Ijedezve gondolok rá, siralmas emberi lélek szegény, mint egy elgázolt
narancs a nagyvárosi aranyszemétben, drága Hódl Józsi! Csak a jó Isten
tudja a dolgokat és számunkra alig van valami, aminek megfejtése volna.
A feje nagy volt és szomorú bizony, az alsóbbrendűség hiányosságával,
tökéletlenül kikészített és ostobán modelált, bús gyári fej, durva _en
gros_ munka, a népes külső városrészek emberműhelyeiből, hangos
tenyészudvaraiból, ahol a kéj robotnak virul, a gépies szaporodás
rengeteg gyümölcsözésével.
Olcsó fej volt, szegény fej volt, korán kopasz, a homlok aránytalan
frontjával, mint egy ócska tükör. Számos szürke és rozoga hajszálak,
összetömörülve és egészen fönn a fejebúbján, mint magányos csokrok,
nőttek. És a szemén kivül, szürkés pislantások, az orrán kivül mint egy
banán, az ajkán kivül amelyet nyitva tartott a szőkés bajusz gyér szálai
alatt, a lelkén kivül, mely ki fog bontakozni, valami fanyar kis illata
is volt, valami sápadt presztizse az egész alakjának, vasárnapi
dicsőségének, elunott szegénységének, amint kiöltözött, bús péklegény s
némi világos nyakkendőket kötött. Agyonsülve a kenyérkemencék előtt, a
pékpincék mélyén éjjeli robotban, megpörkölt szőrzetével a meztelen
mellén amint a parázsból rubintfények érték: már rég nem dolgozott, de
bizony nem dolgozott s csak sétált mint egy Esterházy, nyugodtan és
lapos léptekkel utcahosszat az estéli világosságban, elveszve a tarka
szoknyák hullámzása között, hazatérő nők szagos nyakszirtjei mögött,
friss cselédlányok ténfergése mentén, mint egy csüggedt zászló a
szélben.
Holott olykor felbuzdult a fényben s mámoros képzelete némi világosságot
gyújtott elunott élete éjszakáján. Ilyenkor veszélyes vágyai ébredtek,
régi s lappangó kísértések mint gonosz virágok, a lelke mélyén
kihajtottak. Amint elvonult a térben, a világos kirakatok mentén, a
lámpák alatt, a tömegben, a szagokban és a fényben, rettenetes
öntudatokra eszmélt a mozik világos portáljai s patétikus plakátjai
előtt. Valami titkos és kegyetlen sóvárgás gyötörte. S így jött az
estében eltikkadva, kábult és üres fejjel, éppen amiért így tele volt
mindennel, szegény emberi pária.
– Ha nincs a pékné! – motyogta és utolsó állomására gondolt, a
Zerge-utcai híres sütődében.
Csak rövid és primitiv hangulatai voltak, keserű szájízben. Ahogyan az
ember csak éppen mond valamit, röpködő, homályos sóhajokban. Aztán el is
akadt minden gondolata. Semmi se volt olyan fontos különben, hogy valami
kiválót gondolhatott volna és másrészt olyan sivár és reménytelen volt
minden, hogy akármit gondoljon, a nyomorát nem éri föl vele. Így van ez
a lét keserű alján, hogy minden mellékes voltaképen.
– A pékné! – ismételte mégis, végkép tanácstalan. – Most nincs helyem, –
fűzte tovább – és nem is lesz – gondolta megadással.
De nem ám. Nem volt hely, csakugyan nem. Az égen sem volt hely, ahogy
tele volt rakva májusi csillagzással, mintha tavaly óta új csillagok
születtek volna. Egyáltalán nem volt hely sehol. Fönn az ég és lenn a
föld, az egész világ, hegyek, folyók és tengerek túlzsufoltaknak
rémlettek e vergődő és elunott agy fantazmagóriában, mely a maga színeit
és képeit a tömött munkástanyák és párolgó hónapos ágyak vizióin
melengette s leborult, mint az áldozat, a nyomora előtt. Drága, finom,
csengő szavak hiányát is érezhette, melyek a disztingvált nyomorgót
megbékéltetik, ahogy Lamartine mondja, a költészet e legnagyobb zenésze.
Minimális szóbősége, benső berendezkedésének siralmas semmiségét csengte
vissza a szegényes érzéshálózat kultiválatlan húrjain.
– Nincs is mit akarni, – gondolta, amint éppen átjött az utcán, – nincs
és nincs – és igaza volt. Az ember úgy születik nyilván, ahogy elvetik a
magját. Nagy nyomorok és nagy inségek élnek tovább olthatatlan emberi
vezérképviseletekben és ezek törhetetlen cölöpök és erős fundamentumok,
amelyekre minden egyéb épül a világon. A feje fölött, egy nagy szürke
bérház nyitott ablakain át, némi zongorázást hallott és szeretettel de
szórakozottan követte egy szellemtelen keringő röpködő hangjait,
elvesző, béna ritmusát a térben. Egy női arcot is látott valahol
odafönn, az emeletek sötétjéből válva ki ocsmányan, vonzón és fehéren.
De az óra megkondult a terézvárosi templom tornyán. És Hódl Józsi ment
tovább.
Amint betért a Spanga-kávéházba, ahol facér péklegények e földi
balsorsukat némi kártya és billiárd játékkal javítgatták, már füstben
rekedt minden s a megaludt tükrökön túl, mint ócska tejfelületek, a
törpe fal mentén, sűrű makulákkal, kiemelkedőn ült a kassza márványlapja
előtt, dús pléhkanalak és torz cukorkockák között, Marosi Lóri a
kaszirnő. A füstök ködfátyolán át vöröses szélű szeme világított, a
tekintet zord közönyével, amint a maga robotjához szokott. Az arca
halovány volt, mintegy hervatag tejekkel fröcscsent és némi kéklő
árnyalatokkal, amit az érhálózat irizált a roskatag bőrfelületre. A
szája megkent és elvirult, a mesterséges pir rikító ellentétével a
sárgás fogak és tág orrcimpák között, melyek az elmerült orrcsont
hijján, magát az orrot alkották, kizárólagos szélességben. Az elmosott
blúz alatt, aránytalan térfoglalatban, dús keble virult s valami különös
jellegzetességet kölcsönzött e női személynek, valami
moziplakátszerüséget, a figura túlzott formáival. És a homloka eltünt a
fekete hajkorona alatt, mely vastag fürtjeit lenyomta egészen a
szemöldökökig.
– Jó estét, – mondotta Józsi, lágyan közeledve. És az emelvényhez
dörgölődzött, kétes graciozitással.
– Feldönti a kasszát, – szólott Lóri egykedvüen és csak rakosgatta a
cukrait.
Mégis, hirtelen, a szemök összenézett.
– Mi baj van? – kérdezte a hölgy.
– Semmi, – felelte a nyakkendőjén babrálva, – semmi. Miért, hogy azt
kérdezi mi baj van, amikor nincsen semmi baj. Mintha mindig azt hinné,
hogy valami bajnak kell lenni.
– Hát persze, hogy azt hiszem, – pörölt a nő meggyőződéssel, – amikor
csak lézeng és nem csinál semmit. Ebből lesz a baj, – tette hozzá
telített hangsúlyozással, mintha valami jóízű dolgon nyalánkodna.
De az ember kitért a célzások elől és unottan a vállát vonogatta.
– Hát ennek is vége lesz, ennek a rossz állapotnak, – magyarázgatta. –
Lássa, hányan vannak itt facérok és nem csak itt vannak, a Dungl is tele
van velök. Nem hogy a bér rossz, még azt sem mondom, de a munka kevés
ilyenkor és a mesterek se fűtenek hiába. Még azoknak jó, akik kártyáznak
vagy billiárdoznak. Van olyan, aki a maga két koronáját is megnyeri egy
nap. Csak én unom el magamat. Halálra elunom magamat, mint a kiszáradt
kút nálunk odahaza, tudja.
– Tudom, – mondta a nő.
– Dehogy tudja, – felelt szeliden és a szürke szeme tágra nyilt. A torz
fejét két kézre fogva, gyér hajbokrait gyötörgette és nyirkos homloka
elborult.
– Maga nem tudja, hogy nyom engem minden, – mondotta elernyedve, – az
élet, minden, hogy nyom engem! Egész Pest mintha a csigolyámon ülne,
olyan nehéz a fejem. Az este, az utcák, a lámpák, a sok villamos és a
sok ember, mintha mind rajtam gázolna, – egész Pest! mondom. Az imént
is, mintha homlokon csaptak volna valami rézkoronggal, amint harangoztak
a Terézvárosban. Végre valami műveltsége is van az embernek, ha már más
nincs, hát nem igaz? Az utolsó helyemen a könyvet is én vezettem, a
leveleket is én írtam a nagy malmokba s ha nincs a pékné, még ma is ott
vagyok a jó helyemen, tudja.
– Ha nincs a pékné, haj bizony a pékné! – ismételgette Lóri, alattomos
inszinuációkkal. – A pékné bizony, az volt a baj ugy-e? Valami nagy fene
lisztes tyuk ugy-e? – kérdezte, vörösen pislogatva.
– Valami nagy fene lisztes tyuk? – hebegte utána tájékozatlanul.
– Hát persze! A pékné! Nem érti?
– Nem.
– Mi volt vele? No mondja! – nógatta a leány a fejét előrehajtva.
És az orrát is fintorgatta, mintegy képzelt illatokhoz.
– Hát nem mondja? – kérdezte, hogy az ember nem felelt.
– Mit mondjak? – szólalt meg végre.
– Mi volt vele? A péknével? – kérdezte felpezsdülve.
– Semmi se volt.
– Nem ám! Képzelem!
És szakavatott fölénnyel rázta a fejét.
S hogy éppen egy pincér pattant elébe, némi kanalak után nyúlván s a
tálcákat prezentálva, néhány kocka cukrot csapott le oda, a csorba
csészék mellé.
– Képzelem, – ismételte felbigyedt ajakkal.
– Semmit sem képzelhet, – mondta Hódl, – ki sem találhatja, ami a péknét
illeti, hiába okos lány, mégis ki sem találhatja!
– Nem ám! Amilyen nehéz kitalálni!
– Nehéz, – felelte hirtelen elbúsultan, a hangjának oly sajátos
csengésével, hogy a hölgy meglepetten nézett reá. S amint távolodott
vagy eltántorgott inkább, amint elmaradt egy pillanatra valamelyik
szomszéd asztalnál valamelyik társa mellett akitől egy cigarettát kért s
amint rágyújtott s a gyufa lángján szinte eltorzult arca megjelent: oly
különös, oly szokatlan volt, a lerongyollott élet s az olthatatlan
áhítozás minden nyomorába fürösztött, amint még mindég a felkavart
viziót követte, a pékné látását, szédüldözve! A megrándult ajkát látta
Lóri, a gyér bajuszt a száj fölött, melyet leperzselt a vágy, a nagy
sárga orrát, oh főleg ezt, a nagy sárga orrát, eleven banán, kinyúlva és
vonaglón egy egész nagy világ fölött, hallatlan íveléssel, lehetetlen
örömök után.
