üldöző tekintet elől, gondjuk lett volna rá, hogy ha egy-egy
szempillantásra is, mégis csak megmutassák magukat. Kacérkodtak-e egy
kissé, vagy a nőiesség önkéntelen mozdulata volt ez, megnyilatkozása a
szendergő asszonyiságnak, melynek örök óhaja: legyőzöttnek lenni? –
Vidovics nem volt tisztában vele. De mindegy. Annyit elért, hogy az a
minden képzeletet meghaladó s még Vásáros-Berényben is feltünő
nembánomság, melylyel már vagy tíz perc óta bőszítette a körülötte ülő
hölgyeket, nem maradt eredménytelen. Ha a közönség nem is, ő már látta
Giroflét és Giroflát.
S így szólt magában:
– Milyen vakok az emberek! Azt mondani erről a két leányról, hogy
egyformák, hogy csodálatosan hasonlók! Igen, egy a fejök nemes formája,
a teint-jök, mely szinte áttetsző s hasonlók a vonásaik is. Még a
termetük is egy stílü; mind a kettőnek a növésében van valami, ami a
prerafaelisták liliomaira emlékezteti az embert, azokra a végtelenül
gyöngéd, bájosan karcsu, láthatóan a paradicsom kertjében termett
liliomokra, amelyeket mintha egy lehellet is megtörne s amelyeket a
valóságban nem, csak ama régi képeken látni. Egyforma végre a
hajviseletük s főképpen az öltözködésük. De micsoda barbár az, aki ezt a
két fejet összetéveszti! Az egyiknek a haja majdnem szőke, a másiké
sötét gesztenyeszinü; az egyiké bágyadtan puha, selyemszerü, a másiké
tömött, buja és bársonyos fényü. A szőkének a szeme világos, derűs,
nyájas kék, mint a zürichi tó vize egy áprilisi délelőtt, a barnáé
olyan, mint egy melegtüzü zafir. Amannak az ajka egy gyönyörüen
megrajzolt csókos ajk, aminőket Fragonard festett, emezé az az édes
száj, amely mintha még nem vesztette volna el az anyatej emlékét, az a
száj, amelyet a Murillo kedves kis bamba angyalkáin látni.
És mind a kettőnek más-más a bája. Az egyik egy Régence-alak; ilyen
lehetett Madame de Parabère tizenhat éves korában, mikor még leány volt.
A másik meg… ilyeneket nem is látni nappal. Csak szerelemmel, mámorral
teli, holdfényes éjszakákon, mikor a nő csupa mosolygás, mikor szépünk a
gyönyörtől százszor szebbé válik, mikor szemének a ragyogása bevilágítja
szobánkat…
Aztán eszébe jutott a festék, a rizspor, a bécsi rongy, a cold cream s
így fejezte be monológját:
– Azaz, hogy ma még… Egy félesztendő mulva csakugyan egyformák lesznek.
Valaki megérintette a vállát. Hátra nézett; Sugár Mariska ült mögötte,
egy kissé előre hajolva, mintha mondani akarna valamit.
– Ó, jóestét. Bocsásson meg, hogy nem néztem körül, de nem is képzeltem…
– Igen, tudom… Nem ért rá észre venni, sebaj… Hanem hajoljon csak
közelebb.
– Parancsoljon.
– Hagyja békében szegényeket!… Ezeket még zavarba hozza az efféle… Meg
akarja szalasztani őket?
– Nem hiszem, hogy ilyen ijedősek volnának. Szinésznők, akiket ezer szem
lát, mikor fölötte nyárias kosztümben vannak, nem szoktak megriadni
egyetlen egy szál publikumtól.
– Vigyázzon, a nagynénjük ül mellettem!… Beszéljen egy kicsit halkabban.
– Eltünjek?
– Nem, hanem viselje magát jól. Mindenki ide néz. Hol rájok, hol magára.
– Meg fogok javulni. A fölvonás végéig engedelmesen a szinpadra nézek s
aztán fölmegyek a szinészpáholyba, Apor Ilonkához. Jól van?
– Jól van. Köszönöm.
– Mondja legalább, hogy meg van elégedve a nevelésével.
– No, büszke éppen nem vagyok magára, de szeretem, hogy szófogadó.
