kritikának szentelte magát, bár művei telítve vannak ezek mindegyikének
szellemével is – hanem a regénynek. _Flaubert_ regényeiben betetőzte
azt, amit Balzac nagy vergődésekkel kezdett: az elbeszélés művészetének
különválasztását a romantikus iskola irrealitásától, túlzásaitól és
retorikájától. Mielőtt ő elkezdett volna írni, az erősebb mérséklet, a
megfontoltabb művészet felé való törekvés már megmutatkozott _George
Sand_ néhány rövid regényében, melyek érett-kori műveinek hosszú és
bámulatra méltó sorát megkezdték, különösen az olyan finom
remekművekben, mint _La Mare au Diable, La Petit Fadette_ és _François
le Champi_. Ezekben korábbi lirizmusa és szaggatottsága helyét az
igazság iránti finom érzéktől megerősített idillikus érzés foglalta el.
Flaubert géniusza egész más és sokkal szélesebb körben mozgott, de azért
a megfontolt művészet vezette. Realizmusában, a részletek iránti
hajlamában és beható megfigyelésében Flaubert méltó örököse volt
Balzacnak, míg stílusának skrupulozitásában, anyagának türelmes,
szorgalmas és józan kezelésében egyenes ellentéte volt elődjének. Ez
utóbbi tulajdonságok teszik Flaubert-t kora reprezentativ szellemévé. A
kritikai szellem ő benne tökéletesebben és érdekesebb eredményekkel
működött, mint kortársai bármelyikében. Gondossága a saját munkájával
szemben csaknem végtelen volt. Nem volt még soha író, aki olyan
szenvedélyes komolysággal fogta volna fel mesterségét, aki oly
szüntelenül küzködött a tökéletességért és aki oly élesen szenvedett a
szüntelen vesződség nehézségeitől, kiábrándulásaitól, kétségbeesett,
dühös erőfeszítéseitől. Csak maga a stílje is határtalan munkát okozott
neki. Képes volt gyakran egész napot tölteni egyetlen mondat
kidolgozásával, amelyet aztán talán teljesen kitörölt könyve kinyomatása
előtt. Görcsös hévvel dolgozott mestersége minden részletén,
kiküszöbölte az ismétléseket, mérlegelte a ritmusokat, kereste a
pontosan kifejező szót az értelem minden árnyalatára, rendkívüli,
csaknem emberfölötti kitartással. S hasonló volt lelkiismeretessége
anyagának kezelésében. Mélyreható kutatásokkal készült történelmi
regényeire az illető kor eredeti forrásaiban s látogatásokkal az
események helyszinén. Ha modern életet tárgyalt, semmivel sem volt
kevésbbé skrupulózusan pontos. Egyik jelenete káposztáskertben játszik
holdvilágnál. Flaubert sokáig várt egy alkalmas éjszakára, aztán
jegyzőkönyvvel a kezében kiment a káposztáskertbe, hogy aprólékos
részletességgel leírjon mindent, amit lát. Így érthető, hogy könyvei
nagyon lassan készültek és termelése aránylag kevés. Két évig készült
legelső és leghíresebb műve, a _Madame Bovary_ s nem kevesebb mint
tizenhárom évig dolgozott az enciklopédikus _Bouvard et Pécuchet_-n s ez
a mű töredékben maradt halálakor.
A legszembetünőbb benyomás, melyet Flaubert művei tesznek: a szoliditás.
Különösen históriai műveire áll ez. A romantikusok limlomjának és
dagályának nyoma sincs, s helyébe világos, részletesen megrajzolt, mély
megértése lép az elmúlt életnek. A _Salammbô_-ban a régi Karthágó
emelkedik fel előttünk, nem valami festői és rendezetlen képzelődés
felizgult látomása, hanem az igazságnak minden szolidsága, szinesen, de
nem a retorika rikító ellentéteivel szinezve, hanem a keleti nap valódi
fényétől beragyogva; különösen, de nem a tizenkilencedik századi
Párisban készült fantasztikus különösséggel, hanem a barbár mult sokkal
misztikusabb és jelentékenyebb különösségével.
Ugyanez a jellemvonás tünik elő Flaubert modern regényeiben. _Madame
Bovary_ egy francia vidéki város életének rajzát adja a mult század
közepén, olyan képet, amely emfázis nélküli tónusaival, erőteljes,
érzéssel teli és pontos rajzával a tökéletesen meggyőző igazmondás
hatását teszi. Annak a boldogtalan nőnek a jelleme és sorsa, aki a
történet középpontjában áll, rendkívüli erővel hat ránk környezete komor
fülledtségében. Flaubert géniusza nem hirtelen felvillanásokkal
dolgozik, hanem a fokozatos halmozódás módszere szerint. A hatások,
melyeket előidéz, nem lenyügözők és elámítók, hanem abból a szubtilisebb
fajtából valók, amely ezer részlet segítségével lopódzik bele lelkünkbe,
a finoman kidolgozott szálak végtelen mennyiségével.
