SZINES KÖNYVEK
Ambrus Zoltán
GIROFLÉ és GIROFLA
Regény
ELSŐ KÖTET
Budapest
Singer és Wolfner kiadása
1901.
Utannyomás tilos.
A fordítás joga föntartva.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
I.
József napja Rác-Árokszálláson rendesen egy hétig szokott tartani.
Horváth Jóska ugyan, a házassága óta, roppantul megkomolyodott, de
ilyenkor, egyszer egy esztendőben, kidühöngte magát. Máskülönben nagy
csöndességben élt a csöpp asszonykájával s akik jogász korában ismerték,
el se hitték volna róla, hogy olyan kitünő főszolgabiró váljék belőle.
De a régi Horváth Jóska nem veszett el végképpen; a leányzó nem halt
meg, csak aludt. És koronkint föltámadt. Hogy mennyire föltámadt, arról
minden egyes alkalommal három hétig beszélt Szilas és Bodrog-vármegye.
Ezeket az időszaki, tekintélyes kirugásokat Horváth Jóska azzal okolta
meg a felesége előtt, hogy neki gyönge mája van. Az egészségének
tartozott vele, hogy néha-néha nagyokat igyék. És csakugyan, abban az
esztendőben, mikor apósa, az öreg Joannovics Milán halála miatt nem
tarthatták meg a József-napot, Horváth József belebetegedett a nagy
szolidságba. Nem evett, nem káromkodott, s már attól féltették, hogy
búskomorságba esik. Szerencsére közbejöttek a választások s egy nagyobb
szabásu, mondhatnám: közigazgatási jellegü áldomás után, amelyen néhány
jövevényt hivatalból az asztal alá kellett inni, Horváth Jóska
kigyógyult kedély-betegségéből.
Hogy a gyönge máju páciens a boritalból, ürmértékben kifejezve, mennyit
használjon, erről az orvosi tudomány nem nyilatkozik egész határozottan;
s e tekintetben a belgyógyászat jeleseinek a nézete alighanem eltér a
Horváth Jóska vélekedésétől. Egy azonban kétségtelen. S ez az, hogy az
orvosi tudomány még nem derítette ki, vajjon a gyógyulás érdekében
föltétlenül szükséges-e, hogy a májbajos ember az összes boros poharakat
sorban a falhoz vágja, s a kúra végén összetörjön minden néven nevezendő
cserép-, üveg- és porcellántárgyat, ami a kezeügyébe esik. Ez lehet
szükséges, lehet fölösleges; annyi bizonyos, hogy Horváth Jóskának a
gyógyászat terén megvoltak a maga határozott elvei. S nála minden
József-nap úgy végződött, hogy pohár meg tányér nem maradt a házban, a
vizet három napig régi befőttes üvegekből itták, s ideiglenesen le
kellett költözködni az alsó házba, mert a mulatság színhelyén csak
itt-ott maradt meg egy-egy ablaküveg.
A törékeny tárgyak e szörnyü pusztulása többnyire csak a legutolsó napon
szokott bekövetkezni, akkor, mikor a kijózanodott vendégek már
hazaszökdöstek s a házigazda, akinek végre szintén sikerült becsípnie,
magára maradt a cigányokkal. Ilyenkor mindig igen érzékeny jelenetek
folytak le Horváth Jóska meg a felesége között. A csöpp asszonyka, aki a
pezsgőzés első napján maga volt az édes nevetés, a finále idején könnyek
árjává változott át; Horváth Jóska megfogadta, hogy soha se iszik többet
s falhoz vágta az utolsó poharat.
Szóval a lakzi mindig bús véget ért. De az eltöltött egy-két-kilenc
napért érdemes volt szenvedni. Hogy micsoda vigasságok zajlottak le ezek
közt a betört ablakok és pezsgő-foltos falak közt, arról csak kevesen
tudnának beszélni, mert aki jelen volt, az egy darabig nem emlékezett
semmire a világon, csak a süketítő, folytonos muzsikaszóra. A cigány
éjjel-nappal húzta; ha az egyik kidőlt, volt helyette más. Kihozták
Vásáros-Berényből mind a három bandát; az _Európá_-ban, az _Arany
Szarvas_-ban és a _Metropole_-szállóban nem maradt még csak egy
cimbalmos se. Kinek is húzták volna ott? A honvédtiszteken kivül, akik
kilenc órakor haza szoktak menni, alig egy-két vendég búslakodott a
máskor oly hangos _Európá_-ban; a többiek, az igazi mulatók: a jeunesse
dorée és a huszártisztek mind kinn voltak Árokszálláson.
Ez a sivár, árnyéktalan kis fészek sok tekintetben vetekedett ilyenkor a
gyakran emlegetett Aranjuezzel. A zaj például semmi esetre sem volt
ekkora Aranjuezben. S mily szép gyülekezete a lovagoknak és dámáknak!
Mert mindig találkozott egy pár vidám menyecske, aki nem törődött azzal
a néhány kilométerrel. Pár perc a gyorsvonaton, mi az? S a négyes
huszárok olyan jó táncosok voltak! Nemcsak jól táncoltak: bírták a
táncot, csakúgy, mint az italt s jöttek légyen bárhonnan, tudták élvezni
az életet, azon mód, ahogy csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel
folyó Kánaánnak ezen az áldott pontján, ahol a természet nyájassága és
bőkezűsége az embert is pazarrá és gondtalanná teszi.