Mariska visszahuzódott s Vidovics tovább monologizált:
– Odafönn éppen szemközt leszek velök s még közelebbről láthatom őket…
Aztán úgy cselekedett, ahogy igérte.
Apor Ilonka egy kicsit duzzogva fogadta.
– Csakhogy eszébe jutottam végre! Egy hétig szinét se látni; azt
beszélik róla, hogy talán már meg is házasodott s amikor megjön: tessék,
rám se néz! Annyira érdekli az a két leány?
– Mondjon róluk valami rosszat, lelkem.
– Én ugyan nem mondok szegényekről, – szólt Ilonka azzal a csöndes, mély
szánalommal melyet a szinésznők csak egymás számára szoktak tartogatni,
– tőlem akár azt is megkivánhatják, hogy az igazgató külön bejárást
csináltasson nekik a szinpadra, diadalkapuval, virág-szőnyeggel és
fehérruhás kis leányokkal!… Nézze, derogál nekik közénk ülni; mindjárt
külön páholy kell nekik!… Pedig jól nevelt nagynénjök már bent ült a
szinházban, mikor ők, nem tudom honnan, megérkeztek – úgy látom, Sugár
Mariskától kapott helyet, – de azért a Patti-nővérek mégis külön páholyt
kértek s mivel a nézőtér félig üres, hát kaptak is. Itt nem fértek volna
el, a kis kényesek!
– Én még nem láttam szinésznőt – felelt Vidovics, – aki ne azzal kezdte
volna, hogy lenézte a többit. Az első esztendőben mindegyik más, jobb
házból való, mint a többiek; később aztán engednek a zárkózottságukból s
új szinésznők jönnek, akik viszont őket is lenézik. Ez világ sora
Ilonka.
– És nézze, Blindekuh-t játszanak a közönséggel, a kis kedvesek!
Elbujnak s aztán kikukucskálnak. „Fogadjunk, hogy nem találsz meg,
Dávidkám!“ Mintha a közönség törődnék velök! „Fogadjunk, hogy nem
kereslek, Eszterkám!“ Vagy magával kacérkodnak ilyen kitartóan?
– Meglehet, hogy előlem bujtak el. Amióta feljöttem, nem igen látni
őket.
Kopogtattak s Ilonka hátra fordult. A páholynyitogatónő dugta be a
fejét.
– A Kati?
– Igen, nagysád.
– Jól van, mindjárt megyek.
A páholynyitogatónő visszahuzódott.
Ilonka begyömöszölte selyem-sachetjába a szinházi holmiját: a cukrait,
egy huszonnyolcíves szerepet, a messzelátóját, egy üveg Eau de Colognet,
meg a _Vásáros-Berényi Hirlap_ legújabb számát s öltözködni kezdett.
Időközben, míg Vidovics segítségégével fölhúzta új, angolos szabásu
kabátját, mely hírnevére nagyobb árnyékot borított minden éjjeli
zenénél, egy bizalmas kéréssel fordult a barátjához:
– Feri, kérem, adjon Bérczlakynénak két forintot. Először, mert tartozom
neki s másodszor, annyi gyereke van szegénynek!… Itt marad? Nem jön be
hozzám egy csésze teára?
– Miért? Hogy elaludjék, mint a multkor?
Cordelia ábrázolója igen jóindulatu leány volt, de egy kissé álmos
természetü. Ha nem játszott, kilenc óra tájban már megnehezedtek a
szempillái s lehettek körülötte huszárok, tüzérek, zavartalanul adta át
magát a teljes lelki békességnek. Ha ilyenkor a szinpadon kellett
lennie: járt, kelt és beszélt, de Juliáját és Gauthier Margitját az
utolsó fölvonásban valami sajátos apathia fogta el, az utolsó
tapsviharokat már nem hallotta s mialatt a szinházból cselédjével haza
gyalogolt a harmadik utcába, az úton már szendergett.
Azért nem is erőltette, hogy Vidovics elkisérje, hanem a folyosón szépen
elbúcsuzott tőle.
– Holnap nézzen be hozzám s beszélje el, mi történt Árokszálláson. Pá,
édesem, adok magának egy puszit.