Megejtve, valami furcsa kiváncsiságot érzett, valami különös vonzódás
ébredését e kábult péklegény iránt és elfásult képzelete, hirtelen a
maga javára számlálgatta e rejtélyes indulatok kétségbeesett erejét. És
mindjobban elmerülve és elsodortan az ösztönei sugallatán, valami
kedvesebb és tetszetősebb képre ébredt, valami homályos vizióra maga is,
amint lassanként kilendült az élete silányságából, a pléhkanalak és
csorba cukrok mellől, a kis kávéház kihült füstjéből és megpörkölődött
bűzeiből, bizsergő hetéra! Még nézte az embert, mosolyogva már, a dús
keble pihegésével és a vöröses szélű szeme fénylett. A szépsége
részleteit, álpresztizsét e lezüllöttségben, a rikitó nyakkendőjét,
egész vonagló fiatalságát valami titkos sovárgás dicsőségében, most
figyelte meg először s most formálta át magának izgató tulajdonokra,
mint ahogy a nő szokta ezt, ha valakit megkivánt. De nem árult el egy
hangot, sőt érzéktelen visszasüppedt a bús üzem unalmába, a füstökbe a
tükrök alján, miközben Hódl ismét visszakerült hozzá és hanyagul az
emelvényhez dőlt. Előttük az asztaloknál filléres kártya járta, az
időnként vitás hangok keserű baritonjaival. Nagy, sápadt kezek, a körmök
gyászszegélyével, aggódva a kártyát szorongatták. Olykor egy-egy
hevesebb kijátszásra, a pártik végén, a lecsapott öklök súlya alatt, egy
asztal dörgött a diadalban. És távolabb, makacs egyformasággal,
meg-megkoppant egy billiárdgolyó.
– Milyen furcsa szaga van magának, – mondotta Lóri, az ember válla
fölött.
– Egy kevés parfüm, – felelte a zsebkendője után nyúlva, – néhány csöpp,
ami még volt.
És hirtelen felderülve:
– Maga jó volna nekem Lóri, – mondotta röhögve és a lány kezét kereste.
– Különösen, amiért így lézengek, volna maga nagyon jó nekem. Én is
magának, persze. Várnám amikor hazamegy éjjel és elkisérném a sötét
utcán. Maga nagyon jó volna nekem, Lóri.
– Mint a pékné, mi?! – morogta.
S hogy az ember nem felelt:
– Mint a pékné, hallja?! – ismételgette.
– Ne beszéljünk kérem a péknéről, nagyon kérem, – felelte csendesen. –
Hagyjuk a péknét, mire is való az? Nincs is értelme, kérem.
Még várt egy percig, aztán minden átmenet nélkül, egyszerűen:
– Még nem is vacsoráztam, – mondta.
– Kávét? Akar?
– Hm, – dünyögte elhárítólag.
– Egy kis hideg hust! No nézze! Milyen jó, hogy megmaradt ebédről.
A márványlap alól egy tányért vett elő. Egy izzadt husszelet pihent
benne, a megaludt mártásban.
Az örömtől az ember megrázkódott. Mohón egy zsemlyét csent magának s a
tányérnak jött, nyitott szájjal. Egész nyomorult emberi sorsa e dús
falatnak szegeződött.
– Kinek hagyta meg ezt a cica? – kérdezte negédesen, a kitartott szerető
elkényeztetettségével.
– Neked apám – felelte Lóri, e hangnembe vágva és vaskos emlőjével
elterpeszkedve a marványlapon, csöndesen elnézte, amint a zsebkése
hegyéről a szájába kapkodja a szapora falatokat s nagyokat nyel jóizüen.
– Így van ez, – mondta közben, – így van ez. – S a mártást lapátolta egy
zsemlyedarabbal.
Aztán, hirtelen, felnézett a leányra, jólakottan, mint a párduc. Egy
pohár sört is kapott és akkor is csak nézte, ivásközben, a pohár fölött
meredő tekintettel. Ott volt előtte Lóri, egészen közel, a szemével a
szemében. A kifent szája virult az arc vizes szinében, az erektől kéklő
árnyalatokkal. Az orra, elszélesedve a tárt cimpák izgalmában, majdnem
az egész száj vonalát követte és apró sárgás fogai látszottak, valami
öntudatlan harapásrakészen. S a lesüppedt haj, majdnem a szemöldökök
ívéig, mindent beárnyékolt sötéten. Marcona fej volt e percben, a maga
tömör és széthulló vonásaival, megsebzett fiatalságával, amint végkép
abszorbeálva, valami önfeledt tünődésnek engedte át magát.
– Hát nem bánom, várjon meg – szólott hirtelen feleszmélve. – Éjfélkor
vége lesz. Bezárunk. S mondani is akarok valamit.
Az ember intett. S egy utolsót seperve a tányérban s egy utolsót
hörpintve a pohárból:
– Úri nap volt, – szólott lelkesülten.
És eljött a kasszától. Békén betelve minden jóval, egy percig még a
billiárdozókat nézte és egy hetyke szivarral a szája szélén kifordult a
küszöbre, szétnézett, megindult.
Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli villamgöbök lilaszín sorozatával,
mint egy nagy ravatal ragyogott az este, a ritka járókelők árnyszerű
tovasiklásával a kihalt utcák céltalanságán. A körút sarkán, hirtelen,
egy-egy rajongó leány tünt fel mint az őrszem s rögtön vissza is
kotródott a sötét mellékutcán. Egy-egy villamos gurult a gyér utasok
merevségével, sárga fényekben és frenetikus csilingeléssel az alvó házak
sorfala között. És a terézvárosi templom tornya, az óralap méla
szemével, valami meredező kimérának tünt, amint súlyos tömegével
elveszve a homályban, mozdulatlanul bőgte ki magából a tízórai
harangkongást.
Ment tovább, megbékülten, a szivarját szítta kifeszült mellel, dacosan
mint egy úr s közönnyel átengedte magát az esti séta hangulatának. A
teli gyomor s a sör utóíze a füsttel keverődvén, csöndes
megelégedettséggel fűtötte át homályos érzéshálózatát és nyers
élnivágyása a néptelen utcán, az útszéli leánycsapatban, némi távoli
fényekben, sőt egy-egy autókürt hangjában is örömöket talált.
Szimatolva, a sötét kapualjak szorongó szerelmeseit vizsgálta, tömör
szakácsnékat és ájult kis bakákat a homályban, majd egy-egy világos
ablakon akadt meg kalandos tekintete, ahol a lebocsátott
függönyfelületre fantasztikus árnyképek vetődtek. És mégis, hirtelen,
egy sóhaja szállt, a fejét lehorgasztotta. S a saját lépteit figyelgetve
már, szegény elnyűtt lábait a járdán, izzó buvárgatással holmi
pénztárcákat kutatott, elkallódott ékszereket keresgélt az utcák
szemetében. Más fölnéz, ő lebámult, – más! Miért hivatkozni boldogabb
lelkek nosztalgiáira, mikor ez is, szegény, csak élt ahogy tudott,
magányos ember, aki ment, hogy betöltse a sorsát, bús szürke legény,
akire milliárd csillag ragyogott felülről, miközben hirtelen feldühödve,
egy üres gyufaskatulyát rúgott fel a járdán és rugdosta utcahosszat maga
előtt, az út széléig, ahol unottan eltaposta végül.
Most már nem volt hátra más, mint megvárni Marosi Lórit, a kis kávéház
küszöbénél s elmenni vele hazáig, vagy azontúl, ki tudja! Holott alig
vonzódott már. A vágya elhült, a Lóri képe, csendesen kialudt a
szívében, mintha azt is eltaposta volna azzal a szemét kis dobozzal.
Estéli emlékei sorra eltünedeztek s amint a szivarja végét is
elhajította s a körömnyi maradék, még egyre parázslón, csak fénylett
mögötte két kőkocka közt: mintha távoli partok tünő tüze lett volna,
amelyhez semmi köze többé. Ellágyulva és felzaklatva, régi dolgai
gyötörték e bús jelen nyomorába fúlva, a régi sütődék boszorkánypincéje,
az utolsó állomás kenyérkemencéje, a tűznyílás parázsrózsái, melyeknek
meghajlott gerinccel a meztelen vállát szegezte, a nagy fejét
elkopaszodva, a banán orrát, a melegtől megpörkölten – s mi minden még,
ami e multakból felmerült előtte! A világos péküzlet odafönn a
Zerge-utca sarkán, a sárgás zsemlyék mint a narancsok, a kiszolgáló
kisasszonyok fehérben s valaki még fehérebben, kivirultan, isteniesen, a
két fiatal karjának imádandó tündöklésében, amint a pénztárban ült, mint
egy királynő s olykor rámosolygott, csak a szeme játékával, az ajkát
bevonva titkon úgy mosolygott amikor a friss kenyereket hordva föl
elébe, megjelent meztelen mellel a fal tövében, mint egy tűzisten,
kigyúlva! A pékné, aki nézte uram isten, s akihez e robotban, lehajtott
fejjel, alig hogy felpillantani mert, szikár rabszolga a kenyerei
terhével, a tűztől bronzszínű karjain! Mindaz, ami elmult, ami élt
mögötte, tikkasztó alkonyatok, friss kenyérszag s két női szem amint
végigsiklik rajta s felperzseli a bőrét a titkok édes tekintetével, mult
éjszakák és mult vasárnapok amint holtrafáradtan leste órák hosszat egy
röpke szó, egy hitvány fejbólintás gyönyöréért, egy szaváért, mely oly
ritkán ha megcsendült, az elfulladt vágy s a kivánság olthatatlan kínja,
mind a szívébe markolt, mind, amint elkábultan és szédüldözve már, egy
falnak dőlt és röhögött:
– A pékné!
