Mindenki elmondta volt már a maga szomorú kis történetét, mert
mindenkinek volt egy szomorú kis története és egy távoli szerelme, ami
elveszett.
De én még hallgattam, még sokáig hallgattam, holott nekem volt a
legszomorúbb kis történetem és a legfinomabb szivem és micsoda
szerelmem, nagy isten, amit elvesztettem! Mégis alig mertem elmondani és
egyáltalán beszélni is alig mertem. Olyan kábítóan éreztem e percben,
hogy a finom szivem tele van sebekkel és a régi idők emléke egymás mellé
tömörül és egymásba olvad mint a mozaik, mindenféle szines nyomorból.
Irgalom atyja, szánj meg a fájdalmamban és enyhítsd a szenvedésemet.
Mások is sirtak, mondottam, de én arccal borultam rá a véres szivemre,
mint egy párnára, szétszaggatva! Azóta, hogy nem járok többé egymagamban
és békén hazakerültem, mennyit szerettem hévvel és izzón, a halovány
testemmel! A vágy oly gyönyörű s oly rettenetesen gyötrő, amiért az
igazat igéri, az igazat egy pillanatra valami mennyei oltáron s valami
ismeretlen végtelenben. Azok mind oly nemesek, akik a sárban fetrengenek
s halálra isszák magukba a kéjt. S mi mindent nem tettem érte, a
vágyamért! Olykor, eliszonyodva, csak az ajkamat harapdáltam, hogy
magamnak se beszéljek. Mégis, minden gyönyöröm mélyén és minden vétkes
mámorom után csak ő volt, csak ő élt, felejthetetlen! Az Avignonba
vezető úton, egy törpe leány, aki koldult.
A földnek kuporodott testtel és féloldalt egyik sziklafalnak
támaszkodva, egészen magányosan volt itt, csendesen és türelmesen,
elveszett parány, apró remegő folt a kihalt táj szinében, amint a déli
napfény a nagy utak porát, a sziklák szürke meredezését csillogón
bevilágította.
Előtte, a derűs horizont mélyén, a város tömörült, Avignon, világos
háztetőkkel. A hajdani vár, megkönnyült vonalaival, izzó falaival s a
tornyai búbjával, távoli s omlatag tündér-építkezésnek tünt s az égbolt
kék selymébe olvadt. A fehér út mentén, a sziklákon túl, olajfák
sorakoztak még gyéren itt elől, de immár igen sürűn a távolban,
ezüstös-zöld galyaikkal egymásba borulva.
A leány várt, csendesen a fényben. A füle mögé egy szál virág volt
tüzve, egy szál gránátvirág. Az éles színe mint a rubint piroslott a
napban, vagy sajgott, mint egy olthatatlan vércsepp. A rongyok, amik
födték a testét, az egész teste is és minden, áthevült és fénylett.
Meztelen karja megnyúlt s barnás szinével mint a tündöklő bronz
emelkedett a fehér sziklák mentén. Egészen fiatal, gyöngéd és epedő
formáju kar volt, könnyed és hajlékony a csukló irányában, sima és telt
a könyökön túl, ahonnan lágy hajlásban kapcsolódott a váll lejtőjéhez.
Óh e váll, vonzó és szüzies, mintha borostyánból lett volna. A
halványsárga, mintegy avult-narancshéj alapszint mégis egy kevés homály
tompította, oly sajátságos, oly enyhe homály, a dús szőke haj árnyéka.
De senki sem jött az úton, legfölebb vasárnap ittas földmívesek. Ezek
Avignonból kerültek emerre és durva dalokat énekeltek. A leányt alig
vették észre. Egynémelyik mégis megpillantotta, egy obszcén szót
hajított feléje, meghasadt szájjal, mint egy seb. Egy másik, egyszer,
meg is közelítette, hozzásompolygott, a derekát érte s nekilendült, hogy
öleljen. De rögtön hátrált, rémüldözve, megriadt szitkozódással.
Tudniillik a gránátvirág pirosló rubintja mellől, két gyöngyszinű szem
meredt, üres és tragikus nézéssel mint a kéklő tej, rettenetes. A leány
vak volt.
Amikor mind elmentek, mind elmentek uram istenem s csak a roskadozó
égbolt volt fölöttünk s mögöttünk az olajfaerdő, hirtelen térdre
roskadtam előtte s epedőn az arcának szegeztem, a kioltott szeme
förtelmének, a lelkem minden kivánságát. Reszkető ajkam megindult az
ajka felé, a merev pillája irányában, olthatatlan vágyakozással. A
kezem, gyöngéden és mohón, végigsiklott a testének meleg vonalzásán s
irtóztató volt figyelni, amint kihalt tekintete felfogta és követte,
micsoda mámornak készülök. Hol és hogyan láthatta meg magát bennem a vak
szemével, mint egy tükörben?
– Nagyon szép vagy, – rebegte s a keze a homlokomhoz ért, a hajamhoz,
nagyon lágyan. – Oly szép vagy és fiatal, – mondta még, amint az ajka az
ajkamat kereste, hogy az arcomat már-már elvontam előle s hátráltam,
eltikkadva. A holt szemek is kutattak, gyötrődőn a fényben.