A cselédjét és a sokgyermekü páholynyitó asszonyt nem tekintette
idegeneknek.
Vidovics átszolgáltatta Bérczlakynénak a köteles két forintot s
lekisérte Cordeliát a foyerba. Ott elváltak. Shakspere álmos
tolmácsolója eltünt cselédjével az utca sötétjében, Vidovics elszítt egy
cigarettát, aztán sarkon fordult s újra fölment a második emeletre.
Csakhogy most már nem a színész páholy felé ment, hanem a folyosó másik
oldalára.
Egy pillanatig habozott.
– Eh, nevetséges!… Hiszen szinésznők!
Kopogtatott s be se várva a feleletet, kinyitotta a páholy ajtaját. Csak
aztán kérdezte, hogy:
– Szabad?
S mély meghajlással köszöntve a hölgyeket, várta a feleletet.
A felelet elég kategorikus volt:
– Nem szabad.
A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az
ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben kucorgott,
nem adott életjelt.
– Ó, bocsánat!…
Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt
ugyanaz a hang:
– Azaz, csak jöjjön be!… Végezzünk egyszer s mindenkorra.
Nem is kellett újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről. A
szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a „nem szabad“-ot mondta.
Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar
mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a
haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: „Ne hívd be!“
vagy azt, hogy: „Ne légy nagyon goromba!“ – nem tudta kitalálni. De nem
is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták; belépett.
– Kedves uram, – szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy
szempillantás alatt meggyőződött róla, hogy jó angol messzelátója nem
csalta meg) – ön meg akar ismerkedni velünk s úgy találja, hogy a formák
fölöslegesek. Én ugyan nem vagyok ebben a véleményben, de belátom, hogy
ami magát a megismerkedést illeti, ezt úgy se kerülhetjük ki… Ennek
előbb vagy utóbb meg kell történnie. Essünk hát keresztül rajta, bár
nekem úgy rémlik, hogy ön nagyon is siet…
– Kisasszony, én…
– Pardon. Előbb foglaljon helyet. Nem… üljön oda, egészen előre. Ha meg
akar ismerkedni velünk, ne szégyeljen bennünket. Így; szeretem, hogy
szófogadó. Nos, hát ismerkedjünk.
– Esküszöm, kisasszony, hogy a tiszteletlenség eszem ágában se volt. Mi
kisvárosiak…
– Hagyjuk ezt, ezen már túl vagyunk. S nem is vagyok kiváncsi rá,
mekkorát tud hazudni. Térjünk a dologra. Tehát: engem Haller Lolának
hívnak, tizennyolc éves multam…
– Ha akaratlanul, rá is szolgáltam a haragjára… haragjokra…
– Ah, ön úgy véli, hogy előbb önnek kell bemutatkoznia? Nem, ez
fölösleges. Mi mindent tudunk önről. Legalább: mindent, amit ön
elmondhat. Ön, Vidovics Ferenc úr, a leggazdagabb Vidovics a két tucat
Vidovics közül. Nemsokára főispánja vagy képviselője lesz
Vásáros-Berénynek. Egyelőre csak a szinügyi bizottság elnöke, mert
minden tudományok közül a szinésznőkköz ért a legjobban. Jó táncos, a
lawn-tennisben elég ügyes, közepes vivó, ellenben úgy lövöldözi a
galambokat, hogy passzió nézni. A földje sok, a búzája csoda, pezsgőben
félelmes ellenfél s ha nagyon sokat iszik, úgy tesz, mintha alapjában
szomoru ember volna. A legmisztikusabb önben, hogy mindig a szendéknek
szokott udvarolni, soha se a naiváknak; az állam-vizsgálaton egyszer
megbukott. De már letette, egészben véve nem rossz ember, inkább csak
rusztikus egy kicsit s van egy rattlere, amely… vagy aki a legműveltebb
kutya Szilas vármegyében, ezt a rattlert _Lecocq úr_-nak hívják, igen
zseniális állat… Mit mondjak még? Nem, nem találok egyebet; különös
ismertető jelei nincsenek. Nos, ugy-e, ismerem önt Vidovics Ferenc úr?
– Ha valaha odáig viszem, hogy szükség lesz az életrajzomra,
mindenesetre Sugár Mariskához fogok folyamodni.
