És nem tudok
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy: nem lesz mindig így.
– De hisz maga verseket mond nekem! Akkor hát ez szerelmi vallomás?
– Valami olyanforma.
– Köszönöm. Ez az első sikerem ezen a téren. Kár, hogy nem írta le s így
nem tehetem el az emlékeim közé.
– Mért csúfolódik?
– Mert nem szép, hogy így hazudik, világos nappal, a mikor látom a
mosolygó arcát. És versekben! Nem szégyenli magát? Megérdemelte volna,
hogy úgy tegyek, mintha komolyan venném, amit mondott. De tudom, hogy
van egy mentsége: az, hogy hivatalból udvarol minden szinésznőnek.
– Mintha Lolát hallanám.
– Ezzel csak hízeleg nekem.
Vidovics elhallgatott.
– Tessék, – szólt magában – nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán,
nincsenek többé gyermekek!
El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy rápillantott
Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz kis gyerek olyan
szépen, olyan nagyon szépen nézett rá, mintha egy kicsit megbánta volna,
hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból kölcsönzött sóhajtásra.
– Jézus Mária!
Ez a fölkiáltás Lolától eredt, de nem kellett hátrafordulniok, hogy
megtudják, mi okozta az ijedelmet.
A szűkös Pázmány Péter-utcában haladtak s a kocsiúton, őrületes
pace-ben, egy rosszul hajtott bricska közeledett feléjök. A lovak
nyilván részegek lehettek, mert cikk-cakkosan vágtattak s hol jobb, hol
balfelé rángatták a kocsit. Messziről úgy látszott, mintha a megőrült
bricska minden boltajtóba be akarna rohanni.
Lola attól rémült meg, hogy a kiszámíthatatlanul szeszélyes járómű
nekiront Mirának s a fölkiáltásával vészjelt akart adni, hogy a
gavallérok legyenek készen az eshetőségre.
Élénk sajnálatomra kénytelen vagyok megvallani, hogy hősömnek nem volt
alkalma a hősnő életét megmentenie. A következő pillanatban az ijedős
Lola is meggyőződhetett róla, hogy nincs semmi komolyabb veszedelem.
Mire a kocsi közelükbe ért, a műkedvelő Phaëtonnak már sikerült a
felbőszült állatokat megfékeznie.
A műkedvelő Phaëton, aki tilos-gyors és fölötte szabálytalan hajtásával
ennyire föllázította lovait: Van der Kerkhoven kisasszony volt.
A Haller-lányok díszőrsége éppen akkor került a lefülelt bricska
szomszédságába, mikor a hollandus hölgy átadta a gyeplőt a diszkrétül
mosolygó kocsisnak, aki előbb hátul kucorgott. Ahogy leszállott,
észrevette a két ismerőst. A gavallérok köszöntek neki s Cipriani
odament hozzá.
– Még nem hajt tökéletesen, – szólt a báró, – de annál inkább gratulálok
a lélekjelenlétéhez.
Van der Kerkhoven kisasszony egy pillantást vetett a társaságra s aztán
habozás nélkül magához szólította Vidovics urat.
Vidovics bocsánatot kért a szinházi hölgyektől s elbúcsuzott tőlük. A
Haller-lányok tovább siettek. A két kutya velök tartott; az ő jobb
értesültségüket ez a kis intermezzo nem vezethette téves útra. S utánok
rohant Cipriani is, magukra hagyva azokat, akiket egymásnak szánt a hir.
– Ön nem utazott el, Monsieur Vidovics? – örvendezett Van der Kerkhoven
kisasszony.
– Egy kis baj támadt a gazdaságomban – rögtönözte Vidovics – nem
jelentékeny dolog, de ilyenkor semmi sem pótolhatja a gazda szemét. Nem
utazhattam el olyan messzire.
– S még most is elfoglalja ez a kellemetlenség?
– Néha találkozik egy-egy szabad napom. Olyankor bejövök a városba.
– Akkor hát minket is meglátogathat még egyszer, mielőtt elhagyom ezt a
szép országot.
– Hogyne! Meddig lesz még szerencsénk?
– Ebben a hónapban még nem megyek haza. Egy-két kirándulással adósom
Terka; ezeket nem engedem el neki. Igaz, nem tartana velünk holnapután a
szilas-almási tóhoz? Vagy a városban is van valami elfoglaltsága? Kik
voltak ezek a fiatal hölgyek?