Hát igen, ott volt előtte, hogyne, a pékné, a túlsó sarkon a
Király-szinház kapui előtt. A pékné, amint élt s virult, igért és
hazudott, a pékné, atyám, a kék szemével, a bevont ajkával, a keblének
két ezüst almájával, a pékné üdén és omlatag fehérben, a hattyuprémek
fejedelemségében, ott vonult el a tömegben, s a szőke feje ragyogott az
estében! Elhülve nézte, mozdulatlanul, s magába szítta, mint a fényt. A
tumultusból kiválasztotta, kiemelte mint egy bálványt, csak őt látta,
csak őt követte, visszafojtott lélegzettel, a falnak tapadva, hogy meg
ne zavarja, hogy el ne tünjön s mereven a nyakát kinyujtotta utána, mint
a ló holtra szomjadtan, az egész nyakát, megnyulva a térben, a torz feje
vonaglásával. Oh dehogy is tünt el, sőt, enyhén megállott, elbűvölő
fiatal jelenség, viruló kis polgárasszony a prémjeibe burkoltan s a
szoknyáját megemelve a zománcos pikkely csillogásával, a pazar ruháját
két apró lába fölött, melyek leányos kecsességgel, félénken, egymáshoz
szorultak, mintegy szokatlanul és gène-ben a kövön. És nyugtalan
elnézett a feltorlódó kocsisoron, amint mögötte s körülötte, a
Király-szinház kapuján, kitódult a tömeg, a kalapok, ruhák, meztelen
vállak, kihevült arcok s meglazult hajfürtök százféle formáiban, röpködő
női tarsolyok és szinházi látcsövek keverékében, színes tolongás az
éjnek lendülten, betelt örömök hullámzásával.
Kocsit várt, keresett, olykor szólítgatott is, de a hangja alig
hallatszott a térben, magányos madársipongás szopránja, kis üde női szó,
ami elveszett. És intett is a gyönyörü karjával, mint az opál
fényrezgése az éjben, amint kibujt és kinyúlott a prémtömegek, a bő
ujjak alól, az eleven hús üdeségével. Még nézte onnan, a fal tövéből,
elfúlva és roskadozva s aztán, hirtelen, áttántorgott hozzá levett
kalappal, drága ember és megállott előtte meggörbülten. A pékné volt,
igen a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi
Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, az
ékszerei szikrázásával a prémjei fölött, mint egy királyi ágyastárs,
derüs, világos, ragyogó, a szőke hajak koronájával. Mit mondjon? Remegő
ajka, egy-egy csöndes szó formáján vonaglott, az orra megnyult – de hát
mit mondjon? Mégis, valamit hebegett, valami választ is várt, de a kék
szemü Mária megriadva nézte, miközben kis nyugtalan mozdulatokkal az
erszényében keresgélt.
– Hozzon egy kocsit, – vetette oda végre, az ajka hegyéről, könnyedén.
Akkor lassan, forrón, megemelte a fejét, szédülten felnézett reá. A
szürke szeme mámorával az asszony arcán elmerült.
– Józsi! – szólott meglepetten, ahogy megismerte, – no lám, maga az,
Hódl Józsi, milyen furcsa!
És nevetett. S egy pillanat alatt, rögtön, finom kis lénye minden
jóságát kitárta, megszelidülten kedves tekintetekben. Valami
kimondhatatlan báj lebegte körül, rendkivüli szivélyesség az egész
alakját, üde illatokban. De már intett is ujra s már kocsija is akadt
akkor, már fel is lépett a hágcsón és a szoknyája felszökött a lábán,
csillogón felszökött magasra, fehérselyemharisnyás tömör formákon,
melyek áttetszőn, a hus szinével világítottak.
– Oh! – hebegte Hódl megtántorodva, a kinyult orrával lebegő illatok
után. Még itt volt minden körülötte, holott már elgurult a kocsi, még
itt volt minden, mint ahogy álomból ébredve érzi még az ember a hatások
intenzivitását. Négy kerék zörgött messze s a kocsi lámpása mint
elkalódott csillag, elúszott a mélyben.
Akkor feleszmélt, megindult, a falak mentén, hangtalan lépésekkel,
tragikus csendben, mint az árny. És izzó kis darabokban, részletező
gyönyörüséggel a Rausch Mária képét idézgette. Elfuló lélegzettel, időn
és téren kivül, az egész lelke e selyemharisnyás lábszáron vonaglott,
mint szélben a rongy valami rudon. Elment, elmult, nem is bánta, amint a
kép még egyre minden csepp vérét átfűtötte, az emlék lázas párájával. És
olykor, mint a vad, felhorkant az örömtől. Mint rendszerint a gyönge
lények, rettenetes energiákat érzett. Kiválva az életéből, a nyomorából,
az utcák sarából, felfrissülve és felüdülten, idegen álmokba lendült, az
olthatatlan vágy fantasztikus szárnycsapásán. Zord és durva szavakat
harapdált kinzó elkivánkozásban e nő fátylai és selyemrongyai után. És a
húsának dőlt mint egy hegyoromról a mélybe. Régi epedések mérge, fülledt
éjjelek vakmerő reménye, mikor meglapulva az ablaka alatt valami titkos
jelekre várt, a rossz gyönyör, amit fiktiv egyesülésekben kiváltott e
gyötrelmekből, minden amit akart, keresett, marcangolt, minden vétke s
minden érzéki keserve, az egész lelke sebektől felfakadtan, az egész
teste megborzongva, ime e régi kisértésnek szédült, felzaklatva s
agyoncsigázva ez álomszerü találkozáson, e váratlan föltündöklésen, hősi
péklegény, amint megpillantotta, mint egy nagy, hajlékony nőstényhattyut
az éjben.
– Meghalok, – lihegte.
És elfulva, megállott, várt. A helyzetet, viszonyokat, az esélyeket
latolgatta, a szerencséjét méregette, a chance-ait! elborult agygyal a
reményeit sajtolgatta, mint nagyszerü gyümölcsöket. Mit várhatott, mit
remélhetett, letört s elkuszó féreg e tündéri nő selyemtopánjai előtt,
az utca szemetében? És mégis! Üres élete, a tétlenség s az elunottság
minden hatalmával, a betöltetlen idő minden pazarságával, e nő birását
magába szitta, s elnyuló tervezgetése végén ugy látta, birja már! Csak a
tökéletes nyomorgók s a fantasztikusan gazdagok tudják ily törhetetlenül
magukhoz váltani a vágyaik aranyigéretét. Emitt az eszközök pazarsága
mindent felhajt, mindent megvalósit; amott a szertehullott energiák, a
felhasználatlan akarat és a vergődő elhatározás hirtelen egy csomóba
gyüjti, egyetlenegy merev és végzetes eltökélésbe a vágy kisértő fixa
ideáját. A gyöngék, a henyélők, a lézengők, a kimerültek, az elfáradtak
nagyszerü revanche-a ez, egyetlenegy pillanat titán-ünnepében. Akik
évekig henyéltek két izmos kar izzadt himbálásával, akik gyáván
elsompolyogtak egynémely vaskosabb bőrönd mellől, semhogy felvigyék egy
emeletre, olykor egy lázas óra munkájában, néhány perc freneziájában,
dulakodásban s öldöklésben túltesznek Napoleonon.
A jövője fényén Hódl Józsi hirtelen kigyulladt, elapadt lelke
fellángolásával. A tűz égette belülről s szürkés szeme csillogón, még
egyre a pékné vizióját rakosgatta össze, sugárzó lényének, imádandó
nőiességének izzó reliefjébe. Rausch Mária, – suttogta e név gyönyörével
az ajkán, a nyitott szája vonaglásával, amint az elbüvölő részletek és
benyomások egy egységesebb képbe tömörültek. A pékné!? Hogyan!? És
elveszve és agyongyötörve e töprengésben, az emlékei zürzavarával, hogy
a megértését segítse, fogyatékos képzelete mindössze annyit sejtett,
hogy e ragyogó női jelenségben, a prémjeiben, a gyöngyeiben, a dús haja
szabad lobogásában imhol a pékné elveszett. Vagy feltámadt mindegy, de
ez nem az többé, aki volt, szerény kis polgári asszony a Zerge-utcai
sütőde liszt és kovász illatában, a friss kenyerek és üde zsemlyék
között, a torták üveges fénye és a sütemények apró kis habtornyai előtt,
amint nyájas szavakkal ajánlgatta mindezt s elperdült a pénztár
fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző battisztjával
rózsaszinű bőrfelületeken, az egész alakja kéjes ringásával, ami
szerelmi képzeteket keltett. A szemek kék világa is maróbbá lett azóta,
mintegy mélyebb tüzek ébredésével, apró villámló fénylésekkel a tekintet
legalján. Imhol elbüvölő, minden gyönyörre nyilt szemek ezek, amelyeket
egy intenzivebb élet, remegő örömök s nyilt epedések, valami finom
érzéki kultura gyujtott ki, a lappangó mámor dicsőségével.
Tájékozatlan péklegény szegény, mit tudta ő! Naiv birálgatása,
bizonytalan megfigyelései, egybeszürten multakkal s a jelennel mintegy a
kutatása eszközéül, csak ingadozva hozták elő, mint egy rossz s homályos
képlevonat, e mennyei nő szent hivatását földi szerelmekben. Elbódulva
pillantotta meg benne nagy és fojtó éjjelek nagyszerü fehér kancáját, a
kibontott hajak szőke sörényével, lobogva a gyönyörben! Óh kétségkivül,
valami szerelmi átmoszféra lebegte körül tündöklő homlokát a gyémántos
ezüstkarikával, az egész alakját illatos vizekbe fürösztötten s ragyogó
elegáncián túl, mint egy jeles tábornok a harcvonal mögött, jó mélyen
valami klub-zsölyében s kéklő szivarfüst mögül, diszkréten felmerült a
szerelmi mecenás silhouettje, távoli mosolygással.
– Valami nagy úr, – dadogta megriadt alázatossággal, – valami nagy úr,
aki kitartja, – füzte tovább, s a homlokát törülgetve tovatántorgott,
elsöpörten.
Az éjszaka mintegy elmerült a csendben. A kihalt utca kongott körülötte.
Az ég tele volt rakva csillagokkal. S a gázlámpák merev rudján, a portól
szőke üvegkalitkákban, alig pislogott a láng. Rég ismert utcákon az
útját kereste, eltikkadva. A járda kinyúlt előtte üresen, a nappali élet
letünt tumultusával, elnyomorodott gyalogosok siralmas trotoirja,
otromba kőkockák végtelen sakktáblája, ezernyi lábak egymásba taposott
nyomával, szegény, nehéz, fájós lábak kihült és megdermedt kínjával az
elkopott szürkeségükön.
– Valami nagy úr, – röhögte, hirtelen nekigyürkőzve amint váltakozó
érzéshullámzása némi lázongást kevert ösztönszerű meghunyászkodásába,
drága Hódl Józsi! De vajjon honnan került elő, micsoda távoli udvarok
mélyéről, ismeretlen szülőknek nyomortól s italtól átfűtött rubintos
véréből, hogy ily mohón nekirugaszkodott holmi elérhetetlen lidércnek, s
falta magába ruhástul, gyémántostul, udvarlóstul, a beváltott szerelmek
üres diadalmasságával mint egy párduc, ha egy szalmazsákot nyelne le. A
kopasz feje mintegy elkallódott a térben, a felesleges gömb hivságával.
