– Még igy sem jártam, – licitálja a szót, mig érdemesnek mútatkozik a
beszéd.
– Valaki suhog le az uton az este, – kezdi. – Hozzászólok: – Ki vagy
menyecske? – Nem felel. – Nyúlok hozza, hát a ponciusát a tisztelendúr!
Megkacagják jóizüen, fesztelenül, sokszor újrakezdve. Leány, legény
össze villan. Még a csecsemő szájából is kifordul az édes falat. Pipák
kapkodnak a levegőben:
– Ejjó! Ez a!
A fecskék magasan cikáznak, az árnyéknak csak szine van, hűvössége
nincs. Elbágyadnak, méláznak, enyhülnek, furcsa kábulás ereszkedik
agyukra.
Az öreg magyarok ülve elhajókáznak, a lányok fűbe hűtik arcukat,
összebujnak kettenkint, hármával. A csecsemő behajtott lábujján alszik
egy zöld légy. A bokrok szállásában férfiak fekszenek nyitott mellell és
arcukra vonták a kalapot.
A szín- és fényváltozásban a virágszálakon hőségtől ájultan fejjel
lefelé csüng egy-egy bogár.
Nagy csend lett a mezőn.
A mozdulatlan levegőben dúlnak a nap sugarai. A füvek kinjokban
meggörbülnek és az életnedvek zölden felforrnak bennük.
A pihenés szép hazugságát játsza a természet és ember.
Mert van pihenés?
Annak a szőke lánynak kínosan emelkedik a keble.
Egy szikár öreg ember görcsösen a fűbe markolt.
Öcsém te is zilált és zavaros vagy. Miért nincs behúnyva a szemed,
hiszen pihensz?
Ember, felemelem a kalapodat és le vagy leplezve.
Egyszerre durva, elnyujtott kiáltás száll át a mezőn:
– Bántó Feri te, haó! Siess hamar haza! – Édes anyád haldoklik!
A legény felugrik.
– Mi volt?
Mereven neki tántorodik és átgázol füvön, búzán, árkon, merre közelebb.
Gonosztevő, ki ilyet bele mer kiáltani a mezőbe.