*
Abban az esztendőben, amikor történetem kezdődik, József napja péntekre
esett. A mulatság tehát csütörtökön kezdődött. Piros rózsa, fehér rózsa;
szőke leány, barna… egy kis tánc, egy kis kártya, sok bor és megint sok
bor mellett elmult péntek, elmult szombat is.
Vasárnap reggel, kilenc óra tájban, Vidovics Feri, aki máskor végig ki
szokott tartani, hirtelen elszomorodott, s a fejébe vette, hogy haza
megy. Vigye el az ördög Horváth Jóskát, meg az egész úri társaságot, Van
der Kerkhoven kisasszonynyal, a sokszoros milliomos hollandus leánynyal
együtt, akit reggeltől estig neki kellett mulattatnia, mert a többiek
nem igen szerették a francia és egyéb pogány nyelveket: neki már elég
volt a mulatságból.
Mióta a bál elkezdődött, mindössze hat órát aludt, s egyszerre úgy
tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta volna ébren; mintha
végigitta volna az összes pún háborúkat, a középkort, a reformációt, s
Forgách tábornokné egész fiatalkorát.
A banda áhítatosan ismételte, amit Rác-Árokszálláson már mindenki
tudott:
Eltörött a hadnagy lába,
Nem mehet a kaszárnyába.
– Ejhé, dudajlé,
Rózsám, szeretsz-é?!
– Nem!
A „nem“-et az érzékenyebb lelkü vendégek igen sok elkeseredéssel
ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel; s szándékát a
nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával végre
is hajtotta.
Valaki rászólt:
– Friss bácskaiakat.
Vidovics Feri abban a hangulatban volt, mikor az ember hirtelen lelki
szükségét érzi, hogy pofon vágja a legjobb barátját. Körülnézett, mintha
valami elrejtőzött ellenséget keresne. Ahogy azonban végignézett a
társaságon s megpillantotta Cipriani bárót, aki éppen a cigányokat
fincoltatta, okosabbat gondolt. A hadnagy oly részeg volt, hogy Vidovics
Feriben föltámadt a nemesebb mámor önérzete. Az villant keresztül a
fején, hogy ő itt a józanság nemtője.
Megindult szó nélkül. Egy kicsit elszokott a járástól; de léptei, a
körülményekhez képest, kifogástalanul rugalmasak voltak.
Hagyták; azt hitték, hogy a szobájába megy.
Úgy reménykedett, hogy az asszonyok még alusznak s föltünés nélkül
szökhetik meg. Van der Kerkhoven kisasszony nélkül számított. A
hollandus leány éppen szembe jött vele. A kertből kerülhetett elő, mert
egy halom virágot tartott a kötényében. Nem is festett rosszul a
bunyevác asszonyok viseletében. Sugárzott az egészségtől s olyan volt,
mint a frissen nyilt tulipán.
Van der Kerkhoven kisasszonyt már nem lehetett elkerülni. Annál jobb:
legalább egyszer s mindenkorra elbúcsuzik tőle.
Jó reggelt kivánt neki s azután így szólt hozzá:
– Kegyébe ajánlom magamat, kisasszony. Kérem, emlékezzék rám szívesen.
– Milyen ünnepies! Elmegy?
– El.
– Kár. Szerettem volna, hogyha még marad. Az urak nem szívesen beszélnek
franciául s én oly keveset tudok németül! Ön volt az egyetlen
gavallérom. De remélem, még látjuk?
– Az nem tőlem függ, hanem attól, hogy a kisasszony mennyi ideig marad
Magyarországon.
– Mért? Elutazik?
– San-Remoba megyek egy pár hétre.
– Ah!
– S mivel úgy hallottam, hogy a kisasszony holnapután Temesvárra készül…
– Igen. Sorra látogatom frohsdorfi barátnőimet.
– Úgy meglehet, búcsuvizitem alkalmával nem lehet szerencsém.
– Meglehet, Monsieur Vidovics. Tehát addio. Mindig szívesen fogok
emlékezni önre. Vasúton megy?
– Nem. Lóháton jöttem.
– Értem. _Á l’anglaise_ tünik el, hogy itt ne fogják.
– Még van egypár napi dolgom Berényben, csak aztán indulhatok.
– Szerettem volna, hogy ha ön kalauzol Berényben.
– Oda ugyan nem kell cicerone, kisasszony. Egy roppant falu, melyben
hatvanezer ember lakik…
– De érdekes. A korcsma korintusi stílben épült, s a templom egy nagy
pajta.
– Furcsának találja a mi világunkat ugy-e?
– De érdekesnek, nagyon érdekesnek. Sohase láttam ennyi napsütést. Itt
mindenüvé süt a nap. És a parasztasszonyok cinóber szinü kendőikkel.
Aztán az urak, akik egyebet se csinálnak, csak a pénzt dobálják ki az
ablakon.
– Mert itt mindenki paraszt, senki se úr.
– Annyi bizonyos, hogy felejthetetlen napokat töltöttem itt s hogy az
országuk bájos. Igaz, hova küldjem a _Notre coeur_-t?
– Tetszett önnek?
– Nagyon. Jó író ez a Guy de Maupassant.