– Óh, szinész-kisasszonyok!
– Gondoltam. Szóval számíthatunk önre?
Egy kicsit bajos volt nem-et mondani. Vidovics úgy tett, mint aki a
fogorvos előtt meg akarja mutatni, hogy férfiasságát egy kis fájdalom
még nem teszi próbára.
Nem, nem teheti magát nevetségessé amiatt a rossz kis gyerek miatt.
– Természetesen. Köszönöm, hogy gondolt reám.
– Tehát a viszontlátásra. Holnap ugy-e?
– Holnap.
Elbúcsuztak s Vidovics tovább sétált a Sugár Mariska utcája felé. Tudta,
hogy amazok már hazaértek, de Mira néha egy kis cerclet tartott az
ablaknál s ezt ma Vidovics nem akarta elmulasztani.
Pedig bátran lemondhatott volna erről az örömről.
Mintha várták volna. Lola ott könyökölt az első ablakban, a nagyobb
tekintély kedvéért Fröhlichnével. Mirát nem látta rögtön, de a házból
kihallatszó zongoraszó elárulta, hogy Sugár Mariskánál van, ami csak azt
jelenthette, hogy nem igen hajlandó holmi erkélyjelenetekre.
– Hallja, édes Vidovics, – szólt Lola, – ha nagyon kedves akar lenni,
megtehetne nekem egy szívességet. (Még sohasem szólította ilyen
nyájasan; már ebből is látszott, milyen dühös.) Ne hordozza magával a
barátját. Külön-külön még csak meg tudok barátkozni magukkal, de
elefántnak ez az úr egy kicsit unalmas.
– Mit tegyek? Nagyon ragaszkodik hozzám. Mindent legyőz a szeretet!…
mint nem tudom, melyik drámában éneklik.
– Én nem tréfálok. Egyikük vonuljon vissza. Önre bízom, hogy melyikük
legyen az, aki visszavonul.
– Hová lett, szegény?
– Nem akart még egyszer találkozni közös ideáljukkal, a bolygó hollandi
nővel, s kerülő uton tünt el. Azt hiszem, attól tart, hogy
kompromittáltuk a csokoládé-gyár előtt. De, jónapot, menjen ön is
ebédelni.
És Fröhlichnével egyetemben visszahuzódott az ablakból. Az audienciának
vége volt.
– Miket beszélhetett össze-vissza ez a boldogtalan huszár? Három napig
se tudom kibékíteni őket.
Nagyon kedvetlenné tette, hogy Mira nem akart mutatkozni. De
megpillantotta jó tündérét, Mariskát s megostromolta a másik ablakot is.
Mariska egy negyedóráig tartotta szóval. Végre Mira is megjelent az
ablaknál; de nem szólt, csak nagy komolyan hallgatta őket. Ha Vidovics
hozzá intézte a szót, csak igennel vagy nemmel válaszolt.
A béke-angyal magukra hagyta őket.
– Haragszik? – kérdezte Vidovics.
– Valamit akarok magának mondani. Nézze barátom, ha az ember házasodni
készül, ne udvaroljon másoknak, még szinész-kisasszonyoknak se. Adieu.
És szépen betette az ablakot.
V.
Vidovics Feri, akit a _Vasgyáros_-ra emlékeztető, büszkeséggel és
titkolt szerelemmel teli szinpadi jelenetek egy csöppet se hatottak meg,
ezután a kissé szinészies, hirtelen adieu után nyugodtan megebédelt,
aztán átment a kávéházba s esti hét óráig tökéletes lelki békében
biliárdozott Ciprianival.
A katonának nem volt szerencsés napja. A biliárdban szégyenletes
vereséget szenvedett s közben kegyetlen szemrehányásokat kellett zsebre
vágnia.
– Huszárban még nem láttam ilyen kofát, – kezdte Vidovics. – Mi jut
eszedbe, hogy himen-hireket hordasz szét a városban? Vagy kedveskedni
akartál nekik? S ha még igaz volna!
– Hagyj nekem békét! – felelt Cipriani, akit Vidovics egy ötvennyolcas
szériessel végképpen elkeserített. – Ki akartalak menteni, hogy a
faképnél hagytad őket.
– No ugyan szépen kimentettél.
– Eh, majd töröm a fejem, hogy mit beszélek szinész-leányoknak. Mit
tartozik rájok az egész história?!