Az orra kinyúlt, sárgás banán, mint az élvek horga, meggörbülten. Még
egyre kutatott, keresett, töprengett s azt mondta: mindenkié! Valami
homályos jogérzete támadt ősrégi ösztönök egyenranguságán. Aki birja,
marja. Mindenkié! Az enyém is – miért ne? S már szórta elébe az
energiája kincseit, hősi zsákmányolásokból. Rablóösztönök kisértgették,
elfulladt s vaskos kavargással, mint a forrásnak indult szurok, a kazán
mélyén, megpuffadtan. S a karját kitárta nekilendülten.
Már ekkor, az utca végéről, Lóri intett, várta, hivta, a rikító ellentét
rémképével. Plakát alakját, a keble duzzadt dinyéivel, némi sárgás fény
érte a küszöbről, ahol éppen az üvegajtót reteszelték be, a rozsdás
zárak nyikorgásával. A bevégzett munka s a csukott bolt melankoliája
mintegy végigöntötte a romlott tejek s maradék kávék színeivel, a csorba
csészék, pléhkanalak, kihült füst és emberszag kisértésével s elnyütten
a haját igazgatta, amint vaskosan az arcába omlott. És hirtelen, az utca
homályában, az orra s ajka elmosódott az arc horpadt elevenjén. S csak
vörhenyes szélű szeme világított, mint két színes s kemény ércdarab
véres karikákban, a hajakkal bekent homloka alatt.
– Hol maradt ilyen soká? – kérdezte elunottan.
– Sehol, – felelte.
De amint rábámult s megindult mellette, amint érezte maga mellett s
roskatag csipője, menetközben, olykor surlódva az övéhez ért, szegény
emberi szív logikátlansága, egyben vonzódott s rémüldözött is. A nagy
fényen innen, ami elragadta, mint az őrtorony a szemhatár legvégén, még
itt volt ez éjjel oceánja, amit átúsznia kellett. De a kényszer
ingerelte, a siralmas lekötöttség és szinte elbődült a zürzavaros vágyai
marcangoló ironiáján.
– De hát mi lelte? – kérdezte Lóri.
Nem is hallotta a hangját, pillanatról-pillanatra eltökéltebben, hogy
rögtön felrugja s hogy magához is ölelje rögtön. S hirtelen kitört a
maga humbug-presztizsével, fölényesen, hogy megbolygassa.
– Láttam a péknét! – szólott kihivón, a túláradt lelke remegésével.
De nem volt hatása. A munka végén, üzlet után s hazamenőben, őt magát
is, bús kasszirnő, felszabadult reflexiók gyötörték s ő is elmerült,
meghajszolt nőstény, az életének istálló-nyomorába.
– A péknét? – kérdezte egy hangos ásitásban. S már alig emlékezett.
Az ember is megenyhült, rögtön. A Lóri hangján, az unalmán, az ásítása
szabályos decrescendó fuvallatán, minden hetykesége megtört, s úgy
olvadt be e hatásokba, puhán, mint a vajba. S már csak a bánatát
hajtogatta, kapirgatta, szegzett vitorlák vonaglásával, az emlékei
gyászos vizén.
– A pékné, az ám, no lássa, nincs mit titkolni rajta, ha már elmondom,
lássa! Maga a pék behalt mellette, a gazda! olyan bolondja volt. Az
egész környék, aki tőle hordta a süteményt, aki csak bejött, mind
imádta. Nekem mi dolgom volt vele? A béremet adta hetenként. „Itt van
Hódl“, mondta. Olykor velem iratott a malomba, lisztért. Olykor az
üzleti könyvbe is velem iratott. Sokszor megbámult, nevetett, – rám
nevetett, mikor a friss kenyeret hordtam föl a pincéből, vörösre izzadva
és félig meztelenül, amint a pék már szokta, – rám nevetett! De egyszer,
este, amint hazajött az üzletbe, felemelte a hosszú fekete fátylakat az
arcán s azt mondta: „Maga veszettül néz engem Hódl!“ Erre, micsoda? mit
mondjak? Rögtön elfakadtam bőgve, mint a borju, holott nagy szál ember,
aki vagyok, még a könyemet nem láttam. „Jobb, ha elmegy, mondta, ha
tüstént elmegy“. Azóta elmentem. Azóta az üzletet is eladta s nem láttam
többet.
– Ez egy regény, – szólott Lóri.
– Ez az én életem, – felelte a hangjának oly sajátos, oly lerongyollott
mélységével, hogy a leány akaratlanul hozzásimult s átfogta a karját.
– Nagy buta állat, – szólott vigyorgón – az a maga élete, hogy az ilyen
lusta buta kutyát lesaralják, letapossák. Mért nem mozdul? Én mondjam
meg magának mi minden van ezen a világon!
– Semmi sincsen.
– Nekem mondja? Csak egy kis hotelben voltam, például, például, nem is
Pesten, csak Szegeden, egy kis hotelben s hogy megéltem, hogy kerestem!
Zágrábban is a _Zöld Császár_-ban, hogy kerestem!
– Nőnek az más, – mondta szakértelemmel.
– Férfinek könnyebb – duruzsolta.
– De hát mi az ördögöt csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Olyan
szédült vagyok. Már nem is tudom, mi van, mi lesz. Már mennék is fejjel
a falnak. Már lopnék is, mint más, mint a gazdag, csak volna honnan! Már
le is ütnék valakit egy sötét utcasarkon.
Oly puhán hebegte ezt, majdnem gyöngéden, a vergődő energiái oly bánatos
lagymatagságával, hogy Lóri felnevetett.
– Az ám! – mondta. – Éppen maga.
– Én, – erősködött.
– Egy ilyen nyafi-mafi.
– Egy ilyen, igen. Éppen egy ilyen. Egy ilyen rongy, egy ilyen.
A hangja elfult.
– Egy ilyen! – lihegte, – mire képes! Nem tudja senki mire képes!
S a péknére gondolt, elrettenve. Még egyszer, mint a kisértet a gyászos
utca éjjelében, fölbukkant, hófehéren. Tündöklő alakja omlatag
kibontogatta, a fátylai lágy villanásán a keble két ezüstalmáját, s
eltikkadva, oly különös tekintete, zord, elborult s mosolygó mégis,
mintegy a bűnök mérges virágait kereste. Mit akart? Mit kivánt? Mit
követelt? Micsoda áldozatokat? Hová csalta el, s micsoda utakon?! Mert
már-már valami isteni szörnyeteggé exaltálta szegény elbódult fejével s
felcsigázott képzeletében csakugyan úgy látta, amint borzalmas
mészárlások fölött, milliónyi fő véres torlódásán túl, a két kezét
kinyujtja emberi tragédiák után. A pékné! a nő! e földi célok legtetején
s úgy ugatott volna fel reá, mint az eb a holdra, elrémülten!
– Mindent! – dadogta.
De Lóri rántott rajta egyet.
– Hát üsse le ezt itt, aki jön, – mondta mulattatva.
Hódl megremegett. Egy rendőr fordult be a sarkon. Látta, békén kitért
előtte, s nem tudta mért, de köszönt is neki.
Már ekkor haza is értek. Egy kis utca végén, két gázláng virrasztásával
a homályban, egy alacsony ház előtt Lóri megállt a küszöbön.
– Hát az van, – mondotta hirtelen, – hogy holnap már nem leszek a
kávéházban. Ugyanis kiléptem, – tette hozzá valami láthatatlan nyüg
lehullásával.
– Mindenki javít a sorsán, – mondta Hódl s a jövedelmezőbb utcai
szakmára gondolt, erkölcsisége ösztönében. – Jobb is lesz magának, ha
teljesen szabad lesz, – jelentette ki, a fejét lehorgasztva.
– Azért még nem leszek teljesen szabad, – felelte – csak éppen jobb
dolgom lesz. Csak ezt akartam mondani.
És tartózkodón nem mondott többet. De az ember a keze után nyúlt.
– Köszönöm a bizalmát, – szólott csendesen – s bizony rosszul esett
volna lássa, ha holnap bemegyek a Spangába s magát nem találom ottan.
Most már aztán talán én sem megyek be többet.
Akkor a nő felengedett. A gázlámpa fényén a Hódl szemét látta szürkés
csillogással, az orrát megnyúlva, az egész arcát elbúsultan,
meghajszolt, magányos, kopasz ember, a titkos hév lappangásával. S a
fanyar illatát érezte a bő inggallérja közül.
– Az este bejött Steinné, – vallotta be, – a jó öreg kis fehérvarrónő
Steinné, aki földim, hál istennek, hogy még van valakije az embernek,
egy földije, a Steinné! „Van ám egy jó helyem a számodra Lóri, no, no,
nem egy grófnál, ne hidd, mondta, de minek törnéd a derekadat itten a
sok facér közt, úgy sem lehet keresni tőlük“, mondta. Ez egy jó finom
hely, valami gazdag özvegy asszony, aki ismerőse, aki megbizta, drága
finom asszony mint egy angyal és gyerek sincs s csak könnyü munka és a
bérem is több öt forinttal s rögtön be is állhatok. Hát ha másért nem,
hát már a változásért is beállok, hát nem igaz, már a változásért!
– Igaz, – felelte Hódl.
– Aztán meg nem is birom tovább, jaj dehogy birom tovább, a karomat nem
érzem, a lábam is fáj a sok üres állástól, inkább vagyok szobalány, vagy
gazdasszony, vagy házvezetőnő, mint Szegeden vagy Zágrábban a _Zöld
Császár_-ban, hát nem igaz, inkább vagyok, – és közben sűrűn nyomkodta a
csengőt valami kimérikus távoli jövevény után, aki ki tudja micsoda
álmok fenekén gőzölöghetett valahol az udvar mélyén.
– Igaz, – motyogta Hódl és csoszogó lépéseket hallott a kapu mögött
lassú közeledéssel. Egy lépést hátrált maga is, elunottan. S valami
hetyke s néma felkinálkozással a leányra nézett. A nyomor nyilván, a
legerősebb kötelék.
Nem is akart elválni e percben, a kétséges viszontlátás érzetében, apró
előnyei kárvallásával s túlbánatosan s túlgyáván is ahoz, hogy így
elmaradjon drága ember, magányosan az éjszakában. A leány száján
megsápadt a festék és az ajkak, helyenként, a maguk nyers szinét
mutatták. Az elmerült orra előtt, a cimpák tárt szárnyával, valami
keserű inspiráltságot érzett s a mellezet túlzott alakzata s a csipők
kihajlott masszái holmi roskatag monumentálisban, az érzékei ihletét
ébresztgették. És a vaskos haját is nézte, amint a szemöldökig
ereszkedve, valami marcona fönség erejével hatott s vonzotta magához.