– Jól teszi, mert Vitkovszkiné ő nagysága enyhén itéli meg önt. S ha
véletlenül fölpillant ide, bizonyára meglepőnek fogja találni, hogy önt
itt látja…
– Kivált ha észre veszi rajtam, hogy sehogy se vagyok képes olyan
bűnbánatot érezni, amely megfelelne az elkövetett vakmerőségnek…
– Ó, kérem, hagyja el az efféle izetlenségeket. Talán majd későbben.
Most csak azt akartam tudtára adni, Vidovics úr, hogy ön téved. A
tévedése menthető. Hozzászoktatták, hogy azokkal a szegény leányokkal,
akik a szinpadon ugra-bugrálnak, ne sokat ceremoniázzon. Nos, én közölni
kivántam önnel, hogy nekünk semmi közünk az ön életfölfogásához s hogy
mi azoktól, akikkel szóba állunk, megkövetelünk minden tiszteletet.
Önnek igen sok pénze lehet, Vidovics úr, de mi nem kérünk az ön pénzéből
s azért nem is alkalmazkodunk se önhöz, se máshoz senkihez. Úgy akarunk
élni, ahogy nekünk tetszik, akármilyen szegény szinésznők vagyunk.
Ezeket az éles szavakat halkan mondta, hogy az előadást ne zavarja s a
tompított hang kétszeresen éreztette, milyen ingerült. De a tekintete
most is derült maradt; a szeme nem tudott haragudni.
Vidovics úgy nézett rá, ahogy vádlotthoz illik, mikor bírája beszél. S
mialatt ezt a világos, derüs, szép szempárt nézte, úgy tetszett neki,
mintha egy virágházba látna be rajta, ahol csupa vörös és rózsaszinü,
haloványkék és topáz-sárga, ismeretlen déli virág tarkállik.
– Kisasszony, ön igen szigoru…
– Azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk egymással. De most maradjon
csendben. A Frank jelenete következik s ez engem jobban mulattat, mint
amit ön mondhatna.
– Még csak egy szót. Szeretném jóvá tenni, amit akaratlanul vétettem. De
igaza van, egy kicsit rusztikus vagyok hozzá, hogy eltaláljam a módját.
Azt hiszem, az én helyzetemben kétféleképpen kérhet engedelmet az ember.
Vagy virágot küld… tudja, afféle szegény, berényi virágot… vagy nem
alkalmatlankodik többet, hanem eltünik s tovább is mély tisztelettel
köszön, de nem mer közeledni…
– Tudja mit, küldjön virágot. Ezt senki sem fogja olyan különösnek
találni, mintha holnaptól fogva megint nem ismerjük egymást. Úgy veszem
észre, hogy ma esti, nem remélt találkozásunk illő föltünést keltett.
Azért szépen megvárja ezt a jelenetet, aztán lekisér bennünket a foyerba
s ott ünnepiesen elbúcsúzik tőlünk. Addig is, ha már meg kell lennie,
hadd mutassam be a testvéremnek.
S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban vette el
messzelátóját a szeme elől, így folytatta:
– Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a Strauss
zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg akarom nézni
ezt a jelenetet.
Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik
kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét. A lecke
alatt csak Lolát látta; a homályosságban bujkáló arcot csak most
pillantotta meg közvetetlen közelből.
A másik kisasszony barátságosan mosolygott s helyet mutatott neki maga
mellett, a vörös bársony padon. Tekintetök találkozott s Vidovics
meglepetésében, egy pillanatig nem tudta, álmodik-e vagy hallucinál.
Úgy tetszett neki, mintha, valaha régen, már látta volna ezt az arcot, s
igen drámai körülmények között. Egy sötét éjjel, valami nagy vízen,
talán a tengeren… a részletekre nem emlékezett. De úgy rémlett neki,
mintha akkor mozdulatlanul feküdt volna előtte ugyanez a kedves kis
teremtés… s az arca csupa víz volt… a könnyektől-e, vagy a köröskörül
csapkodó hullámoktól?…
Aztán eszébe jutott, hogy ez ostobaság; talán álmodta valamikor az
egészet.