– Én nem is ismerek más írót. Nekem ez az egy is elég.
– Akkor hát ez a kötet kedves önnek s én majdnem megfeledkeztem róla.
– Boldog volnék, ha megtartaná, kegyességből irántam. Egy szép könyv
olyan, mint egy virág; értéktelen s minden szerénytelenség nélkül föl
lehet ajánlani. A más szép gondolatai révén, talán kérhetek egy kis
helyet könyvtára egyik zugában.
– Ezt a virágot önnek akartam adni, de most már nem adom. Nem akarok
kvittelni önnel. Azt akarom, hogy adósa maradjak. Isten önnel, Monsieur
Vidovics.
– Köszönöm, kisasszony, Isten önnel.
S megindult az alsó ház felé.
A leány folytatta útját, de pár lépésnyire megállt, s visszanézett.
Mikor a férfi eltünt a szeme elől, leeresztette a kötényét; virágai
lehulltak a földre.
Aztán két sűrűn összehajtott papirlapot vett ki a zsebéből. Az egyik egy
_express_ küldött levélnek a fogalmazványa volt; ezt a levelet egy
héttel ezelőtt ő írta az apjának. A másik az a távirat, amelyet ma
kapott Van der Kerkhoven úrtól. Mindakettőt elolvasta még egyszer:
Amaz így szólt:
„Van itt egy Monsieur Vidovics. Elég jómódu. Mintegy másfélmillió
tallérnyi vagyon. Csupa szántóföld. Szép fiu, fiatal, egészséges. Művelt
is, ha éppen akarod. Mit szólnál hozzá, ha mint Madame Vidovics térnék
vissza Hágába?
_Emma._
Utóirat: Barna, nem lángész, az én genre-em.“
A táviratban meg éppen csak ennyi volt:
„Van der Kerkhoven kisasszony, Horváth-Joannovics úrnőnél
Puszta-Rác-Árokszállás per Vásáros-Berény. (Magyarország.)
Bánom is én.
_Apád._“
Kétfelé hasította előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd összetépte
mind a kettőt apró darabokra s ezt a konfettit is odaszórta a virágok
közé.
*
Vidovics Feri az alsó házban fölvette a lovagló bekecsét. Megkerülte a
nagyudvart s az istállók felé tartott. Olyan egyenesen járt, hogy aki
messziről látta, okvetetlenül azt mondta magában:
– Ez vagy főherceg, vagy egy becsipett ember, aki mindenáron nagyon
egyenesen akar lépni.
Kitünően tartotta magát. De hogy végre nyeregben ült, mégis nagyott
lélekzett. Olyanformán volt, mint Montmorency herceg, a nagy hadvezér,
akiről följegyezték, hogy késő vénségében nem tudott se járni, se
feküdni, csak ülni és lovagolni.
A lova bácskai ló volt, aki értette ezt az állapotot. Ahogy a gazdája a
nyeregbe pattant, konstatálta magában:
– A gazdám egy kicsit ki van készítve. Vigyázzunk s helyette nekünk
legyen eszünk. Különben megbízhatik bennem, mert tudom én, hogy mi a
kötelesség.
S csöndesen poroszkált előre a jól ismert úton.
Vidovics Feri számított erre a hűségre. Annyira megbízott a lova
erkölcsében, hogy alig haladtak pár száz méternyire, nyugodtan elaludt.
Ha tudta volna, hogy hová viszi az ostoba állat! Mekkorát rántott volna
a gyeplőn! Mint fordult volna ellenkező irányba! Hogy sarkantyuzta volna
a paripáját! Mily szélsebesen vágtatott volna máshová, akármerre, csak
hazafelé nem! Hogy rohantak volna, bár a pokolba, lóhalálában!…
De az ember sohase tudja, hol leskelődik rá a fátum. Ha véletlenül nem
mészsz ki az utcára, mikor tégla esik az emberek fejére, száz esztendeig
élsz s annak idején békén ringathatod szépunokáidat. Csak annyi kell
hozzá, hogy ott maradj, ahol vagy. De te nem maradsz otthon, veszed a
cilinderedet és a sétapálcádat, gondtalanul kisétálsz s remekül
eltalálod, hogy éppen oda állj a lehulló tégla alá.
Ha Vidovics Ferit véletlenül visszatartja a Van der Kerkhoven kisasszony
társasága s csak egy hét mulva tér haza Berénybe, hogy másnap vasútra
üljön s meg se álljon Nizzáig… vagy ha hű lova, a derék Calvados,
fölháborodva gazdája szégyelni való állapotán, leveti a mértéktelen
embert egy kőrakásra s ez hat hétig nyögi József napját a
rác-árokszállási alsó házban: akkor hősünk ma Szilas és Bodrog vármegyék
főispánja, boldog férje a Joannovics-lányok egyikének vagy Van der
Kerkhoven Emmának, még boldogabb apja négy vagy öt nagyfejü
Vidovics-fiunak s ez a történet sohase íródik meg.
De ha az ember maga se tudja, mit cselekedjék, vagy mit _ne_
cselekedjék, hogyan tudja a ló?!…
Szóval, hasonlóan azokhoz az angol matrózokhoz, akik föllázadva a
kapitányuk ellen, megitták az Indiába küldött pálinkát, aztán zátonyra
kormányozták a hajót s holtrészegen táncoltak át a másvilágra: Vidovics
Feri teljes öntudatlanságban, mámorosan lovagolt végzete elé.