Tragikus és megbélyegzett, ijesztő kisasszony, valami pátosza volt, ami
lenyügözte.
– Tudja jól, hogy szeretem, – mondta ódalogva.
A leány visszanézett rá, a megkivánt nyomorúsága komor tekintetével.
– Kissé fáradt vagyok, – mondta.
– Én is, – felelte.
– No akkor jó, nem bánom, – szólott nevetve, s betolta maga előtt a
kapun.
Azontúl, buta s brutális párosodásukban, hosszú heteken és hónapokon
keresztül, aligha érezték az örömök szédületét primitiv
elragadtatásaikban. Az alsóbbrendűek sajátos józanságával szerelmi
dolgokban, költészet és illuziók nélkül, nagyon jól tudták mit akarnak
egymástól mikor elborult homlokuk összeért. Hódl pontosan feljárt a
leány új helyére. Az életének siralmas változatlanságába, némi
kispolgári jólét látszatát keverte, amikor esténként, elkanyarodván a
Margithíd mentén, lágyan besompolyoghatott, a várt szerető
biztonságával, egy fegyházszerű bérpalotába, s felkuszva a hátsó lépcső
gyér lámpái közt, végre ott lehetett Lórival a konyhában, egy nyitott
szekrény ajtószárnya mögött, hogy inkognitó maradjon. A tágas konyha,
egy szomszédos hálókamra ágyas idylljével, a maga fehérbe cserepezett
falaival vette körül, a csillogó főzőedények barátságos naprendszerével
a tűzhely fölött s enyhe tükröződéssel, amint vörösréz és nikkel
felületeik a villanylámpa fényét reflektálták. A poharak üde üvegje az
elcsent borosüveg körül s a tányérgulák föstött virágfüzére a maradék
ételek pazarságával, a jóizű bár titkos vacsorákra látszottak készen, a
tárgyak merev megadásával s az inyenc-menük változatosságával. Az egész
lakás, az emelet sarkáig terjedve a szobái sorozatával, mintegy ide
sugározta ki, e fehér konyha csendéletébe az interieur-ök parvenü
pompáját, s olykor, egy-egy ajtónyiláson át, nagyszerű szögletek bronz
és márvány-dísze fénylett, távoli csillogással. Csöndben egymás mellett,
a lefüggönyzött ablak mentén s a szekrényajtó nyilt szárnya mögül, a
szándékkal nyitva felejtett ajtók körül rejtőzve, gyakran állottak
lesben, figyelgető meredezéssel a benső termek s az ágy kárpitja felé,
az egymás elfúlt lélegzetét hallgatva, egy-egy távoli árny tovasiklásán.
– Szeretném ha látnád a bestiát, – mondta Lóri gyűlölködőn – ha látnád!
– s rögtön hátrált is ijedten, az ajtót betámasztva. – Most benn van
nála az úr, – hebegte.
– Az úr – ismételte Hódl s arra a másikra gondolt, a város túlsó végén
arra a másik fantomra, aki a pékné estéit világítja ki a csillárok
kristályüvegével, a pékné életét zengi át a pazar jólét aranyhárfájával.
A pékné is így lakhatott, így élhetett, a fehér konyháján túl, a termei
dicsőségében, a fülkék és szögletek tükreiben fürösztve mint ezüst
tavakban kinyúlt alakját a pamlagok selymén, a gyönyörök csendjében,
amint minden elhalt s elmult körülötte a szőnyegek süppedt mélyén s a
dús selyemfüggönyök redőiben. Olykor, mégis, felizgulva e képzelt s
gyötrő analogiákon, az úri kéjre kiváncsian s női sóhajokra is, perfid
kémkedéssel az ajtónak dőlt, a fülét leragasztva. De alig hallott
valamit. Egy-egy hang, elvetődve, egy-egy távoli szó olykor, értelmetlen
hangfoszlányokban vergődött át a falakon, zajtalan röpködéssel, mint egy
messzi madár, elveszve a térben.
– Különben bánom is én! – mondta csalódottan s vigasztalódva is,
elkerülve az ajtó mellől s fáradt kanyargással a tűzhely mentén s amint
leült újra az asztalhoz, Lóri mellé. Oh ez, ez várta, nézte, figyelte,
villogó szemekkel, elterpeszkedve a székén, keresztbe szegzett térddel a
lábszárát mutatva sárgás harisnyákban. S egy pohár bort tolt elébe
nyugodtan.
– Hát nem igaz? – folytatta Hódl, még egyre előbbi eszmekörében – hát
bánom is én, ezek is csak azt csinálják, hát nem igaz, amit mások, mégha
aranyban is, hát nem igaz?
És felhajtotta az italt. A csendben kifáradt, elmerült, eltespedt. A
konyha fehér határoltságában, rejtőzve és feszélyezett mozgással,
kinosan elunta magát. Csakugyan, valami különös csend olvasztott magába
mindent. Borzalmas téglatömegével a ház aludt, zord kőóriás, mintegy a
karjai kitárt merevségével a néptelen folyosók szétnyiló masszáiban, az
udvar sötét mélye fölött. Olykor egy dunai gőzös füttye hallatszott
megriadt sikongással, s valami kalandos hajózás képzetét keltette,
valami titokzatos bolyongás lidércét az éjjeli Dunán. A nyomasztó
nyugalom, az esték elfúlt varázsa mintegy belülről áradva ki a
háborítlan szerelmi magány bástyái közül, valami fojtó s kéjes
atmoszférát hömpölygetett a fülledt s vibráló némaságban. Kábító
hatásaiban, sugallataiban, izzásaiban s örömeiben, amint e
bűntárshangulatok felkavarták s kergették a vágyat a hirtelen s gyakori
megvalósulások felé, a mámorokban amit provokáltak, Hódl, szegény,
már-már kimerült bizony, letört kegyenc, az unalmát pergetve, Lóri
mellett aki kigyúlt, Lóri! A könnyű munka, a tétlen esték, a gazdag
konyha az ágyas fülke hátterével, ellankadt hevét ébresztgették s e
szerelmi légkör átfűtöttségén, lágy hangjain és képein, az illatokon
miket magába szítt, a fátyolruhákon melyeket megérintett, az egész lakás
rejtett tündértaván ő maga is, folyatós bagoly, a szárnyait csapkodta,
felriadt nőisége lázas ösztönében. Még nem rég, a Spanga-kávéház feslett
plafondja alatt, a márványkassza pléhkanalas felszereltsége előtt, a
facérok szivarfüstjébe fúlva, elbódultan megadta magát az élete
gyalázatának. De itt a fényben, hirtelen kivirult és élni akart újra!
Kibontakozva, megváltva, fellobogva, szinte követelően dőlt neki,
átmenet nélkül, meglepődöttség nélkül, e könnyed élet bőségszarujának s
ami odabenn volt fény s öröm a termek búja völgyén, mind megismételte
künn, a konyhája hagymaligetében, az ágya durva párnái között. S az
elcsent parfümök, fátylak és selyemrongyok mámorában, sűrű és lázas
lopkodások eleganciát s illuziót keltő expediensében, az úrnője életét
élte mohó és elszánt utánzatokban, az egész gáláns Watteau kéjes
szinpompáját, gyöngédségét, finomságát, lágy hintáit és báránykáját,
epekedését és nuditását, kínos és trágár kópiákban. Sőt többet akart,
mindent akart, vérmes és komplikált számítgatással magát a mecenást, a
bőkezű urat, a mesés szeretőt akarta, a tetszését, az érzékei szeszélyét
keresve ostoba kis praktikákkal, holmi esetlen szoknya-emelgetéssel,
mintegy véletlenül magosabbra, a csípője kanyargatásával, az élveteg
mosolygásával heroikus emlői fölött, s még százféle kacérságokkal,
hivalkodással, otromba pretenziókkal, kábult cseléd, aki úrnőjénél,
mindenkinél különbnek tartja magát. De a nő, az úrnő, az uri hölgy
tündöklő-szőkén, az illatos angyal fátyolpeplumokban, melyek a tagjai
kecses vonalát mutatták, az egész kéjes női figura, elfinomultan,
hajlékonyan és remegőn, a Dürer-szűzek extátikus bánatával szőke pillái
alatt, – a bestia, ahogy ő nevezte, az útjában volt s nem engedte!
Sugárzó tekintetében gyakran fedezte fel a gúny s a mulatság derüjét e
bohózati szirénkedésen s az elferdült száját is látta vonagló széleivel,
az egész keblét fojtó pihegésben, mikor már-már ájuldozón e konyhaszagú
csábnőn, a kitörő kacagását alig bírta elfojtani. Nyilván azért is
tartotta meg, azért tűrte meg itt maga mellett, hogy lenézze s mulasson
rajta, öntudatlan női gőgje fensőbbségében, hogy élvezze e komédiát, de
sőt, hogy előkészítse, megindítsa, megismételje, a végsőkig felfokozza,
mikor egynémely elunott estéin, dús szeretője érkeztekor, ő maga
rendelte be a leányt. S magukra hagyva őket, a szomszéd szoba függönye
mögül nézte vonagló testtel s fuldoklón a gyönyörűségtől e konyhai
Delila szoknyalebegtetését, csáblépteit és csípődagasztását, a függönyt
harapva, rángatva, holtra kacagva magát kurtizánlelke elragadtatásában.
De amikor már-már ájuldozón s megrogyanva a nevetéstől ismét előkerült s
extátikus szeme mintegy a tébolyig derülten s a könnyeitől nedvesen még,
hirtelen összeért a Lóri két szemével, szinte megriadt e vörhenyes
tekinteten, mely mindent megértett s nem bocsátott meg semmit, izzó s
rejtett gyülölségben.
S ettől fogva, lassu, telített, titkos folyamatban, egész bensőjét
feldúlva s megtépázva, párolgó kövérségével mámorosan a gyűlölettől,
valami kigyómérge terjedt s betöltötte, elragadta, elbüvölte a meddő
öröm vibrálásával. A női lélek számára, a vele egyenrangu nővel szemben,
már a puszta gyülölet is diadal. De emez, elnyűtt pincérleány, sötéten e
fény tövében, letörten ott, ahol minden virult, cselédsorban ama másik
mellett, aki nálánál aligha lehetett jobb, felkorbácsolva, a maga
balsorsáért dühöngött, a maga gyászos életéért, kivetve, kihajtva,
kitaszítva, mikor másnak olyan könnyű! S gyötrődő elmélyedésében, az
ösztönei hullámzásán hallatlan gazságokat érzett, valami cudar világ
bitangságát, mely vakon csak az egyiknek ad, az egyiknek mindent s
másnak semmit, neki semmit, legázolt teremtés!
