Áron bátya felől ugyan szépen elmulhatott az éjfél, meg is virradhatott
a szép piros hajnal; ő ugyan föl nem ébredt magától, olyan jóizűen aludt
azon a puszta földön. – Hanem a lovaknak az a szokásuk, hogy ha egyet
elvisznek közülök, az ottmaradtak elkezdenek nyeríteni utána. Ez
ébreszté föl Áron bátyát.
Meglepetve ugrott fel. A tűz elhamvadt egészen, hanem az ablakokon
besütött a reggel fénye.
– Hopp! de el is aluvám! mondá az öreg s elkezde Manasséval veszekedni,
hogy miért nem költötte föl elébb? s csak azután, hogy szemeivel is
meggyőződött róla, hogy az, a kivel perlekedik, nincsen itten, kezdett
róla gondolkozni, – hol van hát?
Bizonyosan kiment a lovakhoz s engedte bátyját nyugodni.
Utána nézett.
Az udvarra kilépve aztán, látta, hogy nincs ottan több két lónál, a
harmadik hiányzik.
«Hát ez már micsoda?» dörmögött az öreg meghökkenve. «Csak nem evett
gombát, hogy itt hagyjon bennünket?»
Ekkor, a mint tapogatni kezdi magát, hogy vajjon csakugyan ébren van-e?
észreveszi a bekecs zsebébe dugott tárczát.
«Ne te ne! Hisz ez a Manassé pugyilárissa! hát ennek mi kell, hogy
hozzám ragasztja magát?»
Kinyitotta a tárczát, s látta, hogy a pergamenre valami van írva, a mi
ezen kezdődik: «Kedves Áron bátyám!»
«No ezt aligha hozzám nem írta a Manassé gyerek.»
S hozzá fogott, hogy olvassa.
Mikor aztán végigolvasta, csak odacsapta magát a két tenyerével a
kőfalhoz s fölsóhajta keservesen:
«Oh, én édes Jehova Istenem! Mivel látogatsz még meg engem? Minő csapást
mérsz még az én kemény fejemre? Oh, én uram, kegyelmes Istenem!»
Olyan lenyomott hangon beszélt, hogy azt csak az Isten hallhassa meg, de
amaz alvó személy föl ne ébredjen reá.
Aztán Manasséval kezdett el versengeni, még pedig oly hangon, hogy az
mérföldnyi távolban is meghallja azt, de a közel alvó asszony föl ne
ébredjen reá.
«Hát elmentél te is megkisérteni a lehetetlent. Beszélni fogsz a
jégesőnek, hogy váljon permeteggé! Beszélni fogsz a kiáradt folyónak,
hogy térjen medrébe vissza! Beszélni fogsz az oroszlánnak, a tigrisnek,
a párducznak, hogy ne szomjazzák többé a vért? Rábeszéled a halált, hogy
legyen személyválogató. Ne vágja le ezután azt, a kit megsiratnak,
hordja el csak a naplopót, a gonosztevőt? Be akarod oltani az emberekbe
a szeretetet, mint a bárányhimlőt, hogy ne legyenek egymásra nézve
dögvész? – Oh, én legkedvesebb, legjobb vérem! házamnak koronája! miért
cselekedted ezt mivelünk? Vesztünk volna el mind a heten, csak te
maradtál volna meg! Ki szabadít meg, ki tart meg, ki oltalmaz meg téged
ama halálos utadban? Hol lakik az Isten? Lakik-e ebben a kőben? Hát
ebben a másik kőben? Pedig ezek nem olyan kemény kövek, mint az emberek
szivei.»
S elkezdte egyik követ a másikra hajigálni.
Erre a zajra fölébredt Blanka.
Első pillanatra nem tudott ráeszmélni, hogy hol van? Egy sötét terem,
nagy ablakokkal, künn kőzuhogás. Azt hitte, hogy a Cagliari-palotában
van, s a római nép hajigálja kövekkel a falakat.
– Hol vagyok? Manassé!
Kiáltására a fehér kakas elkezdett kiabálni. Ettől megijedt, azt hitte:
rém, lidércz.
Aztán lassankint magához tért. Kezdte az álmát elfeledni, s felismerni a
helyzetet, a miben van. Egyes-egyedül egy mély, sötét, süket barlangban.
A kődobálás zöreje is elnémult s aztán sírbolti csendesség lett
körülötte. El van-e itt temetve? A kakas azonban megtudta már, hogy itt
van a hajnal, s pulykautánzó tompa hangján egy nagyot kukorékolt
ülőjéről.
Blanka leszállt fekhelyéről s a félsötétben a barlangfal ajtajához
közelített.
Látta, hogy már világos van: a nap verőfénye ragyog az ormokon.
Az ajtófélhez huzódva, kitekinte s ott a csipkebokor előtt látott egy
férfialakot, ki két hosszú karját összekulcsolt kezeivel feje fölé
emelve tartá s úgy nézett fel mozdulatlanul az égre. Egyszer aztán e
szobormerevenen álló alak elkezdé énekelni:
«Szívemet hozzád emelem,
És benned bízom Uram!»
Egyszerű, csendes dallamú zsoltár az, s a ki énekli, sem mestere, sem
művésze az éneklésnek; de érzés volt benne és igazság, mit kifejezett a
hang és a tekintet.
Dávidnak, az ellenségeitől körülvett királynak, az üldözői elől
barlangba rejtőző igaznak, a gyermeke halálhirétől lesujtott apának
égrekiáltó szava volt az.
Ez nem czeremónia; – ez az érzések kitörése.