Egyszerre fölriadt, mert a lova megállott. Úgy tetszett neki, mintha
csak pár pillanatig aludt volna, de már Berényben voltak. Calvados a
Sugár Mariska háza előtt állapodott meg s várta az utasítást.
– Nem bánom, Calvados, mondjunk jó reggelt Mariskának.
Vidovics Feri máskor is ebben az órában szokott kilovagolni s rendesen
stációt tartott a Mariska ablakai előtt. Calvados nem volt tisztában
vele, hogy a szokásos programnak ez a pontja ma el is maradhatott volna.
– No hát vigyázva lépkedjünk, Calvados.
Ezt a figyelmeztetést az tette megokolttá, hogy hősünk a kocsiútról
átvezényelte lovát a gyalogjáróra, ahová egy keskeny padlón át vezetett
az út. Az árkot, mely a gyalogjárót az országúttól elválasztotta, bajos
lett volna átugratni, mert a Sugár Mariska utcájában a gyaloglók számára
fentartott útvonal meglehetősen keskeny volt s Calvados könnyen
beugorhatott volna az ablakon. Vidovics Feri ugyan átsétáltathatta volna
a lovát a kocsipallón is, de Vidovics Feri nem a kapuhoz, hanem az egyik
ablakhoz igyekezett.
A szives olvasó ezt az expediciót bizonyára hősünk mámorával fogja
magyarázni. Ebből a mámorból már alig volt valami; a reggeli levegő és a
hosszas szendergés Vidovics Ferit majdnem teljesen kijózanították.
Ellenben a leírt rendellenesség helyi szokás volt Berényben, kétségen
kivül olyan helyi szokás, amelyet csak az előkelőségek gyakoroltak. Az
udvariasságnak ezt a nemét a huszártisztek tették divatossá s egy pár
esztendeig ez a palló-vizit volt Berényben a _chic_ utolsó szava. A
palló-vizitnek megvolt az az előnye, hogy a ló elfoglalta a gyalogjárót,
a gyalogjáró plebéjusokat lekényszerítette a kocsiútra, ami a városi
közgyülésen temérdek rekriminációnak s az egész városban sok áldatlan
háboruságnak volt az okozója, de a berényi hölgyek előtt igen kedvesnek
tünt föl. Aki azonban a kocsi-pallót használta, azt csak másodosztályu
úrnak lehetett tekinteni.
Sugár Mariska éppen az érem-gyüjteményét rendezgette… De hadd mutassam
be Sugár Mariskát.
Sugár Mariska a gazdag, zsugori Vitkovszki Vazul elvált felesége volt.
Ennek a Vitkovszkinak a vagyonát egy pár százezerre becsülték, de
kevesebb tartásdíjat, mint ő, elvált férj nem fizetett az osztrák-magyar
monarkiában. Sugár Mariska úgy segített magán, hogy kiadta a szobáit
diákoknak, katonatiszteknek, szinészeknek és szinésznőknek. Tessék
elképzelni egy elvált fiatal asszonyt, aki szobánkint adja bérbe a
házát, aki mindenkit ismer s aki asszonyokkal nem barátkozik; egy sötét
teintü, villogó szemü, csinos teremtést, csókra intő ajkakkal s azokkal
a felséges idomokkal, amelyek nyugtalanná teszik az ifju legénykét épp
úgy, mint a komoly, pápaszemes, gondsujtotta családfőt, aki beíratni
viszi a fiát: vajjon nem természetes-e, ha az ilyen asszony rossz hírbe
keveredik?! És Sugár Mariskáról senki se beszélt rosszat, még a diákok
se, akik pedig elég sűrűn adósok maradtak neki a lakáspénzzel. Ezt a
tekintélyt java részben a tiszteknek köszönhette, akik „jó leány“-nak
ismerték s akik, mivel mindig volt egy-egy öreg főhadnagy lakója,
félig-meddig kincstári asszonyt láttak benne. Egyébként őt tartották a
legvidámabb asszonynak Berényben s nem ok nélkül, mert elég lármás
életet élt; de apró passziói s kiváltképpen rajongása a művésznők iránt
elárulták, hogy szíve nincs szomoruság s ama homályos vágyakozások
nélkül, amelyeket az éremgyüjtés nem elégíthet ki.
– Jó reggelt, Mariska!
– Nini… Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?
– Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor megtaláltam,
siettem vele haza.
– E szerint a hollandus kisasszony nem mese?
– Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.
– S hogy kerül ide? Árokszállásra?
– A magyarázat igen egyszerü. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben
Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.
– És annyira megszerette Árokszállást, hogy már egy hónapja itt ül?!…
Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla beszélnek.
– Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész Magyarországot,
le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s holland nyelvre
fordítja a főjegyző költeményeit.
– Szép? Csinos?
– Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke, talán
nagyon is egészséges az arcszíne.
– Hogy hívják? Van der Bilt?
– Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit tesz,
hogy koporsó.
– De sok kakaóföldje van, mi?… Jőjjön be s beszéljen el mindent a
legapróbb részletekig. Nagyon kiváncsivá tettek erre a leányra.
– Nem megyek be, mert részeg vagyok.
– Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.
– A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a
kivánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt: nem
kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi csokoládét,
amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma kisasszony
megajándékozna szívével és kezével: harminc esztendeig folyton
csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.
– S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé?
– Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is
határoz.
– Csinos parti! S maga mióta udvarol neki?
– Komolyan beszél?
– Persze. Az egész város tele van vele.
– Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja,
kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony
roppant gazdagsága? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem az
az egy tanya is elég dolgot ad.
– Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni akar
egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag gazdagot
választ; ez már világ sora.
– A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál.
Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy
Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma
parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért,
amilyen nincsen másnak.
– Hát az ő milliói?
– Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből: nagyon jól jövedelmeznek. De
tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen megőrülne s gyémánttal
telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja, mit csinálnék ezekkel a
fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok, versenyistállót soha se
fogok tartani… Hé, Calvados, ne fickándozzál, te vén szamár!… Ami pedig
a Cléo de Mérode-okat, meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha
elszerződném a Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint
becsületes kalmár állanám az alkut.
– Ugyan ne mondja!
– Pedig most nagyon komolyan beszélek.
Lássa, Mariska, én el vagyok perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül,
egy nagy csűrben, melyben sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz,
de kevés a műtárgy. Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt
mondja rólam, hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos,
hogy engem egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen
kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s megbecsülöm a
kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt; eszembe se jut. Ha
egy májusi délután végigfekszem a fűben s elnézem az égen a
bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem az én lovam nyeri meg a
Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem vágyódom előkelő dámák után,
akik Whistlerről mondanák el nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a
szegénységet is, bár igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok,
jöhetek, mehetek, amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval
Parlagi Jancsi vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben,
nem csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány,
nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a Van der
Kerkhoven papa milliói?
– Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég. Akinek
sok van, még többet akar. Valami ambiciónak élne; egyszer majd csak
eszébe jut valami. Nagyban gyakorolná a jótékonyságot.
– Köszönöm. Ahhoz már önző vagyok, hogy a szegényekért föláldozzam
magam. Megházasodni – jótékony célra!… Kegyetlen gondolatai vannak,
Mariska!
– Soha se hetvenkedjék. Láttam én már Vidovicsot, aki ötven esztendős
koráig élcelődött a házasságról s aztán háromszor is megházasodott.
– Az igaz, ebben a népes családban mindenre talál példát, különösen a
szamárságokra. De mondja csak, Mariska, magának olyan kitünő értesülései
vannak!… Ha Van der Kerkhoven kisasszonyt házasítják, azt értem. Egy
hónap óta ő a környéken a legérdekesebb személy; ennyi pénz senkit se
hagyhat békén. Hanem azt már nem értem, hogy miért éppen engem szemelnek
ki a vőlegényének? Miért nem Ciprianit, aki nyolcvanezren felül minden
összegnek udvarol? Miért nem Vizaknayt, aki úgylátszik, belé szeretett,
legalább néha egy negyedóráig is úgy néz rá, mint egy hű, de igen beteg
kutya?… Miért nem akárkit? Miért éppen engem?
– Mert maga egy hónap alatt harmadszor ment ki Horváthékhoz, ami nem
szokása. Mert… mit tudom én?! Van der Kerkhoven kisasszony bizonyosan
jobban tudja, mint én.
– Az, szegény, nem is sejti, hogy millióira Berényben szemet vetettek, a
nemzeti vagyon öregbítése végett. Ha háromszor is kinn voltam náluk,
Terka az oka; azt mondta: „Szegényt nem hagyhatjuk árván; magának helyt
kell állnia.“ S én helyt állottam. Legalább beszélhetett valakivel egy
pár szót. Napokon át nem volt kihez szólnia. Horváth Jóska megtanította
magyarul káromkodni s aztán levette róla a kezét.
– Kedves Feri, én azt mondom magának, hogy ha két embert ilyen
határozottan házasítanak, a hiba sohase az egész világé, hanem mindig a
gyanusítottaké. A kettő közül az egyik mindenesetre ludas. Úgy látom,
ebben a dologban maga a hibás; maga udvarolt. Gyónja meg. Okosabb, ha
meggyónik.
– Kedves Mariska, erre én azt felelem magának, hogy ebben a dologban én
éppen olyan ártatlan vagyok, mint Van der Kerkhoven kisasszony. Nem
udvaroltam. A berényi közvélemény téved. S hogy mennyire téved, mutatja
az, hogy én a hét végén utazom San-Remoba.
– Ah, ah! Vége egy szerelmi regénynek!
– Ez a szerelmi regény el se kezdődött. Maga nem hisz a hivatalos
cáfolatnak. Nos, én bizalmasan azt is elmondhatom magának, hogy soha,
semmi szín alatt, el nem venném Van der Kerkhoven kisasszonyt. Először,
mert: nem szeret. Már pedig én keveset követelek az élettől, de azt
igenis megvárom tőle, hogy a kivel én megosztom minden napomat, annak én
legyek a jóisten. Nem venném el, másodszor azért, mert: én se szeretem
őt. Nekem nagyon okos. Ha valaha elkövetném azt a helyrehozhatatlan
ostobaságot, hogy megházasodjam, bizonyosan egy kis bolondot vennék el…
de az aztán nagyon kedves kis bolond legyen!