Hogy láthatta volna valaha régen?! Hiszen tegnap még gyermek lehetett!…
S mintha most, előtte virágzott volna ki, ebben az édes mosolygásban,
mely bimbóhasadásra emlékeztetett!…
– Talán neheztelni fog ránk, – szólt, s Vidovicsnak ismét úgy tetszett,
mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot, – de Lola nem gondolta
azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit megismeri, majd
látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak vagyunk, de azért ő az
én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha kényeztetnek; ő babuskál.
Mondja, mért néz úgy rám?
A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság.
– Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A második
fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha egy-egy
pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a vonásait, a
haját, a szemét, a száját. És most mégis más.
– Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?
Ezeket a szinte meztelenül kacér szavakat úgy mondta, mint egy gyermek,
aki csupa kiváncsiság s aki még nem törődik vele, hogy mit gondolnak
róla.
Vidovics komolyan felelt:
– Így tetszik jobban.
– Örülök rajta. Szeretnék szép, nagyon szép lenni; olyan szép, mint
Lola. Lássa, azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk, sokan össze is
tévesztenek, s én úgy találom, hogy Lola százszor szebb, mint én. Van,
aki csak a szalagjainkról ismer ránk s engem elkeserít, hogy miért nem
lettem igazán éppen olyan, mint ő. Olyan szép, olyan okos, olyan jó,
olyan ügyes, olyan tanulékony. Eljön majd, ha Lola föllép?
S tovább fecsegett Loláról, Lola szerepeiről, Lola nagy sikeréről a
konzervatóriumban…
– Úgy beszél, mint egy kis gyerek, – szólt magában Vidovics, – mint egy
szófogadó, jó kis baba és mégis…
Alig hallgatott oda, csak nézte a sötét zafir csillogását. S ahogy
tekintete belefelejtkezett a mosolygó szép szembe, egyszerre azt a
megdöbbenést érezte, mely akkor fogja el az ideges embert, ha a hajó
lámpájának világánál sokáig néz bele a sötéten csillogó, mély, szédítően
mély vízbe.
– Menjünk, – szólt Lola.
A másik kisasszony engedelmesen ugrott föl s mialatt Vidovics bepólyálta
a kabátkájába, odafordult a testvéréhez:
– Lenn várjuk meg a nénit?
– Ők is készülődnek már; mire leérünk, már a foyerben találjuk őket.
– Ahogy akarod.
Azt jelentette ez, hogy ő még maradt volna?
Vidovics álmélkodva vette észre, hogy még akkor is ez a kérdés
foglalkoztatta, mikor már az első emeleten jártak.
Mialatt lementek, Lola megkérdezte tőle:
– Mit gondol, lesz közönsége az operai előadásoknak? Ha az
operette-estéken is csak ilyen kevesen vannak a szinházban, mi alighanem
üres ház előtt fogunk énekelni.
Vidovics bizonygatta, hogy ez lehetetlen s elmagyarázta, miért nem volt
nagyobb közönsége a már Berényben is elcsépelt _Bőregér_-nek. Kissé
szórakozottan fejtegette a helyi viszonyokat s a másik kisasszonyra
nézegetve, így tünődött magában:
– Mily kár, hogy az ének és a mimika ezeket az ajkakat is ki fogja
vetkőztetni a formájukból! Ezt a szájat nem azért teremtette az Isten,
hogy énekelgessen, hanem egyes-egyedül azért, hogy csókoljon.
A másik kisasszony mindannyiszor visszanézett rá, nyájasan, szívesen,
mintha már régi ismerősök volnának.
Odalenn Lola megszólított egy szolgát, hogy hívják ki a nénjét s mialatt
egy szempillantásra magukra maradtak, Vidovics hirtelen közelebb hajolt
a szemébe mosolygó archoz s halkan, vakmerő bizalmassággal megkérdezte
tőle:
– Hogy hívják magát? Maga édes-kedves!
A leány nem haragudott meg; meleg tekintettel felelt a meleg tekintetre
s így szólt:
– Az én nevem Mira.
Akárcsak azt mondta volna:
– Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.
Lola visszatért.
– Mindjárt itt lesznek s mi ezennel elbúcsuzunk öntől, Vidovics úr.
