1891 deczember 2.
Még egy szót, még egy pár búcsúszót hozzád, szeretett barátunk,
mesterünk, az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság nevében, melyeknek egy
félszázadon át egyik dísze, büszkesége voltál.
Hosszú életed munkásságát egy rövid percz alatt megszakítá a halál, de
nem győzedelmeskedhetik szellemeden, mert mély nyomokat hagytál
tudományos irodalmunkban. Megalapítottad az újabb magyar nyelvtudományt,
különösen a magyar összehasonlító nyelvészetet, melyet tanítványaid
folyvást művelnek s mely magára vonta a külföld figyelmét is; a
nyelvészet segélyével megvilágítottad nemzeti multunk nem egy homályos
helyét s új szempontokkal, új igazságokkal gazdagítottad történelmi
irodalmunkat. Ez örök emléked, dicsőséged, dicsőségünk. De ez a vigasz
nem csillapítja fájdalmunkat. Az egyén, az élő egyén termékenyítő
hatása, vonzó kedvessége nincs többé. Nincs köztünk többé az a valódi
tudós, a ki az európaiságot erős nemzeti érzéssel párosította; nincs
köztünk többé a humanismusnak az a kiváló képviselője, a ki minden iránt
érdeklődött, a mi emberi, s kinek bölcseségét emberszerető szíve
táplálta; nincs köztünk többé közéletünknek az a szilárd férfia, a ki
nehéz megpróbáltatásokat élt át, de mindig hű maradt magához, s ha
kellett, épen oly bátran felszólalt a kormány, mint a nemzet tévedései
ellen; nincs köztünk többé a gyöngéd férj, jó barát, hű rokon, a kit
épen úgy szerettünk, mint tiszteltünk. Oh mennyit vesztettünk benned!
Mily nehéz a válás! Koporsódat hálánk, áldásunk kiséri, de fájdalomba
veszve s koszorúidon könnyeink csillognak. Válnunk kell. Isten veled!
Isten veled!