Flaubert munkájának szoliditása azonban nincs árnyoldalak nélkül.
Írásában nincs tűz, gyakran érezni rajta az erőlködést és ha az ember
olvassa gondos, hibátlan, szoborszerű mondatait, szinte lehetetlen
időnkint nem vágyakozni kissé Balzac szabálytalan elevensége után.
Sajátságos módon Flaubert levelezése – a legérdekesebb levélgyüjtemények
egyike a francia irodalomban – mutatja, hogy ami személyes jellemét
illeti, a szabálytalan vitalitás egyike volt uralkodó jellemvonásainak.
Munkájában azonban elfojtotta lényének ezt a vonását, ahogy ő mondotta,
a művészet érdekében. Az volt a teóriája, hogy a tökéletes
személytelenség szükséges föltétele minden nagyszabású irodalomnak s ő
megtett mindent arra, hogy ezt a teóriát megvalósítsa. Volt azonban egy
tekintet, amelyben igyekezete nem sikerült. Gyülölete és haragja az
emberiség tömege ellen, az a felfogása, hogy az emberiség egy buta,
tudatlan és közönséges nyáj, mindig áttetszik művein s _Bouvard et
Pécuchet_ czímű befejezetlen művében ez a felfogása szinte már a
monománia arányait ölti. Ez a könyv végtelen aprólékosan kidolgozott és
végtelenül keserű támadás a hétköznapi ember ellen. Van valami tragikai
ebben a magányos, nemes és hatalmas géniuszban, amint végül ilyen
feladaton őrli meg életét.
A költészetben a romantizmus elleni reakció _Théophile Gautier Emaux et
Camées_ gyüjteményével kezdődött. Gautier fiatal korában maga is egyik
vezetője volt a romantikus mozgalomnak s ezt fejlesztette tovább a
költők egy csapatja, amely a _Pernassiens_ név alatt vált ismeretessé s
amelynek legnevezetesebb tagjai _Leconte de Lisle, Sully Prudhomme_ és
_Heredia_ voltak. Költészetük olyasformán viszonylik Mussetéhez, a
hogyan Renan történetírása viszonylik Micheletéhez vagy Flaubert prózája
Hugóéhoz. Mértéktartó, imperszonális és csiszolt a legnagyobb mértékben.
Mennyiségre nem sok, de nincs benne egy gyönge vagy hibás sor s szilárd
és plasztikus szépség van benne, melyet jól jellemez Gautier
verseskönyvének címe s amelynek elvei össze vannak foglalva ugyancsak
Gautier költeményében, amely így kezdődik:
Vui l’œuvre sort plus belle
D’une forme au travail
Rebelle,
Vers, marbre, onyx email.
A _Parnassiens_ költők különösen klasszikai témákkal és tragikus tájak
leírásával szerettek foglalkozni. Gazdag, hangzatos, fényesen mintázott
nyelvük nemes szilárdsággal és hathatós erővel látja el vizióikat.
Leconte de Lisle pompázó leíró költeményei, Sully Prudhomme finom lírája
és Heredia csiszolt szonettjei között lehet találni a század legszebb és
legsúlyosabb versei közül néhányat.
Ez a kor még egy másik költőt hozott napvilágra, aki azonban munkája
szelleménél fogva inkább az ezután következő korba tartozik.
_Beaudelaire_ volt ez, kinek kis kötete – _Les Fleurs du Mal_ –
különálló helyet biztosít a költészet mesterei között. Formája dolgában
közeli rokonságban van kortársaival. Írásában benne van a parnasszusiak
minden gondossága, egyensúlya, lelkiismeretes csiszolása. Anyagában
különbözik tőlük tökéletesen. Őt nem érdekelték a klasszikai
képzelődések és személytelen leírások, ő csaknem teljesen Páris modern
életével és egy kiábrándult lélek élményeivel foglalkozott. Ép olyan
egyéni volt, amilyen személytelenek a parnasszusiak s verseibe
beleöntötte saját jellemének minden komorságát, filozófiájának
keserűségét, kétségbeesésének vergődését. Beaudelaire kiválósága abban
áll, hogy kombinálni tudta a teljes pesszimizmus félelmetes és pusztító
koncepcióit azzal a szenvedéllyel, a képzelet ama ragyogásával és azzal
a formai szépséggel, amely csak a nagyszerű versben éled meg. Látása
fekete és ijesztő. Némely leírása megdöbbentő és legtöbb lapja nem a
fiatal és tapasztalatlan lelkeknek való olvasmány. A jóhiszemű olvasó
azonban a mélység és erő ritka elemeit veszi észre ebben a sötét
költőben. Mindenekfelett pedig egy, a francia költészetben ritka
tulajdonságot fog benne látni: szenvedélyes imaginációt, mely a
gondolatot ragyogó mezbe öltözteti és a boldogtalan halandó sajátságos
szavait fölemeli a fenség magaslataira.
BEFEJEZÉS.