És a gyülölete mélyén, zord és lázas irigységekbe fult. Remegőn az ember
mellett, hangosan és feszélyezettlenül, amikor az úrnője nem volt
otthon, rebellis szavai röpködtek, ostromló köpködéssel a bús szerető
orra alá.
– Mi mindene van, ha tudnád mi mindene van!
– Hát van, – felelte kábultan Hódl.
– Mennyije van! – sivította.
S már ráncigálta magával az üres szobákon végig. A csillárokat mind
felgyujtotta, a szekrényeket kitárta. És leittasodott a diszruhák
gyüjteményszerű színpompáján, egymás mellett szorongva a csipke, gyöngy
és szalagdiszek kényes változataiban, a nagyszerű fehérneműek pántlikás
kötegein s túlzsufoltan a polcokon, fehér és rózsaszín tömegük
hihetetlen pazarságával, üdeségével, friss orgona illatával, egy isteni
női test képzetét idézve.
– Oh a cudar! – lihegte, mintha e hamvas vásznakból maga a nő nyulna ki
fehéren. És elragadtatva, a mohó lelke kivirágzásával, a két kezét
befurta a batisztgulákba s felkavarva mint a habot, magához vont s
magához ölelt mindent, elvadult női lelke extázisában. A szoba fényén
kigyult, feleszmélt, harsogott. S úgy gurult végig benne, szilajan és
megriadva, mint a patkány valami elhagyatott várteremben, a falakat
csapkodva, a pamlagok párnáit marcangolva, a butorokat vagdosva a keze
élével, a nagy tükrök előtt, melyek némán reflektálták kisérteties
freneziáját.
– Itt vannak az ékszerei! – hebegte egy bronzveretű fiók előtt, – itt
van a pénze! – röhögte – a sok pénze, amit elrakosgat!
– A sok pénze, – ismételte Hódl, egy elfulladt lehelletben.
– S itt van az ágya!
– Az ágya! – motyogta a másik, elképedve a faragott famasszák láttára, a
selyemdrapériák előtt.
– Az ágya, igen! – harsogta Marosi Lóri.
– Igen, – hagyta helyben az ember.
– Csak le kellene nyulni ide, mikor alszik…
– Lenyulni ide?! – kérdezte bambán.
– Hülye! – förmedt rá. – Lenyulni ide, lenyulni, igen, a két kezeddel, a
nyakára, érted? Amikor alszik, amikor alszik, megfojtani! – hörögte.
S rámeredt villogó szemekkel s levonta maga mellé az ágyra. Valami
pokoli próbára gondolt, homályos és spontán serkentésre a gyönyörben. A
feldühödt szerelmi hévben van valami a gyilkosságból. A karjai közt
elragadta kivételes lendületekbe. A nagy bűnösöknek majdnem mind, a női
test az iskolájuk. S már számított rá, hogy ez az ember mindenre képes
lesz érte.
– Ha férfi volnál – dadogta józanul és elragadtatva.
– Férfi vagyok, – röhögte.
– Megfojtanád.
De a hangja elfult a Hódl reszkető keze alatt, a torkán. Elbűvölve
nézett fel reá, mámorosan, a hálás nőstény elborult tekintetével. S
hirtelen, mint a vad, megmarta.
– Minden a miénk lehetne, – hadarta – ami csak van itten, minden!
S még hányszor mondta: minden! minden! mintegy felvirradt örömökben. S
mikor fölszökött mellőle s magára hagyta, a selyem kárpitok között a
fényben, azt hitte, ime elhintette a mérgét, a jövőt elvetette.
Az ember elaludt, kinyúltan az ünnepi ágyban, kopottan s elborulva. De
rögtön fel is riadt s kisompolygott Lóri után, a konyhába. Így ültek
órákhosszat, szótlanul egymás mellett, mint egy más világból, távoli
csillagokból és muzsikákból roskadva vissza egyforma estéik unalmába.
Olykor, a leány, magasra szegzett térddel s az állával a tenyerében,
mintegy téren és időn kivül csak pergette, a féllába öntudatlan
ütemverésével, az álmok rokkáját, a vágyai, a tervei, az ábrándjai
elszabadult fonalával valami réveteg végtelenbe. Olykor egy-egy szava
hangzott, csonka és meggyötrött csengéssel, egy félszava vergődőn, mint
kurta sirálysipongás a hullámos vizek fölött. Egy sóhaja szállt,
elunottan, kétségbeesetten, forrongó s zürzavaros képei után, a
reménysége roncsain sodródva merev tekintete előtt. S olykor, loppal, a
szeme szögletéből az embert nézte, aki ivott és hallgatott. És hirtelen
megrezzent közeledő lépések zajára, bizonyos jól ismert szoknya
suhogásokra a folyosón.
– Jön! Jön! Éppen most jön! – rebegte s az ablakhoz szökve, óvatosan
félretolta a függönyt s magához intette az embert.
– Akarod látni? – kérdezte izzón.
De az ember nem mozdult.
– Minek? – morogta elunottan.
– Minek! Minek! – csattant ki remegőn, a válla rángatásával, – minek! –
sivította már, feldühödve e gyávaságon, mikor a csengő beszólította.
Ekkor Hódl egyedül maradt, egyet rázott magán, kifujta magát, megpihent,
mint a megkergetett vad az erdő mélyén, elveszetten. A hajsza, forrón,
még perzselte az arcát s valami lázas gőzölgésbe vonta a fejét. Dúlt
szavak röpködték körül izzó női leheletekben, felkavart ösztönök,
gonoszságok, buzdítások, csábítások zárták körül a kisértés
lombzúgásával. És elernyedt energiái megriadtan hasogatták valami
hirtelen s könnyű cselekvés fantazmagóriáját, a nyers szinek
száguldozásával, a feldúlt termek, feltört fiókok zsivány-prizmáján át.
És remegőn az asztalnak dőlt, a fejét lehajtva, a kopaszságát hüsítve,
gyér hajbokrait pödörgetve izzadt tenyerével, megenyhülve egy percre s
rögtön megborzadva ujra, amint lassu csirázással, elfonyadva és
kisarjadva, hirtelen minden kihajtott s kivirult körülötte, egy egész
mező a bűnnek fojtó illatával, egy egész nagy rét fantasztikus
virágzással, pokoli termés, ami eltemette! És rémüldözőn, már-már
felhorkant, amint sodródó viziói lefogták, az ágy kárpitja mint egy
selyemvitorla, egy elfulladt hustömeg a tiz körme alatt, az egész
bitangság amint lefogta a bevégezettség förtelmével. De hát miért is
került ide, bús emberi sorsa fonalán, e fehér konyhába, istenem, miért?!
Elkallódott emberi féreg miért nem tudott kitérni tragikus csillagzata
elől, bármerre szédült a vágyai után. Az asztal fáját harapdálva,
elázott arccal, a régi idők szemetét söpörgette legázolt banán-orrával,
a Spanga-kávéház facérszép világát megrekkenve a füstben, magányos
sétáit a bús utcákon át, az elnyütt kövezet Golgotháján. Hol van mindez
és mért veszett el és mért nem térhet vissza többé!? Elrettenve ismerte
föl olthatatlan lekötöttségét, megmásíthatatlan rabságát Lóri mellett,
az egész létét e szörnyeteg hatalmában. Ingatag akarata benne olvadt
föl, az ő akaratában, legyőzve és eltaposva e szivós nőstény-energiák
alatt, melyeket megtagadott női mivolta, a gyülölségben fuldokló lelke,
acéllá kovácsolt. És tehetetlen nyomora, lirai-péklegény
gyámoltalansága, a keresztet ölelő mártir meggörnyedtségével simult e
női teremtéshez, a gyöngesége, a gyávasága, a munkától irtózó
distingváltsága, az üres gyomra panaszában. Holott baljóslatu ösztönei,
fülledt s homályos forrongással, valami szabadulást sugaltak egy
rendkivüli perc tiszta fényén, mely talán mindenkinek kijár egy döntő
pillanatban, mikor a születésünk ártatlanságának utolsó bucsuvillanása
rezdül. Elveszve, gőzölgő fejével az asztalon, az élete jobbik felét
kutatta, mohó szaglászással a két karját kinyujtva, derűsebb horizontok
után. És ott is, mintegy a tulsó partokon is, e lázas éjjel, e fojtó
légkör kisértésein túl, ott is csak a kisértést látta, a vétket még
vonzóbban, még nagyszerűbben, még ragyogóbban, amint régi vágyai, régi
álmai lidérctüzén, a pékné képe felmerült. Agyongyötörve, felüvöltött, s
Lóri állott ott előtte, a fal tövében, sápadozva.
– Lefeküdt, – súgta.
– Lefeküdt, – hebegte utána.
– Tedd meg, – mondta még – most tedd meg, eredj be.
– Most menjek be? – kérdezte fuldokolva.
S felállott, kinyult, a vonagló fejével. Egy lépést jött is előre, az
ajtó felé, megtántorodtan.
– Most menjek be? – ismételte mintegy önmagának, a tébolyát hevítve.
– Eredj, – lihegte Lóri.
S hozzátapadt, előretolta, borzongva a gyönyörtől, tárt szemekkel.
A küszöbön túl, a szobák sora kigyult, az éjszaka csendjében. S a
homályon át, távoli fény rózsaszine, egy magányos lámpa derengett a
mélyben. S valami átható illat terjedt, párolgó fürdők szagos
atmoszférája, megrekedt levendulák, a szőnyegtömegen s a függönyökön át.
– Eredj, – ismételte.
De az ember nem mozdult. Az ajtófélfának dőlve, torz homloka elborultan
meredt a küszöbre, ahol két lompos lába az eltaposott cipőkben, valami
reszketeg táncot járt.
– Hát ma nem… ma nem! – lihegte.
– Ma nem? – rebegte utána.
– Majd máskor, – könyörgött.
– Majd máskor? – kérdezte.
– Majd egyszer… majd egyszer megteszem, – dadogta.
– Majd egyszer?! – mondta elfagyva a mámorában s szédülten a
csalódástól.
S befordult a falon, az ember után a konyhába s egy széknek roskadt
némán. A nyakát előreszegve, egymásba tördelt ujjai közt a dühét
morzsolta, vonagló ajakkal. És hirtelen, az emberre nézett.