– Remélhetem, hogy megbocsátotta a tolakodásomat?
(A másikat nem kérdezte.)
– Számítok rá, hogy jóvá teszi a hibáját, s ezentúl gyöngédebb lesz.
Jóéjt!
– Jóéjt, kisasszony!
Kezet fogott velök, egy tekintetet váltott Mirával s nagy tisztelettel
köszöntötte őket. Aztán látva, hogy a nézőtér ajtaja kinyílik,
elmenekült Sugár Mariska feddő szavai elől.
– Lám, lám, – szólt magában, mialatt átsétált a _Metropole_-szállóba, –
nem is olyan vadak, mint a galéria képzeli!…
De egész este nem ment ki a fejéből ez a jelentéktelen kaland s bár
korán tért haza, csak hajnaltájban tudott elaludni.
– Mintha sohase lett volna olyan idő, amikor nem ismertem!… – szólt
magában.
Reggel felköltötte a legénye.
– Mit akarsz?
– A nagyságos úr azt parancsolta, hogy költsem föl s fogassak be, mivel
Szent-Jánosra megy.
– Igazad van, majdnem megfelejtkeztem róla. Menjünk hát Szent-Jánosra.
III.
_Haller Lola – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak_
_Budapesten,_
_Gyár-utca 117. szám, III. em., 98. ajtó._
Kedves Atyám!
Már háromszor is figyelmeztettem Mirát, hogy teljesítse, amit Kedves
Atyám a lelkére kötött s legalább pár sort írjon, hogy: szerencsésen
megérkeztünk, kezét csókoljuk, de ez a leány, mióta megérkeztünk,
folyton alszik; az igaz, hogy a vasúton is aludt, ki se pillantott az
ablakon; soha se láttam ilyen leányt, aki minden iránt közömbös.
Persze, erőtetni nem akartam, mert első nap én is fáradt voltam; a vonat
nagyon összerázott bennünket. Másnap azt találta ki, hogy a füst
rettenetesen csípi a szemét, ami különben igaz lehetett, mert a
fogadóban kellett vacsorálnunk s az alacsony teremben olyan sok volt a
commis voyageur, hogy akár csak gőzben ültünk volna. Mira rosszul is
lett a hőségtől s Fröhlich nénit, aki egy kicsit messzebb ült, valóságos
köd takarta el előlem, mint a tündéreket a _Szentivánéji álom_-ban.
Őszintén szólva megbántam, hogy nem a _Metropole_-ba mentünk, de a
szinészek azt mondták, hogy a _Metropole_ rémdrága; végre is két napot
kiáll az ember akárhogy.
Ma pedig a szinházban voltunk s mikor onnan haza jöttünk, Mira egy szót
se szólt, csak bebujt az ágyába. A téáját is ott itta meg s csak nézett
ránk, mint egy kis macska.
– Nem írsz a papának? – kérdeztem tőle.
– Nem, – felelt angol hidegvérrel s a másik percben már aludt.
Így tehát, Kedves Atyám, az én levelemmel kell megelégednie, az
elkényeztetett kis majom helyesirási hibái helyett. Olyan édesen alszik,
mintha jó dzsinek őriznék azt a Rheingoldot, mely a hangszálagaiban
rejtőzik. Ó, kedves Atyám, miért is nem juttatott a jó Isten ebből az
adományból nekem is, egy másik porciót?!
Örömmel értesítem Kedves Atyámat, hogy a lakásunk kellemes s aránylag
igen olcsó. Szép, nagy, világos szoba; az ablakok az utcára néznek. A
háziasszonyunk szives, uri nő. Igaz, korrepetitorunk is van már: a
szinház karmestere; azt hiszem, nem valami nagy muzsikus, a szinészek
azt beszélik róla, hogy a boszniai okkupáció óta soha senki se látta
józannak, de azért majd csak megleszünk vele.
Én szerdán este már énekelek; a _Hoffmann meséit_ adjuk. Azt hiszem,
csak ez az egy operájok van készen; azért Mira, picike repertoárjával,
csak a jövő héten léphet föl először. Képzelheti, minő lesz az az
előadás, amelyre mindössze egy hétig készülnek! _A remete
csöngettyüjé_-ről van szó. Azt hiszem, jobb volna, ha már előbb
bemutatkozhatnék, például _Rip_-ben; azt tudják itt is.