Flaubert 1880-ban halt meg. A francia irodalom ekkor új fázisba lépett,
olyan fázisba, amely lényeges vonásaival napjainkig tart s amely ép
ezért alkalmas pontja e vázlat befejezésének.
Ebben az utolsó fázisban két ember uralkodik. A prózában _Maupassant_
folytatta Flaubert művét, élesebb modorral és élénkebb stílusban, bár
szűkkörüebben. Benne nem voltak meg elődének exaktikus és históriai
viziói és ragyogó regényeiben és még ragyogóbb novelláiban teljesen a
modern élet szinte ördögien realisztikus ábrázolására adta magát. Vele
határozottan ellentétes jelenség _Paul Verlaine_ költészete. Míg
Maupassant tökéletesen elkülönítette a prózát minden tőle idegen költői
és képzeleti elemtől s amennyire csak lehetett, a realizmus irányába
terelte, Verlaine és társai megpróbálták a verset igazabban költőivé
tenni, mint amennyire valaha az volt, belevinni az egyéni hangulatok
homályosságát, álmatagságát és spirituális hullámzását, elfordítani
szellemét a határozott tényektől és közelebb hozni a zenéhez.
A francia vers Verlainenel és követőivel szakadt el teljesen azoktól a
klasszikai szabályoktól, amelyeknek csalhatatlanságát először a
romantikusok támadtak meg. Hogy kifejezhesse azokat a gyöngéd, hullámzó
és határozatlan érzéseket, amelyeket annyira szeretett, Verlaine
eltávolította a ritmikus szabályosság utolsó maradványait, versét
teljesen folyékony valamivé tette, melyet tetszése szerint tölthetett
érzésének és gondolatának formájába. Az eredmény igazolta az eszközöket.
Verlaine költészete finom illatot lehel, különöset, határozatlant és
mégis, mint minden illat, feledhetetlent. Varázsló, szívreható zenéjét
hallgatva egy lélek remegő hangjait halljuk. Ez az utolsó szomorú dalos
visszavezet az időkön át és összeelegyítve édes dallamát Villon távoli
melancholiájával, egyszerre szimbolizálja előttünk a nagy francia
irodalom élő virágzását és változatlan gyökerét.
Megrajzoltuk a francia irodalom körvonalait ködös kezdeteitől fogva a
mai idők küszöbéig. Visszatekintve az írók hosszú sorára, az első
benyomás, amely megragad, a rendkívüli gazdagság. Franciaország, igaz,
nem adott a világnak olyan óriási szervezetű és egyetemes erejű
lángelmét, mint Shakespeare. Ilyen mérhetetlen nagyságot leszámítva, az
első rangú írók sora, akiket a francia irodalom hozott napvilágra,
szinte páratlan a világ összes irodalmaiban. A költészetben és drámában
Villon, Ronsard, Corneille, Molière, Racine, La Fontaine, Chénier,
Lamartine, Hugo, Vigny, Gautier, Beaudelaire, Verlaine, a prózában
Froissart, Rabelais, Montaigne, Pascal, Bossuet, La Rochefoucauld, La
Bruyère, Montesquieu, Saint-Simon, Voltaire, Diderot, Rousseau,
Chateaubriand, Balzac, Flaubert, Maupassant állnak ebben a sorban. S
emellett a rendkívüli gazdagság és változatosság mellett még egy másik
megfontolás is különös értéket ad a francia irodalomnak. Inkább
különálló és egyéni, mint akármely más nemzet irodalma; ha nem fejlődött
volna ki, a világ meg volna fosztva bizonyos olyan rendkívüli értékű
qualitásoktól, melyeket csak a francia irodalom tudott produkálni. Hol
találhatnók meg másutt azt a realizmust, amely pótolni tudná Stendhal,
Balzac, Flaubert és Maupassant realizmusát? Hol kereshetnők másutt azt a
ragyogó világosságot, amelyet Voltaire ád nekünk? Avagy azt az erőt és
szabatosságot, amely Pascalban izzik? Avagy Racine szenvedélyes
tisztaságát?
Végül, ha keresni akarjuk a francia irodalom szellemének lényegét,
vajjon hol találjuk meg? Az igazsághoz való ragaszkodás? A retorika
szeretete? A világosság? Mindezek a tulajdonságok sajátképen az övéi, de
ezeken túl és fölöttük van még egy, amely szabályozza és átlelkesíti a
többit mind. Az a magasztos elv, mely annyi nemzedéken át csillagként
vezette Franciaország íróit, a megfontolás, a tudatosság elve, a
rendezett szépség lelkiismeretes keresése, a művészet végtelen
dicsőségének tántoríthatatlan és hajthatatlan kutatása.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Az egyedüli jó, a mi a világon megmarad nekem, hogy néha
sírtam.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
23 |lazaságben |lazaságban
62 |hirtetelen |hirtelen
70 |Andremaquenak |Andromaquenak
74 |jájátékos |játékos
96 |illetlőeg |illetőleg
110 |Docteur Arakia |Docteur Akakia
161 |forrásaiben |forrásaiban]