– Ebben igazad van.
S talán elintézték volna az ügyet, de Ciprianit izgatta a dolog. Egy
félórai szótlan küzdelem után önmaga tért vissza az imént letárgyalt,
kinos fejezetre.
– Különben nekem beszélhetsz, amit akarsz. Ennek a sok hencegésnek az
lesz a vége, hogy igenis, bele fogsz harapni a csokoládéba, ha az öreg
Rotterdam is úgy akarja. Egész márciusban kint laktál Árokszálláson s
mikor engem a kövér lánynak bemutattak, már láttam, hogy a kövér lány ki
van készítve.
– Azért úgy vettem észre, ugyancsak ütötted a vasat.
– Azt hittem, hogy a lánynak van izlése s hogy az uniformis mégis csak
uniformis, még Amsterdamban is.
– És aztán?
– Kiderült, hogy a lánynak nincs izlése.
– Nagyon gyakorlati, mi?
– A kétszerkettő, parfőnnel leöntve.
– Látod, ezt szépen mondtad.
– Egyszer arról beszéltünk, hogy a tulipán megterem-e Magyarországon?
Azt feleltem neki, hogy a búza jobban fizet. A búzáról te jutottál
eszébe, s megkérdezte tőlem, van-e jelzálogkölcsön a birtokodon?
– Ez, távolabbról nézve, csakugyan burkolt vallomáshoz hasonlít. S te
már bizonyos vagy benne, hogy Szent-Jánoson, egy-két esztendő mulva, a
merre a szem lát, csak óriási tulipán-táblákat látni. Árokszállás
megtelik _mynheer_-ekkel, a nőegylet bálja után, itt, a szeparéban, a
leglármásabb urak hollandi nyelven fogják énekelni, hogy: „nem kell
nekem rántotta, csak az, aki rántotta!“, mi pedig elhuzatjuk nekik,
hogy: „Hires város az alföldön Rotterdam!“
– Ne tedd magad előttem. Te ugyanazt akarod, amit én akartam. Csakhogy
te okosabban csinálod a dolgot. Úgy, ahogy a színházban szokták. Mikor
más ember becsületesen leiszsza magát, te az _Ueber Land und Meer_-ből
szavalsz előtte; s mikor más alszik, elhiteted vele, hogy gyönyörüen
állana neki a bunyevác népviselet. Egyik nap folyton a sarkában vagy,
másnap érzékeny jelenetet csinálsz neki, aztán ellovagolsz, mint
Mazeppa, vagy nem tudom, hogy hívták azt a lengyel jockeyt… Játszod a
megbántottat, a közömböst, a rejtelmes embert, vagy nem tudom mit. Ma
elutazol, holnap nem utazol el. Érdekessé teszed magad előtte s
nyakra-főre udvarolsz két kis szinész-lánynak, hogy egész Berény
beszéljen a dologról. Bele kötsz a legjobb barátodba, csak azért, hogy
elmondják neki: megverekedett, nem tudom kiért, mindig megverekszik
valami semmiért! Ha esik az eső, szalmakalapot téssz föl, ha fú a szél,
fütyölsz és azt mondod, hogy segítesz neki. Okos ember vagy. Látod, már
utánad jött! Azért akart behajtani minden kapuba, hogy okvetetlenül
megtaláljon. Én, én nem ilyen vagyok; katona vagyok. Huszár-atakk:
vagy-vagy. Megostromlom a várat s ha a roham sikerül, dobpergés mellett
vonulok be. Ha nem sikerül: rükverc, tisztelegj! Katona vagyok.
– Szamár vagy.
– Ugy-e, erre nem tudsz felelni?
– Azt felelem rá, hogy ha akarsz még egy ötvenes partit, nem bánom.
– Jól van. De _for_-ok nélkül. Ezt meg fogom nyerni.
– Úgy látszik, tűzbe jöttél. Igaz, még egyet. Ne fecsegj folyton ezekről
a szegény leányokról. Nem vétettek neked azok.
– Bántja őket az ördög. Te használod őket játékszernek. És én beugrom
elefántnak. Nem én mondom; maga Lola mondta.
– Azt mondta, hogy játékszernek használom őket?
– Nem, hanem hogy még soha sem látott lóháton elefántot. Gyöngéd célzás.
– Viccnek elég rossz vicc.
– Én is azt hiszem.