Valami ellenállhatlanul megragadó volt a jelenetben, a mint ez
idomtalan, túlizmosult férfialak az ember-nemlakta magányban, holt kövek
és örökké élő bokroktól környezetten, kezeit feltartva, kényszeríté a
magasságos eget leszállni hozzá. Az Istennel érintkezés közvetlensége
sugárzott szemeiből vissza, arczvonásain az erőszakos törekvés,
megtalálni azt, a ki mindenütt jelen van – s nem látható sehol.
S aztán minő áldott megnyugvás tért ez arcz vonásaira, midőn zsoltárát
végigéneklé: éltető hit, meleg bizalom, szívbeli erősség, «mert szégyent
nem vallanak, a kik hozzád esedeznek».
Mikor tekintetét elfordítá az égről, látszott ez arczon, hogy ez
embernek a szíve megtölt Istennel.
A barlang felé indult.
Blanka visszahuzta magát az ajtótól, nehogy Áron észrevegye, hogy őt
megleste. Azt hitte, hogy ez bántani fogja őt.
Mikor aztán meglátta őt Áron, egyszerre visszatért az arczára a
megszokott székelyes enyelgő kifejezés:
– Ne te ne! Hát már magát fel is öltöztette a dajka.
A «maga» megszólítás még a tegezésnél is bizalmasabb.
Blankának azonban csak egy kérdése volt hozzá:
«Hol van Manassé?»
Hiszen már erre készen volt a felelet nagyon szépen.
– Jaj, édes vérem, nagy kópé az! Azt gondolá ki, hogy útbaejtsük a
«Porlik» barlangot, a mi szintén hegyhasadékban van; de kissé furfangos
az útja, azért kissé elmene előre, hogy a kecskepásztorok segélyével azt
előttünk elegyengesse. Az ám a gyönyörűséges szép barlang, édes mézem!
Áron bátya aztán elmondott mindent, a mit a Porlik barlangról korábbi
szemléletből tudott, hogy az olyan, mint egy theátrum, belül bevonva
drága csepegőkő brilliántos zuzmarájával; kívül, mint egy szinpad,
fölczifrázva repkénynyel, bokorral; bohókás csepegőkő-alakok benne a
játszó személyzet; van orgonája is, stalactitból, azon játszani fognak
fölváltva Manasséval, az ő kedvencz nótáját, ha majd megmondja, hogy mi
az? s ott fognak ebédelni a Dárius király asztalán, a mely mindig meg
van terítve, csakhogy kőből van rajta a kenyér.
Mikor vége volt a mesemondásnak, Blanka fájdalmas, szívtől szakadt
hangon ismétlé megint csak az előbbi kérdést:
«Hol van Manassé?»
– Hát hiszen, drága gyémántom, mind arról beszéltem most egyfolytában.
Blanka e pillanatban oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mintha
azon tőrök járnák azt keresztül, mik a szűzanya szivét megsebzék. Egy
okát meg nem mondó, meg nem magyarázható kínos érzés: sejtelem,
előérzet, titkos «alajtása» a nagy veszélynek, mely a lelkéhez nőtt
alakot fenyegeti; névtelen, alakot nem öltő baljóslat.
Olyasmit érzett, mintha most mindjárt meg kellene halnia.
– No no, édes kis bárányom, mi baj hát? Ne reszkess. Mid fáj olyan
nagyon? szólt Áron bátya gyügyögtetve s átkarolta a szegény teremtést és
kivitte a szabad levegőre. – Nézd, milyen szép kék az ég, galambkám!
– Az ég, sóhajta föl Blanka s homlokát odanyugtatá Áron bátya vállára, a
ki soha annál nehezebb terhet nem érzett a vállára súlyosodni; pedig de
sok «vaskenyeret» fölhordott a mély föld alól!
– Oh, Áron bátya! sugá neki Blanka. Te az imént egy olyan szép
zsolozsmát énekeltél itten.
– Te hallottad?
– Taníts meg engem erre az énekre.
– Meg akarod azt tanulni? Látod, ez az ének nekem olyan nagy kincsem. Ha
a világ minden aranyát nekem kinálnák érte: nem adnám oda cserébe, hogy
ne legyen az enyim többé! Mikor ezt elénekeltem, akkor minden csodában
hiszek. Akkor eszembe jut, hogy hányszor szabadított meg a csodatevő
Isten, az én földönmászó eszemmel ki nem gondolható módon engemet,
szeretteimet, népeimet, hazámat, az üldözött igazságot, s akkor aztán a
legnagyobb bajok és szorongattatások közepett is hiszem, hogy újra
megszabadít. Sokszor vitatkoznak előttem a tudósok, a geologusok a
fölött, hogy a tordai hasadékot ki alkotta: Neptun-e, vagy Vulkán? Egyik
se tudja, a mit állít, bebizonyítani, csak a másikát tudja megczáfolni.
És én akkor inkább hiszem azt, hogy a midőn a nemzetnek egy szent
királya e helyen harczolva az ellenséggel, azt látta, hogy nemzete el
fog mulni, ha itt legyőzetik: ezzel a zsoltárral és az erős hittel
kényszeríté az Istent, a kinek Neptunus csak inasa s Vulkánus csak
kályhafütője, hogy egy percz alatt kettérepeszsze ezt a sziklát. –
Látod, olyan erős hitem van nekem abban megnyugodni, hogy ha én kérném
az Istent, hogy ismét csukja össze fölöttem és szeretteim fölött ezt a
sziklahasadékot, úgy védelmezzen meg: hát az is megtörténnék. – Ilyen
kincsem nekem az én zsoltárom! – De veled megosztom, drága virágszálom.
Ülj ide mellém erre a kőre, s mondd utána a te üvegharang-hangoddal az
én köszörülő hangomat.
S aztán megtanította a maga zsoltárára.
Jó tanítvány volt.
– Hát hiszed már most, hogy Manassé ott fog bennünket várni a Porlik
barlangban?