Fagyos tekintete, az eltorzult ajkak kiséretével, valami olthatatlan
megvetést sugárzott, a nőnek ama rettenetes nézésével, amelyben egy
ember veszve van. Hajdani vonzódások, kötelékek, estéli beszélgetések,
vacsorák, reménységek s még a közelmult órák érzéki fergetegje is,
nyomtalanul kiváltak a szivéből, a kifőzött rongy érzéktelenségével,
emlék nélkül, meghatottság nélkül, szintelenül és siváran. Leszakadtan
róla, kétes szépségének még nemrég oly izgató részletei hirtelen
elmosódtak, a dult homlokát, a szürkés szemét titkos tüzekben, a hosszu
orrát nem látta s nem érezte többé s humbug presztizse lefagyott az
egész alak megdermedtségén. Egy emberi hústömeg volt, csontos és
megkövült a széken. Egy emberi salak a nyitott szájával, amint az ajkát,
bárgyuan, lehullatta.
– Hát nézz ide Józsi, – szólott elfúlt hangon, – jobb lesz az, ha te
elmégy, ha elmégy az utadra Józsi. Nincs annak semmi értelme, hogy csak
így hiába felkavarsz engem, hogy nekigyüröd magad, hogy azt mondod
megteszed, bemégy azt mondod s rögtön reszketsz a küszöbön,
összeroskadsz a hasadtól, no nem igaz, a fájós hasadtól, igaz? Nem vagy
te férfi, nem vagy te semmi, puha facér vagy, egy rongy!
Az ember mozdulatlan maradt. A fejét lecsüggesztve mondta:
– Majd egyszer, megteszem.
Akkor Lóri kicsattant.
– Erre várjak?! Erre számítsak?! – kiáltotta. – Majd ha kedved lesz, mi?
Majd egyszer! Majd ha fagy!
– Nem majd ha fagy, – dünnyögte.
De a leány odalendült mellé, szorosan az arcához.
– Hát nem, hát nem, – köpködte az orra alá – hát nem akarok többé,
érted, nem akarok! Nem kínlódom itt többé, nem hordom e ringyóra többé a
szagos vizeket. Elég volt, nem akarok, nem küzködök, nem dolgozok, nem
hizlallak, majd bolond leszek, hogy hizlaljalak, hogy tömjelek, majd
bolond leszek! Te csak sétálsz, te csak úr vagy, én meg csak a barom
legyek, ugy-e? Hát nem fiacskám, fütyülök rád, nem is kellesz, ha gyáva
vagy, ha nincsen vér benned, ha csak azt tudod, hogy rámnehezkedsz,
eszel-iszol szürke rigoly, hát nem kellesz! Van itt más, aki fullad
utánam, komoly urak, egy jogász is van, aki fullad, hát nem kellesz!
Eredj, pusztulj innen, eredj!
És lecsapott a vállára, marcangoló kezekkel, éktelen dühében, hogy
rögtön kilódítsa. De heves mozgásán felborult a szék és elvágódott
átfogva az embert, kettős sulyuk zuhanásával a kövön. Izzó gomolyagban,
husmasszáik kidagadásával, rögtön, hogy megmarja, a nyakát kereste, lágy
részeit az arcnak és tárt szája, a fogak élével, zihálva fújta, vaskos
sürüsödésben, a lehelete hőhullámait. És egymást gyürve és egymást
cibálva, a vonagló tagjaik dühén, hirtelen az ember is kirobbant,
részegen a haragtól s megtébolyodottan, felkavart legény, valami hősi
mámorba gyúlt e forró női száj alatt.
– Megteszem! – hörögte eltökélten.
– Mikor? – fúlt az arcába, a szavát habzsolva.
– Rögtön.
– Holnap – dadogta elragadtatva.
S mint a fergeteg elgurult vele, a szoknyái lobogásával, a gerincök
vonaglásával, valami állati egyesülésben. Nagyszerü s förtelmes percek
voltak. Pokoli ölelkezésük e gyilkos megegyezésben, mintegy a halált
sodorta, a halál formáit bontogatta ki, amint egymásba forrtak, őrjöngve
és marcangolón.
Aztán, később, amint felhevülten még, ismét egymásra leltek,
szemtül-szemben az asztalnál, imhol elszántan és mosolyogva és némi
üdítő italok előtt, olthatatlan közösségükben a holnap boszorkányvarázsa
terjedt, egy egész új élet, ami ébred!
– Soha sem fogja megtudni senki, – mondta Lóri.
– Nem fogja? – kérdezte Hódl ingadozva.
– Biztosan nem, ha mondom. Téged senki sem ismer. Hogy itt ülsz, hogy
itt vagy, ki tudja azt? Én pedig, magamban, hát tudnám?
– Nem tudnád, – felelte homályos szakértelemmel.
– Aztán meg nem is fogok mozdulni innen, sokáig nem fogok mozdulni, amig
csak el nem felejtik s mindennek vége nem lesz. Csak amolyan kitartott!
ki törődik az ilyennel? Apja, anyja, családja, senki! Csak az úr fogja
keresni, amig meg nem únja. Bánják is a férfiak, hát bánják? Kap az más
szeretőt a pénzéért, külömbet. Ez már csak a Dunának lesz jó, az öreg
Dunának!
És halkan, magának, kacagott, a reményeibe fulva, a véresszélü szemei
elborult nézésével.
– Hajnaltájt majd bedobjuk a Dunába, – morogta maga elé. – Egy lélek sem
jár ott olyankor. És minden a miénk lesz, – mondta még egy elepedt
sóhajtásban.
– Minden, – ismételte Hódl csendesen.
Azontúl már alig beszélgettek. Csak ültek a csendben és csak vártak és
csak hallgattak, zord testvériségük halottvirrasztásában, az urinő
körül, aki szőke fönségében békén aludt odabenn a rózsaszinü lámpa
alatt, a drapériákban, – aki virult, aki élt! És a térben, a csendben,
az éjszaka végtelenjén egy budai templom harangja kondult, lágy és
távoli zengését elhullajtva a Dunán. S egy hajófütty is szólott s valami
regényes utazást panaszolt könnyed sipolással.
– Hát most eredj haza, – mondta Lóri. – Itt van egy forint is estélig.
Holnap majd lesz több, – holnap!
És óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett s intett az embernek, hogy
mehet. Nesztelenül, Hódl elsompolygott.
Odakünn még ragyogott az éjjel, az őszi égbolt csillag-sivatagján. A
budai oldalon távoli fények őrködtek s a halmok konturja beleolvadt a
kéklő homályba. Magányos templomtornyok, mint az égnek szegzett rudak
emelkedtek. Egy ablak fénylett messziről a sötét tetőzet alatt. Hűs
fuvallat szállt a Dunáról. S tragikus hömpölygése fölött, a parti fények
fürdésével, a hid üresen kinyúlt.
Hódl jött előre a parton. S a túlsó oldal háztömbjei, a templomok s a
bástyák meredt lámpások között, a vár kimagasodva s elborulva az éjben
barnáló kőmasszáival, az egész horizont túlonnan, a beépített halmok
megdermedt monumentalitása a lombozat sötét foltjaival, az egész nagy
világ körülötte a csillagos ég alatt, csak nyomta a lelkét, elseperte,
magányos ember, aki jött a csendben. A Duna zúgott alatta, a léptei
kongtak, s előtte a villamos sínei kanyarogtak, az úttestet kigyózva át
és csillogóra kicsiszolva. Hova menjen? S elveszett, eltévedt, holott
tudta jól, merre jár. S szürkés szemét vonzódva emelte az Akadémiára,
miközben a kiszögellő falak homályába egy percnyi szükségre megvonult.
Aztán jött tovább, üdülten, fáradtan, szédülten elkallódva. Hova menjen?
Az otthona alig vonzotta, dohos ágya egy csomó ágy között, az alvó
testek meztelenségével, fenevad hortyogásban. Felnézett az égre,
felnézett! mikor virrad? S megremegett – holnap! A lépteit számlálta,
hogy másra gondoljon. S izzadt keze a zsebe mélyén a Lóri forintját
szorongatta. Holnap lesz több, lehetne több, gondolta mégis. S a
háztömbök között, az utcák végtelenjén, régi megszokott utakat keresett.
A lábai vitték, mint az emberi konstrukció szívós géprészei, két szegény
lompos lába, mint két szegény testvér a homonim cipőkben. Olykor egy
autó rohant el mellette hirtelen kürtöléssel. Megriadt, a falhoz lapult
s aztán, hirtelen, ismét megállott, várt, nem tudta mit. Egy női alak
jött messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy harmadik, egy egész
társaság, élénken, finoman, az őszi fátylak lengésében, a könnyű ruhák
nyári szineiben még. És üde női hangok zengtek a kisérő férfiak tenorja
fölött. Megremegve, a kecses lábak formáit nézte, a vékony lakkcipőket,
a harisnyákat az áttetsző selymekben, a felvont fodrok szélei alatt. Egy
fehérselymeset is látott, rózsaszinű irizálással. És jött tovább,
csalódva.
Hova menjen? A forintja boldogan gyötörte. Majd elköltöm, gondolta. Majd
beállok péknek újra, ezt is gondolta. A hajdani sütőkemencék, a parázs
piros rózsái kisértették, a pincék tüzes mélye mint a pokol, a fekete
csótányok lomha kéjelgésével a melegben. Eltünődve, az új sütődét
idézgette, a nagy luxusüzletekre gondolt, Schachnernél talán van hely,
Spolaritsnál se lehet rossz. Az új gazda, az új személyek érdekelték,
ismeretlen s obskurus pékcsaládok primitiv vonatkozásaikban,
érintkezésükben, jóindulataikban, talán barátságosak, szivélyesek,
soványak, kövérek, nyilván bitangok, bizony. S a pékné vajjon, ki tudja!
Mert régi emlékein, olthatatlan epedésén fakadtak újabb képzetei is, s
érzésvilága legmélyéről egyazon kép tüzelt elő az új jövő új figurái
közt. És mindenütt a pékné volt, a régi pékné, az új sütődék
fantáziáiban. Hova menjen? S már akkor ott volt a régi helyén a
Zerge-utcában, a zárt redőnyök előtt szaglászva liszt és kenyérszagok
után, az üzemet fontolgatva, a cégtáblát olvasgatva, amelyen egy idegen
név merült fel a Rausch Mária utódlásával.