Legyen nyugodt, Kedves Atyám, távollétében is szorgalmasan fogunk
tanulni, nem vesztegetünk el egyetlen pillanatot se s ha Isten segít,
nemsokára olyan helyzetben leszünk, hogy végre-valahára meghálálhatjuk
azt a sok jót, amit értünk tett. Mindig eszünkben van, mily óriás
áldozattal járt neveltetésünk s hogy Kedves Atyám a legszükségesebbet is
megvonta magától, hogy jövőnket biztosítsa.
De megbocsát, Kedves Atyám, hogy ma csak röviden irok; délelőtt
próbáltam, délután tanultunk s már Fröhlich néni is alszik, az idő
éjfélre járhat. Holnap-holnapután már nem engedem el Mirának, hogy
részletesen tudósítsa Kedves Atyámat; én is írni fogok, mihelyt egy kis
szabad időm lesz.
Kezét csókolja
engedelmes leánya, _Lola._
_Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának_
_Vásáros-Berény._
_A szinháznál._
Kedves leányom,
a leveledet megkaptam, köszönöm. Ha fölléptél, írj, kérlek, megint;
hogyan fogadtak, meg voltál-e elégedve magaddal, küldj egy pár ujságot
is. S írj különösen Miráról, nagyon féltem az egészségét. Mit csinál a
kis haszontalan?
Én még a jövő héten se mehetek le hozzátok; a husvéti szent ünnepek
előtt aligha látlak benneteket. Két énekkarral kell bajlódnom minden
nap; leckém is több van, mint a mult hónapokban.
Nem irtál arról, milyen a város, milyen a közönség, hogyan töltitek a
napot, kik azok, akikkel nem kerülhetitek el az érintkezést. Ne
feledjétek a tanácsomat: lehetőleg huzódjatok vissza a fölösleges
ismeretségektől; az efféle órákat rabol el a tanulási időtökből, s a
reklám meg a baráti tapsok sohase érnek annyit, mint amennyibe a
megszerzésök kerül.
Te okos leány vagy s meg tudod érteni, hogy nektek másképpen kell
élnetek, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves leánynak, akiknek
egyetlen menedéke: a reménybeli férj. Nektek semmiféle szórakozás
kedvéért nem szabad megfelejtkeznetek arról, hogy ezek az ernyedetlen
munka napjai. Nem énnekem, hanem a tehetségteknek tartoztok vele, hogy
egy-két évig megvonjátok magatoktól még a gyermeki örömeket is, melyek
korotoknak kiváltságai.
Gondoljatok arra, hogy két-három év és célnál vagytok. Akkor aztán
tietek az élet, dicsőség, vagyon, amit akartok. Ki ne fáradjatok
fél-uton; oda ne adjátok gyerekségekért a jövőtöket, azt a fényes jövőt,
melyet elérnetek csak tőletek függ!
Isten veled, édes lányom. Írj Miráról, s írjon ő is, a kis álmos. Ölel
mind a kettőtöket
szerető atyátok _Haller Xav. Ferenc._
_Haller Mira – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak_
_Budapest,_
_Gyár-utca 117._
Kedves apuskám!
Lola tegnap föllépett! Óriás siker, nyolc-tíz kihivás minden fölvonás
után, bokréták, nagyon sok bokréta.
Én is kaptam egyet, pedig még senki se hallotta a hangomat. Az én
bokrétám Pesten készült; Lola is kapott ilyet.
Az egészségem jó, csak fáradt vagyok egy kicsit, mert tulságosan sokat
tanulunk. De Lola nem hagy békét.
A fiatalság bankettet akart rendezni Lola tiszteletére, de nem mentünk
el. Megbosszulták magukat s éjjeli zenét adtak Lolának; az itt nagy
divat. Két óra tájban jöttek a muzsikájokkal s még Fröhlich nénit is
felköltötték. A zene azzal biztatott bennünket, hogy a fiatal urak Lola
képével alszanak el, de eszük ágában se volt elaludni. Csak hajnal felé
szabadultunk meg tőlük.