– És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics, szentül
megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.
– Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy nem
fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem veszekszem s
nem keresem a házasság veszedelmét.
– Inkább elutazik.
– Inkább elutazom.
– S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől? Maga nem ötven
esztendős.
– Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától kéri
számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet mindenkitől
megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást hordozni
ártatlanul.
– S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a
helyrehozhatatlan ostobaságot?
– Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell kérnie!…
Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a leányok erősek. Valami
érthetetlen fegyverök van, amelytől félek, mint ahogy a zuluk félnek a
fehérember Winchester-fegyverétől. Különben nagyon részeg lehetek, mert
bölcselkedem.
Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be
az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva,
nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett.
– Ahá, az új lakóim!
– Kiadta a főhadnagy szobáját?
– Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.
– Csinosak? Érdemes megvárni őket?
– Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő figura;
olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd
meglátja, milyen jó alak.
Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.
Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája
egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.
Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka
bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.
Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás
kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.
– Honnan jössz? – kérdezte tőle Vidovics rácul.
– A fogadóból, – felelte a kocsis.
– Csak a podgyászt hozod?
– Nem, az uraságok is benn ülnek.
Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka
megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés
felől kiváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kiváncsi
fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.
– Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a
macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?
A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a
kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt
az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan
nyitotta ki a bárka ajtaját.
A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgásu öreg hölgy
pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz
fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár
pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s
nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó
lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.
– Sáros nekik az udvar, – szólt magában Vidovics Feri. – Ejnye be
kényesek!
A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe
burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból,
akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két
kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba
vigyék.
Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért
le nem vette róluk a szemét.
– Úgy ugrálnak mint a gazellák, – monologizált, mialatt amazok
felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban. – Egyik sem lehet idősebb
tizennyolc esztendősnél… Hátha egyszerüen bemennék hozzájuk?
De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a
szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor
áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva
látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja
előtt.
– Maga még most is itt van, Feri?
– Látni akarom az énekes madárkákat.
– Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.
– Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?
– Most mindjárt?
– Természetesen.
– Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor…
– Másodszor is van?
– Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez
csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb
családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni
a hódításait.
– Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz
sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?…
– Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy
zeneprofesszor az apjok.
– Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?
– Annyira testvérek, hogy ikrek.
– Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De
maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?
– Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira
hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.
– S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot
visel.
– Amint mondja.
– De hisz ez _Giroflé és Girofla_, az operette!
– Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.
– Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?
– Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek még nem
ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy
maga három napig ivott?!
– Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem láthatnám
őket az ablaknál?
– Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.
– Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy
legkésőbb szombaton.
– No, addig nem fogja elcsábítani őket.
– De büszke a lakóira!
– Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate
ogni speranza.
– Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem
ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire
tisztelem e házat: megyek.
– Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez is
három napig ivott volna, szegény.
Elbúcsuztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette lovát a
kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda ne tekintsen
arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.
Két leányfejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta jól az
arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták őket, de amit
látott, azzal megvolt elégedve.
Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy tetszett
neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az üdvözletet.
– Lám, nem is olyan haragosak! – szólt magában s az utcasarokhoz érve,
visszapillantott az ablak felé.
Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a
kanapéjára s menten elaludt.
Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár,
gyászos baldakinu, könnyü ladikon; szemközt vele, a homályban, sötét
alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér ruhában,
átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem tudta, él-e
még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s remegett, hogy a
ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva leste, merre láthatná
a partot, de csak a koromsötét eget s a fekete vizet látta; sehol,
semerre egy fénysugár. A sötét alakok hangtalanul eveztek s szorongását
rémítő félelem váltotta föl; a torka összeszorult, homlokát hideg
verejték borította el s szíve őrülten kalapált. Egyszerre valami
megcsillant a vízen. Már azt remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten
vette észre, hogy komor ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a
szigettemető csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát
verik vissza a vízre… Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett haladtak
el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani akart, de hang
nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire fölnézett, a fehérruhás nő
már nem volt a ladikban. Kétségbeesve tekintett hátra, de maga mögött
csak a fekete kőkereszteket látta s mintha egy elhaló hang a nevén
szólította volna… A zokogás kitört kebléből s fölébredt.
– Igazán sokat ittam, – szólt, megtörölve a szemét. Mintha valami
ónsulytól szabadult volna. De érezte, hogy a szíve még most is sebesen
ver.
Megnézte az óráját. Esti hét óra volt.
II.
Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá, hogy
szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz sejtelmeinket s
elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet már-már urunknak és
parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked zaklatott, háborgó: állj a
zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy pár óráig más szemmel nézed az
egész világot.
Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a fürdőszobájából,
teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről, mely őt Van der Kerkhoven
kisasszony képében fenyegette; egy pillanatig se foglalkozott azzal,
hogy rosszat álmodott s nem emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora
ködében, két leányfejet látott, amelyek mintha integettek volna feléje a
fehér jácintok és rózsaszínü gardeniák közül.
Csak arra gondolt, hogy egy pár nap mulva San-Remo olajfái között fog
bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk zord,
szigoru időszak. Találgatta, vajjon átrándul-e a galamb-lövésre s előre
örült az excentric alakoknak, az átutazó Héróknak és Juliáknak, akikkel
a vendéglő-élet vásári zsivajában köt majd ismeretséget „pour une
éternité“, ami nála annyit fog jelenteni, hogy: a soha viszont nem
látásra.