– Szóval, nem kellene annyit társalognod. Egy katona mindig veszít, ha
sokat beszél. És te hirekkel látod el a szinésznőket. Hogy katona vagy?…
Ugyan hagyj békét! Nem katonának születtél te, hanem szerkesztőnek.
Zentai nem csinál ilyet.
Zentai a _Berény és Vidéke_ szerkesztője volt. Bevándorlott ember, aki
még ifju korában elvesztette valahol a párbajképességét s aki, mióta
Berénybe betette a lábát, példátlan harciassággal akart szert tenni
némelyes társadalmi pozicióra. A tisztek még csak a nevét sem akarták
kimondani; szükség esetén mint „ama bizonyos, többször megfenyített
egyén-“ről emlékeztek meg róla. De Zentai azért nem tett le arról az
ábrándjáról, hogy egyszer majd csak kimódolja a maga kardaffaire-ját s a
legrosszabb esetben mint a szoldateszka brutalitás egy ujabb áldozata
szerez, ha nem is országos, legalább helyi népszerűséget. Ujságjában
minduntalan a hadsereg dolgait feszegette s ez annyival inkább
boszantotta a tiszteket, mert arra nem adott okot, hogy egyszerüen
elverjék.
Cipriánira a Zentai neve olyan hatással szokott lenni, mint a bikára a
vörös posztó. Általában is lenézett mindent, ami valamelyes
összeköttetésben állott a könyvnyomtatás szerencsétlen találmányával, de
Zentai különösen a begyében volt. Ezt az urat nem igen lehetett
megtorlatlanul emlegetni előtte. De ez egyszer a bomba szétpukkant s nem
okozott bajt.
– Látom, – szólt, – hogy minden áron belém akarsz kötni. De én nem
ugrom. Ha megint hősködni akarsz a kövér lány tiszteletére, keress
magadnak más baleket. Én nem nevettetem ki magamat. Jegyezd meg, hogy
ugyanegy Ciprianit csak egyszer lehet lóvá tenni, kétszer nem.
Kaszaboltasd le magad más valakivel.
– Soha se kapkodjál a fringiádhoz, – felelt Vidovics. – Azért, hogy ezt
a pártit is elveszíted, még nem kell hajba kapnunk.
– Azért boszantottál, hogy elszórakozzam a játékot? Hallod, ez nem
járja. Akkor ez a párti nem gilt; kezdjük újra.
– Nem. Hét óra elmult; gyerünk a szinházba.
Elmentek a szinházba, de a lányokat nem találták ott. A szinészpáholy
egész este üresen maradt. És másnap is hiába rostokoltak a kávéházban
déli félegy óráig. A leányok csak nem akartak mutatkozni.
– Ejnye, a haszontalan! – szólt magában Vidovics.
– Talán nem is volt próbájok? – tünődött fönhangon a katona. – Hiszen
csak észre vettük volna őket?!…
– Kikerültek bennünket, – felelt Vidovics. – Vége a barátságnak.
– Nem értem.
– Hát én értem? De így van.
Fölkelt, előkereste a kalapját s fütyölt a kutyájának.
– No hát így is jól van, – szólt, mintha magában beszélne.
S mialatt átmentek a vendéglőbe, megkérdezte Cipriánitól:
– Nem jössz ki?
– Hová?
– Árokszállásra.
– Kilovagolsz?
– Nem, a gyorsvonaton megyek.
– Ebben a szép időben?
– Ruhát is viszek magammal, mert meglehet, ott maradok három-négy napig.
Nem szeretek a Jóska ingeiben járni ez előtt a csokoládé királyné előtt.
– Mit csinálsz ott annyi ideig?
– Kirándulunk Szilas-Almásra.
– Fürdőzni? Áprilisban?
– Barátom, ez a hölgy a szamócát januárban, a szőlőt februárban, a tó
vizét pedig áprilisban szereti.
– Fene gyerek, az igaz. Szeretnék veled menni, de szolgálatom van.
Ebéd után elbúcsúztak egymástól. Vidovics haza ment, pakoltatott s
kikocsizott a vasúthoz.