Mégegyszer elgondoltam, az olajfaerdő itt van mögöttünk, a nagy homály,
a csend. Mégegyszer, rémüldözve, minden csepp vérem feléje zengett,
valami öntudatlan siránkozással. Mégis gyáván s erőtlenül e kinzó vágy
nyomorában, csak hátráltam s megindultam mintegy lesujtva s álmatagon ki
a hegyekből, a fényből, vajjon hová, micsoda gyötrelmekbe, sajgó emlékek
szomoruságába, mely az életemnek örök fájdalma már.
Ott fönn, a sziklák mentén, ifjú bronztestével csak ül és vár, két vak
szem megsebzett opálja, mely egyszerre kelti föl s riasztja el a vágyak
kinzó gyönyörét. Ki jön el érte mégis és miért nem én? E holt tekintet
éjszakáját ki zengi és sikoltja át leittasodva, s mért nem én? Ki
szereti, szent isten, ki hozza el, ki kiséri ide nap-nap után ez izzó
sziklák tövébe, a fehér út omlatag bársonyába, melyből itt-ott egy
csillogó göröngy tünik elő, mint durva ezüstdarab az éles világításban.
Hogyan jön el a kiégett szemével? Az út vad emerre, kanyargó, veszélyes.
Helyenként megszünik, eltűnik s csak amolyan szűk sikátor vezet tovább a
szédületes örvény fölött. A sasok kerengnek itt s az ember fél.
Egy nap, egy reggel, óh micsoda éjszakák után, még egyszer felvergődtem
hozzá, lihegőn, hogy szeressem, két vak szem mérge, isteni életem! De
rögtön láttam, amint az olajfák mélyéből egy fiatal legény siet elő,
zord és elvadult fej, ijesztő és kecses, néhány füszállal, egy-egy
falevéllel a felkuszált hajakban.
Amint elsiklott a leány mellett, emez rögtön megérezte, megremegett,
hozzáepedt a vágyban megnyúlt karjával, tündöklő bronz. Az ember
megállott, habozott, a vállát vonogatta, elnézett Avignon irányában a
háztetők fénylése felé. Aztán, mégis, leült a leány mellé, a ruháját
nézte, a rongyait. A ráncok közt keresett, kutatott, dünnyögve és
egykedvüen.
– Nincs itt semmi – szólott.
– Nincs, – felelt élénken, – nincs. De majd csak lesz, – folytatta
reménykedőn, – majd csak lesz estére, amikor az angol fiú felkerül.
– Az angol fiú? – nevetett az ember.
– Az majd csak ad, az biztosan ad egyszer, egy nagy ezüstöt is bizony.
– Egy nagy ezüstöt? – kérdezte hevesen.
És a leány karját megsimogatta. S érdeklődve, talán szokásból is a
szemébe nézett. A vak tekintet lekötötte, megejtette, vonzotta és
rémítgette. Mit nézett, hogy nézte, micsoda elkábult merengéssel! Mintha
régi tavak tükrébe nézne, holt vizekre, melyek örökkön mozdulatlanok. Az
élet egy parányi fényét, lappangó mécsvilágát kutathatta a tejszinű
szemgolyókban kékes vonalkákkal, rejtelmes recézéssel, melyekben
tovasikló rózsaszin derengett, távoli vérzések reflexe, mint egy
elgurult hajnal a mélyben. A leány visszanézett reá. A szőke fejét
megemelve, féloldalt tartva, maga is keresett az éjszakája mélyén,
tragikus epekedéssel. Sikoltón, szilajan, üresen, az embert kereste.
– Be szép vagy! Be szép! – rebegte mint nekem.
– Az angol fiú csakugyan fog adni egy nagy ezüstöt? – kérdezte a másik
feltüzelve.
– Oh, biztosan, ha jönni fog, egy egész nagy tallért!
– Egy tallért? – dörmögte.
– Egy tallért bizony, – zengte bele a fénybe.
Azontul hallgattak. A tallér kisértett s felmerült enyhe csillogással,
mint a vándor hold nyári éjjelekben. Az ember a homokban kapargált, az
izzó göröngyöket rugdalta tova. A leány várt, pihegett, a keble formáit
tartogatta mint két arany gyümölcsöt. Az ajka megnyilt, az élő és forró
száj, a kiégett szemek holt ostyája alatt.
– Gyerünk az erdőbe, – sugta biztatón.
– Hát az angol fiú, ha jőn? Ha épen most jön? – szólott a másik.
– Ha jön! Ha jön! – felelt eltikkadva, hát bánom én! – S csak estefelé
jön.
– Az erdő messze van, – szólott a fiatal ember – és jobb, ha itt ülsz
békén s vársz.
Azzal felállott, a völgynek szegzett arcával elmerengett, kémlelt,
kutatott, a vágyával átsiklott a távoli háztetők kusza vonalzásán,
messzi utcákon és szögletes tereken, ahol a vásár folyt s a hajdani vár
kőtömegét is nézte, a tornyok búbját omlatagon a kék egekbe válva. S
megindult.
– Hová mégy? – kérdezte a leány.
– Megyek. Csak megyek. Amerre az út vezet a városba.
– Csókolj meg, mielőtt mégy, – könyörgött.
De a másik habozott, tünődött, visszakerült s lehajolt a leányhoz.
– Majd ha eljött volt az angol fiú s meglesz a tallérod, – mondta.
– Oh, – sóhajtozott a leány s a sziklának dőlt.
És soha fel nem mentem többé.