De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy órával
előbb tökéletesen kialudta magát? Az ember elmegy a színházba, mint
mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek megvannak a maga külön
törvényei, ez az a hely, ahol élned és halnod kell. Ha éhes vagy:
megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv pirosra festi képed:
narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem tudod miért, elfog a spleen:
pezsgős pohárral a kezedben várod Hamletet, mert arcod víg a bánat
idejében…
Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot:
– Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod Gyurkának,
hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a tiszttartó
bejönne, nem kell befogni.
Aztán kisétált az utcára.
A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a piactérhez;
csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt Berény város szívében.
A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt
zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó
csikorgása. A villámos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a
József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot
körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető,
sötét alakokat. A roppant térséget, ahol egy negyedórával ezelőtt még
bunyevác, magyar, sváb és rác parasztok tarka sokasága nyüzsgött,
birtokba vette a csend és homály. A tér északi szélén magánosan álló
nagy templomot mélységes sötétség környékezte, s mögötte, az egész
tájékon, vak homály és kisérteties némaság ült.
Csak délnyugatról, a _Metropole_-szálló oszlopos homlokzata felől
hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb
világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére enyhült
szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.
Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és
pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a
köröskörül békén pihenő, rengeteg sikságot, melyre oly kegyesen tekint a
jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá semmiféle
civilizáció: se a villámos lámpák fényüzése, se a _Metropole_-szállóba
importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke őrzőinek egész szárazföldi
lovas és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a
Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere,
mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent,
Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.
Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan,
könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala
mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az
arcukat nem láthatta, de lehetetlen volt a járásukat meg nem ismernie.
Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek fejbiccentve
fogadták az üdvözlést.
– Ezek az én szinész-kisasszonykáim, – szólt Vidovics Feri magában –
akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vajjon csakugyan
olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelidíti
az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.
De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az
utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a víg
emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.
Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltünt a színház
tájékán.
– Lám, lám – tünődött – az operette-írók nem találhatnak ki olyan
bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen.
Tessék: Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín szalaggal.
Őszintén szólva: nem hiszek ebben a poézisben. A természet, amire tart
valamit, nem produkálja mindjárt két példányban. A csiperkegomba nem
sokat különbözik a szomszéd csiperke-gombától, de ki látott valaha két
Maréchal Niel-rózsát, amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik
rajzára, szirmaik összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus
bájára úgy hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek
mulatságosak, ha akarom: kedvesek is, de azok az ikrek, akiket össze
lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek poétikusak.
Ekközben utólérte a szinészt, ki mélabúsan sétáltatta ujonnan vasalt
pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén.
– Mondja, Kékessy úr, – szólította meg, – ön tapasztalt ember… honnan
van az, hogy minden szinésznő rosszul öltözködik?! Hogy – május avagy
december hó – minden művésznő másképp jelenik meg a napfényen, mint a
többi páváskodó szép?! Hogy ha szegény, egy korona értékü cafranggal,
akarja, nem akarja, föl kell tünnie s hogy ha annyi a pénze, mint a
polyva, nem tud úgy öltözködni, a hogy – bocsássa meg – az
úriasszonyok?! Hogy ha egyszerü és finom akar lenni, cifrább, mint egy
mór épület s hogy egy öreg, tudós asszonyban is rá lehet ismerni az
egykori művésznőre?!
– Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka, – felelt nyugodtan Kékessy
úr s kifejtette, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a vidéki szinészet
érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad egyéb föltételhez kötni,
mint egy közönséges erkölcsi bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni
a nyugdíj-ügyet, véget kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak
s végül szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A
_szubvenció_ szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy valóságos
ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken
sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a főispánsággal, amely kedvező
helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak.
– Igaz, – szólt hirtelen, merész á-propos-val, – a szezon vége
szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!…
– Igen, a Haller-lányok! – felelt szomoruan a yorkshirei művész. – Most
már pláne párosával kapjuk a primadonnákat! Hová sülyedtünk! Shakspere
korában…
– Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok, – rögtönözte Vidovics. –
Persze, az operette!…
– Az operette még hagyján, – sóhajtott Kékessy úr, – de most már az
operát is a nyakunkra hozzák! Kinek kell itt az opera, ha szabad
kérdenem? _Zampa_ és az _Alvajáró_ Vásáros-Berényben! Nevetséges! Ha az
Országos Szinész-Egyesület…
– Opera-énekesnők? – vágott közbe Vidovics.
– Igen; az operette derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a
kisebbiknek.
– A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?
– Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben csak
egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.
– De nagyon hasonlítanak egymáshoz?
– Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s egyformán
öltözködnek.
– Egészen a kék és rózsaszín szalagig?
– Igen; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín szalagra
egyébként semmi szükség, mert a hasonlatosságuk csak addig tart, amíg az
egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen, ami bennük, hogy úgy
mondjam, egyéni.
– Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.
– Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban, mint két
kis Patti, pedig még csak most végezték el az opera-iskolát. Szentül meg
vannak győződve, hogy fényes jövő várakozik rájok, amelynek első
stációja: Vásáros-Berény, a második: Budapest s a harmadik:
Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a fejöket efféle szamárságokkal;
az öreg Svengali egyszerüen bele van őrülve a leányaiba. Nincs az az
igazgató, aki megférjen vele. Azzal kezdte, hogy beleszólt minden
próbába, kikötött a karmesterrel s reformálni akarta az egész
társulatot. Ide már csak úgy szerződtették őket, hogy a direktor
kikötötte Svengali papának a visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a
városba, a szerződés fölbomlik. Valóságos csapás rájok nézve az a vén
ember. Az egész télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti
szegényeket; úgy látszik, arra számít, hogy főhercegekhez adja őket
feleségül.
– Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?
– Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le. Most
vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak azért, mert
még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál voltunk: Balajtinál
Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért bennünket ez a szerencse.
Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon ülnek s előadás után sonkát meg
sajtot vacsorálnak.
– És ők ezt mulatságosnak tartják?
– Várják a főherceget.
– És mindjárt kettőt!
Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből egy
szivarozó alak nagyot köszön feléje.
– Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk?
– Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap
_Lear király_-t adtuk; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy,
Cordeliát Ilonka: s tizenöten voltak a szinházban. Ma pláne a _Bőregér_
megy s még ma is csak félházunk van.
– Hja, vásár után vagyunk.
– De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak akkor
kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés…
– Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem
értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.
– Mit csináljak, kérem? Az ember bele öli a vállalatba egész vagyonát s
hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még boldogult
nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot. De nekem már a
véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.
– Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek.
– Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik olyan
muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.
– Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben többre
vinnék, mint így kettecskén.
– Ó, nagy jövő vár rájok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud
semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az _Alvajáró_-t, _Zampá_-t, a
_Remete csengetyű_-jét, _Hoffmann meséi_-t… Apropos, valamire
bátorkodnám kérni a szivességét. A vidéki operák ügyében egy szerény
memorandumot szerkesztettem; holnap vagy holnapután küldöm el a
belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék utazni,
kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes urat.
– Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom ugyan, de
olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze kétszer vagy
háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk. Nagyon kevéssé
ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett meg rólam. Ez akkor
történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták. Nagyon dühös volt s
elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd
pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe
akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így szólt egy közös rokonunkhoz:
„Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely
fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri.“ Az én ajánlatom tehát nem sokat
használna az ön memorandumának. De majd beszélek a sógorommal; az
nagyképü ember s a szava sokat nyom a latban.
Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a szinházba.
Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész
nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi föltünés
nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségü bácskai földet
mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó termete volt; talán mint
szegény fiu is szembe tünt volna, de így bajos volt észre nem venni.
Aztán meg a szinházi közönség megszokta ugyan a jövését-menését, de ma
senkit sem vártak a jeunesse dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak –
de egyszersmind érdeklődőknek – azt adta hirül, hogy az árokszállási
dáridó, mely Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes
formájából, immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb
érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a
zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a
szinpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy
melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsu értelmiség
hölgytagjai kiváncsian pillantottak az üres páholyokra: nem bukkan-e ki
valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali szinészpáholy
összes messzelátói mozogni kezdtek.
Még a szinpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt
vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy Eisenstein
esete
Fura eset, ha-ha-ha!
Soha ilyet, ha-ha-ha!
hirtelen összesugtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az
általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:
Márki, szivem,
Higyje nekem,
Hogy bánt ez a dolog,
Mert csak aki vak,
Mondana olyat,
Hogy én szobalány vagyok.
Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első
sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi
bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége az a
fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó fiunak
ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az egész
színtársulat ott vénült volna meg Berényben.
Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet és a
delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt fordult a
szinpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal megtalálta, amit
keresett. A két leány ott ült a második emeleten, egy baloldali
páholyban, közel a szinpadhoz. De mintha nem igen akartak volna
mutatkozni; meghuzódtak a nézőtér felé eső sarokban. Az egyiknek, aki
bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott ki; a másik pedig, aki
lentebb, az előtérben foglalt helyet, minduntalan hátrahuzódott a páholy
belsejébe. Vidovics nekik szegezte turfmesszelátóját s várt türelmesen.
Azok hamarosan észrevették a tolakodó érdeklődést és védekeztek. Hol a
szinházi nagyító-üvegüket tartották az arcuk elé, hol elbujtak egészen.
Ha ki-kipillantottak s látták, hogy az ostrom egyre tart, hirtelen
elfordultak s a nézőtér másik felén kerestek nézegetni valót, vagy
tettetett áhítatossággal temetkeztek belé az Orlovszki herceg nem éppen
tündéri szoaréjába. De a legtöbbször, alig mutatkoztak, máris eltüntek.
Abban az állhatatosságban, melylyel a nagy bolond angol messzelátó
mindenüvé követte őket, mint egy hű kutya, több volt a komikum, mint a
szemtelenség, s üldözőjüknek úgy tetszett, mintha ez az enyhítő
körülmény se kerülte volna el a figyelmöket.
Bár csak egy-egy pillanatra mutatták meg a fejecskéiket, e pillanat
alatt is meglátszott rajtok, hogy tulajdonképpen maguk se tudják:
nevessenek-e vagy bosszankodjanak?