Mikor Van der Kerkhoven kisasszonynak megigérte, hogy velök fog tartani,
még úgy gondolt erre a kirándulásra, mint valami igen-igen problematikus
dologra. Kényelmetlennek tartotta kifogásokat rögtönözni, annyival
inkább, mert nem akart abba a hírbe keveredni, hogy holmi szinházi
princesszek miatt visszavonul az egész világtól. De reménykedett benne,
hogy majd csak közbe jön valami, ami elmossa ezt a nem nagyon érdekesnek
igérkező kirándulást. Például földindulás támad, vagy a sok Vidovics
közül valamelyik agg rokon náthát kap. Egy staféta elvégzi a többit s
Van der Kerkhoven kisasszony bizonyára vigasztalódni fog.
De tegnap óta változtak a viszonyok. Most már kisértésbe sem jöhetett,
hogy kibujjék az igérete alól. Mától fogva semmi oka rá, hogy kibujjék
alóla. S elhitette magával, hogy úgy is kiürítette volna a keserü
poharat. Amit egy gavallér megigér, azt meg kell tartania s talált
volna-e mentő ürügyet? Nem. Elég az hozzá, minden jól van úgy, ahogy
van…
Hanem azért a vasúton is ugyanaz a gondolat foglalkoztatta, amely
délelőtt a kávéházban.
– Ejnye, a haszontalan! Kacérkodik velem, mint akármelyik komédiásné?
Sértődöttnek, kevélynek és titokzatosnak óhajt feltünni? Meg akar
gyötörni, hogy annál kivánatosabbnak találjam? De hisz nekem ehhez a
banális, sokszorosan lejátszott _flirt_-höz semmi kedvem! A
szinésznőkből már elég volt; úgy a műkedvelőkből, mint az igaziakból. S
ha azt sejtem, hogy olyan, mint a többiek: bizony, egy lépést sem mentem
volna utána. Azt hittem, bolond véletlen, ha szinésznőnek tartják s hogy
valójában nem komédiáshölgy, hanem egy édes, kedves jó gyermek, akit
csak a szegénység dobott ezekre a nyomorult deszkákra. Nem az volna,
akinek képzeltem? Én voltam a naiv, nem ő? Lám, lám. Fölhúzza az
orrocskáját, mert azt hallja, hogy megházasodom! S ha úgy volna, mit
tartozik rá ez a história? Csak nem gondolta, hogy majd őt veszem el?
Nem, annyira nem lehet gyermekes. Ezzel tisztában lehet, akármilyen
fiatal s akármilyen kevéssé szinésznő. És ha csak egy kicsit érdeklődik
irántam: mit törődik a jövővel, mért ingerli a gondolat, hogy egyszer,
valamikor, nekem is meg kell házasodnom? Számítana valamire? Mire? Vagy
nem számít szegény semmire a világon, csak egyszerüen fáj neki, hogy más
nő képét hordom a szivemben?
Eszébe jutottak a szavai s eszébe jutott a tekintete. Néha, igaz, a
kulisszák tájékán divatos pojáca-nyelven szólalt meg; máris úgy beszélte
a komédiások nemzetközi jargonját, mintha ott született volna
Arkádiában, a vidámság, a pajkosság, a könnyüvérüség és a hazugság
világában.
De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen
hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt neki,
olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.
S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna
kiszállni és tüstént visszafordulni.
– Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.
A vonat megállott.
– Árokszállás!
*
Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban találta. A
főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.
Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth Jóska
nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas vállcsontjain
mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy véréből való vér.
Nem mintha Vidovics mindezt most vette volna észre (mert a fiatal úr
feje és vállai láthatatlanok voltak), de nem lehetett kétsége, hogy ki a
családi kettős másik szereplője, mert a jelenet félreérthetetlen volt.
A minta-gimnázium derék, érdemes tanárai bizonyára fejcsóválva nézték
volna ezt a jelenetet. Ők, akik a büntetés maximumát akképpen
alkalmazzák, hogy nevén szólítják a vétkes ifjut s szemrehányóan
integetnek neki a mutató ujjokkal, igen elitélik a Horváth Jóskáéhoz
hasonló eljárást, s meg kell vallanunk, hogy ez idő szerint Közép-Európa
legtöbb gondolkozója nekik ad igazat.
De Horváth Jóskának a nevelés terén is megvoltak a maga önálló nézetei.
Az újkori eszmék nyomtalanul tüntek el feje fölött, mint bérc fölött a
szél; vagy meglehet, el se jutottak hozzá. Az őstatár nevelési módszert
ellenben, mint kipróbált és századokon át célszerünek bizonyult
metódust, igen helyeselte; és megmaradt mellette.