És elborult, – Rausch Mária! És a redőnynek dőlt keserű homlokával, az
élete, a multak után. Ami itt volt, ami itt élt lappangó s fojtott
szenvedélyben ez ajtók mögött, e fal tövében, mikor megjelent előtte,
izzó mellkasával, heroikus szőrzetével, bronzkarokkal, mint egy wagneri
isten a kenyereket cipelve! És várt, nézett, figyelt, mint egy nagy eb
alázatos szemekkel, akit künn felejtettek. Hajdan sírt is itt egyszer,
sírt! – hát lehetséges! _Jobb, ha elmegy Hódl, ha tüstént elmegy!_
Letünt percek, elmult szavak, kis rongy szavak, hát lehetséges, hogy így
felkavarják, meggyötörjék, az egész életét letapossák olthatatlan
zengésökkel! És elsodortan, az emlék lázán, a kigyulladt fantomot
követte, már-már rohanva az utcán távoli hivogatására, tündéri
ellebegésére a csillagok alatt, az éjben. Fölcsigázott érzékei, a Lóri
hevén meggyötört agya fantasztikus képeket sodort, titkos részleteket
marcangolt, két női lábszáron vonaglott tragikus epedéssel. A szinház
előtt, elkábult fejével, odaszögelte, amint elvonult, a pikkelyes
szoknyáját megemelve, a hattyuprémei szűzi üdeségében, a gyémántos
homlokával, amint látta egyszer! Hol van vajjon, hogy még egyszer lássa,
és hol találja föl? Hol van, hol él, merre jár, ki tudja! Mert már nem
ott kutatta többé feslett analogiákon, a fehér konyhán túl a termek
kigyulladt fényén, lágy szögletek illatában, – isteni szőke pékné,
túlonnan kereste! Nem itt találta többé rejtélyes élete hasonmását e
dunai szobasoron, ahol fehér alakja letörpült apró realitások méretein.
És a tárt szekrények díszruhái előtt élettelen dicsőségben, kábult
tekintete elsiklott a pikkelyes szoknyák fölött, amint rohant eleven
ragyogása után, a képzetei labirintusában. S hogy ily közel nyilt
minden, kitárva, megfejtve, kézenfekvőn, mind messzebb lihegett utána,
mint ahogy elszédül s eltévelyeg az ember, ha bizonyos primitiv
rejtvények fonalát elejtve, tul rajtok keresi egyszerü megfejtésöket.
Tul rajtok!? Mindenen tul és mindenen felül, egy-egy hirtelen
ragyogásban látta, a nyomora mélyéről. S ott volt a pékné, ahol
elérhetetlennek tűnt s ott volt, ahol a legmagasabbnak tűnt, ott volt,
ahol szegény emberi ideálunk elszörnyedve várja, hogy elérjük.
S akkor csak ment, csak ment Hódl Józsi s amint elgurult az utcákon, a
terézvárosi templom aggtornya alatt, utcai Don Quichotte a kopasz
fejével, hirtelen ott volt újra a Spanga-kávéház előtt s bejött a
küszöbön a régi bejáratos tájékozottságával, az izzadt forintjával a
zsebében. Mégis csak itt volt a legjobb, úgy érezte. A sok facér mind
körülfogta, majdnem ünnepelte, Hódl Józsi! Hódl Józsi! hangzott, s az új
kasszirnő is ránézett a Lóri örökhagyása mellől, a pléhkanalak rozoga
arzenálja mellől, fáradt tekintettel. A régi kép volt, a régi helyzet
megismétlődve más szereplőkkel, akikkel épúgy kezdődhetett, épúgy
fejlődhetett volna minden, az élet örök mehanikájában. S hivták a
kártyások, a billiárdozók és érdeklődtek nedves kézszorításokkal s a
régi nyomorokat ujságolták, nincs hely! nincs hely! – az bizony baj,
mondta mosolyogva, bizony baj, mondták röhögve és a Fürt Frici is lopott
s elment, eltünt, – hová? kérdezte, de már nem feleltek. A forintját
elköltve, már-már nem is igen törődtek vele, igaz, néhányan pékcímekkel
is ellátták: nézz el ide! nézz el oda! s már ekkor derengett odakünn a
kora őszi reggel, opáltónusokban.
Akkor, hirtelen, az idő múlásán, az ébredés omlatag unalmán, újra
elfogta a láz, az előző este minden emléke, valami enyhe rózsaszinbe
fürösztve, amint már csak a lámpát látta az ünnepi ágy drapériái alatt,
már csak a lámpát s nem tudta mért! El kell hogy oltsuk, dadogta
akaratlanul és meglepődött az energiái ébredésén, fásult
elhatározásokon, holott a karja sajgott, ki volt merülve, el volt
csigázva végkép. Holtrafáradtan, minden idege vibrált s valami zord
józanság kábítgatta hideg mámorával. Mégis bejárt reggel egy csomó
péküzletet, jelentkezett, ajánlkozott, s szórakozott füllel hallgatta az
elháritó magyarázgatásokat olykor sértő kommentálásokkal mint: rossz
híre van, vagy túlelegáns péklegénynek, elegáns! oh istenem, szegény.
Már-már röhögve, eltikkadva, a lompos lába megcsuszásával fordult ki s
be letaposott küszöbökön, pék-küszöbök, ahol maga is kenyérért járt
humbug presztizse lerongyoltságában. Délben már semmije se volt,
elveszve a város közepén, meghajszolt állat, az egész nagy házrengeteg,
zord téglatömeg, förtelmes kupolák mint óriás nők bádoghasa, elkopott
falak a vakolat könyhullásával, sivár kőhorizontok, mint rettenetes
mészhegyek, mint börtönök, mint tébolydák, mint vályogtengerek mind
feléje torlódtak, körülzárták, letaposták, agyonnyomkodták, amint kinzó
éhsége valami sajátságos szédületté vált. Az ebéd varázsa, meleg tálak
hivogató párolgása terjedt melodikus harangkongásra s tovasodródó
tömegek vonultak el az utcán, mint a nyáj a déli etetéshez. Dülöngve,
reménytelen, éhesen, vaskos konyhaszagok kisérgették zsíros
fuvallatokban a nyilt vendéglők mentén, amint kivetődött a Dunapartra, a
nyomorgók ama sajátságos ösztönével, mely a vízpartokhoz kergeti őket.
Ledőlt egy padra, hogy aludjon, de a gyomra nem engedte. Zárt szemekkel
fel-felriadt egy hirtelen hajófüttyre, megtépett idegzettel. Felállt,
előrejött, ismét leült, a két karja himbálásával valami homályos
felkészültségben, amint a lelke mélyén, lázongó vágyak ostromolták. S az
éhes gyomra vonaglásán, a multak, az emlék, a jövő rajzásával már-már
minden elfajult és keserű kétségbeesése a köznapias ebédeken és konyhai
örömökön túl hallatlan orgiákat kavart, feldühödt lakomákat, ősemberi
zabálásokat vad és lázas ünnepeken át. Mindent felhabzsolt magába. A
nyomora legmélyéről nagyszerű izzásokat látott régi kisértések tűzén. A
péknét akarta. S még egyszer sírt, eltorzult és száraz könnyezéssel,
azzal a rettenetes könnyezéssel mely nem árad túl a szemen s belülről
szikkad el. Az enyém lesz! dadogta. S ott látta az utat fehér testéhez a
rózsaszinü lámpa derengésén. S már-már kihányta elébe az életét,
fölexaltálva a bűnben. A rablott kincseket, mint hordta elébe, mintegy
távoli hegyormokról jövet, ahová fölkúszott, véres titán, érte! _Maga
veszettül néz engem Hódl_, nyilván ezt fogja mondani, gondolta.
Veszettül, hogyne! Hiszen itt van az életem, a sorsom, a vér amit
ontottam! ezt fogja felelni. S elfúlva, az öklét harapdálta s alig
várta, hogy este legyen.
S amikor végre, késő este, besurrant a konyhába, Lóri várta már.
– No itt vagy, – mondta – itt vagy! – s magához ölelte.
Az ember nem felelt. Komor öntudatokban, az ereje lappangásával, az
imminens cselekvés fülledt izgalmát érezte. A lelke mintegy önönmagába
görnyedt a megkérgült elhatározás befejezettségével. Mégis kitért egy
végső pillanatra, habozott, várt, nem tudta mit. Hogy Lóri megmarja,
hogy belódítsa, hogy a sorsa magától meginduljon.
– A két lábamat lejártam munkáért, – panaszolta. – Egész Pestet
bejártam, hiába.
De a leány, rögtön felszisszent:
– Oh most már! most már! – dadogta izzón.
– Most már, micsoda? – kérdezte eltikkadva.
– Most már mindegy! – hebegte. – Munka, ördög, egész Pest, mindegy!
És kicsattant:
– A dáma vár.
– A dáma? – kérdezte elfúlva.
– A dáma, aki alszik odabenn.
– Éhes vagyok, – mondta.
– Majd eszel aztán – aztán!
S a két kezével a kilincsen, az ajtót lágyan megnyitotta s az emberre
visszanézett. Ez hirtelen megindult s ott volt a küszöbön, kinyúlva.
– A lámpa – sugta. – De hiszen nem alszik!
– Hát altasd el! – sugta vissza.
S már le is csavarta a villanyt. Egy női hang riadt fel belülről,
ijjedt, konfuzus, sipongó s rögtön el is halt és megdermedt a csendben,
nyilván a rémülettől. Hódl beoldalgott, nesztelen, mint a macska, ha a
tejet érzi a fal tövében. Aztán, gyorsan, az ágy felé jött, néhány jó
hosszu egyenes lépésben, mint egy tragikus automata. A két karja a
mélybe nyult, valami inyenc-kifeszültséggel, mohón. Egy puha női nyakra
bukkant a verejték langyos harmatában. S amint lefogta, a fej nem
mozdult többet. De nagyszerü husokat érzett az izmok fulladt vonaglásán.
Az egész nagy női test megrándult alatta, a combok lázas csapkodásával,
a legázolt emlők borzongásával, izzó s néma agoniákban. S még egyszer,
egész harmatos meztelensége végigkanyargott az ágyon, egy utolsó tompa
surlódásban, a lepedők vászonfelületén. Aztán vége lett, kinyult,
mereven a csendben.
Az ágy szélén, kimerülten, Hódl várt és lihegett. Elpárolgó melegével a
fiatal női test, az egész szobát átfűtötte. Sajátságos szagok terjedtek,
valami hideg ámbra illatában. Egy óra üdén csilingelt. És Lóri
közeledett. A villanyt újra felgyujtotta s úgy jött a fényben, lázasan a
kulcsokért.
– No gyere, – szólott az ember felé, – jobb nem nézni, no gyere már!
Hódl nem mozdult. Megdermedve az ágy szélén, a hirtelen világosságban, a
megfojtott hölgyet bámulta. Kidülledt szeme e női szemeknek szegeződött,
e torz női arcnak elrettenve, a téboly üres tekintetével.
– A pékné! – dadogta bambán.
És hirtelen felpattant s a falnak dőlt, megkövülve.
– A pékné! – ordította.
De Lóri ráförmedt, megriadtan a tárt fiókok mellett.
– Ugyan ne üvölts, ne bomolj, mondtam már, ne nézd! Most hamar szedjünk
ki innen, amit csak lehet. Aztán főzök hét tojásból rántottát. És
hajnalban majd visszük a Dunába.