Atyja tábort hivott össze,
Kiszárad a mély tó vize,
Aranyszinü lágy iszapon
Rátalál a két ifjúra,
Egymásba van kezük fonva…
Arczuk szelid, olyan sima,
Mintha bennük élet volna.
A királyt mély bánat szállja,
Selyem közé bepólálja
És beviszi a templomba,
Elhelyezi koporsókba.
A királyok szép nyugágya,
Latin betü vésve rája.
A szép ifjút elhelyezte
Az oltárban, napkeletre;
És a nőt a sekrestyébe,
Hová a nap estve ére…
S tudod mi lett az ifjuból?
Zöld levelü fenyő fája,
A templomra hajolt ága;
Futóvirág lett a nőből,
Mely kikelt a kemény kőből,
Reggel kelt ki, és már estve
Össze vala ölelkezve
Templomtetőn a fenyővel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Oh! ég dörögj s sujtsad agyon,
Kiben olyan rosz sziv vagyon,
Hogy megront egy hü szerelmet,
Pusztává tesz két életet.
Márk vitéz.
Fényes drága kastélyában,
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott a neje
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére? mi tüz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám! de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.
Felült sárga ménlovára,
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné, még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom!
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallosával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:
– Három arany a bor ára!
A háromért gondolj Márkra.
S kilépett az ajtón nyomba,
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a főldre.
Erkuleán.
Reggel a hajnalba
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni.
A lányok egyike
Elment a tengerre;
Közbelső elméne
Parton fel, a kertbe;
És a legkisebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Elér nem sokára
A Cserna partjára.
A leánykák után
Sok szép ifju ment ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.
De im egy kapitán,
A derék Erkulán
Előjő a ködből
És a parthoz érve,
Csernához beszéle:
– Tiszta futó habok
Ám ne szaladjatok,
Lányok hová lettek,
Reggel utra keltek?
– A lányok egyike,
Elment a tengerre,
Fel a Duna partján
Van illatos virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe szálla;
És a legkisebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklában
Sirdogál az árnyban.
A deli kapitán
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part megszólal;
És imigy repülve,
A sziklához ére.
– Jöjj ki szép leányka!
Tekintsek arczádra.
– Nem mehetek innen,
Tiszta ruhám nincsen,
És a naptól félek,
Én az árnyban élek.
– Ne félj kis tündérem,
Nem bánthat senki sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is oltalmazlak,
Széltől, napsugártól
És azok csókjától.
– Szép ifju, galambom!
Hogyha szeretsz nagyon
S nőül akarsz venni,
– Hozzád fogok menni, –
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek téged.
Az ifju kapitán
Átugrik a sziklán.
Ime, nem sokára
Kijő a világra,
Egy lebegő tündér,
– A világgal felér, –
Gyönyörű s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra omlik;
– Mert ilyent nem látott –
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.
A deli kapitán
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez szoritja,
Lágy térdén ringatja.
Csinált neki fészket,
Hol a nap nem éget;
Csillagfénynél támadt
Virágból nyugágyat.
Márk.
Török tábor közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!.
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák ugy volt minden;
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.
Bement nyomba a klastromba,
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imigy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.
A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyű a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’;
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábamon,
S a kit érek, levagdalom,
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéve számra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török rá ismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba.
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéve számra,
Elhelyezte kalangyába…
Márk a nejét haza vitte;
Nem a török táborában:
Otthon éltek boldogságban.