Szóval, a térdei közt tartotta sarjadékát olyképpen, hogy kényelmesen
oktathassa a fiu legkevésbbé érzékeny testrészét. A nádpálca
szorgalmasan pótolta Pestalozzit; a láthatatlan fej ordított; s Vidovics
úgy jelent meg, mint egy mentő angyal.
– Miért bántod szegény Józsi komát? – kérdezte a vendég, mikor a
váratlanul megszabadult fiatalember sietett elhagyni a kancelláriát.
– Nem hagyta békén a szobalányt, – felelt az öregebb Jóska elégedetten.
– S a szobalány panaszkodott?
– Van esze, hogy panaszkodjék! De véletlenül rányitottam az úrfira. Azt
képzelte, valahol messze járok.
– Nos aztán? Volenti non fit injuria. Ha a leány megbocsátott neki,
miért ez a szigoru példa-adás?
– Hja, barátom, a fődolog: a rend. Ennek már így kell lenni. Ha valaki a
függetlenségi jelöltre akar szavazni, azt én természetesnek találom. De
ha van mód rá, azért mégis csak lecsukatom az illetőt. Mert ez a rend.
– Nem volnék ilyen szigoru a komához. Az apja se volt jobb a Deákné
vásznánál.
Ezt nem igen lehetett tagadni. A koma már vagy hat esztendős volt, mikor
Horváth Jóska megházasodott. S csak tavaly történt, hogy Joannovics
Terka, sürü könnyhullajtások között, adoptálta a magától jött emberkét,
akiről addig nem is tudott.
– Hja, barátom, nem arról van szó. Én, mint magánember, helyeselhetem a
kölyök eljárását; bizony nem is szeretném, ha valami anyámasszony volna.
De más a filozófia és más a kötelesség. Az apai tekintély arra való,
hogy gyakoroljuk; ezt már így rendelik az institúciók és a pandekták is,
nem tudom, melyik. Páter familias est, quem… különben te jobban tudod
nálam a római jogot.
– Azt hiszem, egy kicsit szabadon értelmezed Gaiust és Justinianust. Ha
jól emlékszem, az institúciók és a pandekták egyáltalán nem intézkednek
az ilyen esetekről. Nem látták előre, hogy a magyar virtusnak tizenkét
esztendő is elég a virágzáshoz. Szeretem a komát. Ezt a fickót ugyan
anyától született ember nem fogja az asztal alá inni.
– Remélem. Csakhogy attól tartok, húsz esztendős korában annyira tele
lesz mindenféle bölcsészettel, hogy a leheletétől a hegyi kristály is
mindjárt kávéházi tükörré válik. De ma nem akarok búslakodni.
– Máskor se igen érsz rá.
– Mit csináljak, barátom? Olyan gyönge szervezetü vagyok, hogy ha
egy-két liternyit búsulok, már megárt az egészségemnek. Azért hát nem is
búsulok; nem akarok Karlsbadba kerülni. Aztán meg miért is szomorkodnám,
mikor van még egy jó barátom, aki nem felejtkezett meg rólam végképpen,
hanem elnéz hozzám, hogy egy-két poharat koccintson velem?! Te, fiu, nem
is tudod, milyen nagy jót tettél velem! Áldjon meg érte az Isten, hogy
eljöttél!
– Pedig nem hozzád jöttem, hanem az asszonyokhoz.
– No azt meg éppen jól tetted!… Mert ha hozzám jöttél volna, soha se
volnánk biztonságban. Míg, ha föláldozod magadat a hazáért, visszaadod a
szabadságomat, az életemet, az ifjuságomat!…
– Ejnye, be sokat mondasz! Úgy látszik, nem bájolt el a vendéged. Hát ez
az a híres beduin vendégszeretet, mondd?
– Mit akarsz? Mindjárt két hónapja, hogy németül kell ebédelnem, pedig
magyarul se szeretek beszélni, amikor eszem. Aztán meg, köztünk szólván,
egy kicsit sok is nekem ez a hosszu robot. Tudod, egy idő óta átkozottul
gyönge a szervezetem. Mióta ez a Brabanti Elza itt van, félig-meddig
özvegységre vagyok kárhoztatva s hidd el, semmi sem árt annyira az
egészségemnek, mint az özvegység.
– Nem is Brabantból való, szegény. Hollandia és Brabant, az török,
görög, de nem egy ördög.