ölteni. Poroszországi tartózkodása idején befejezte _Essai sur Les
Moeurs_ című művét, amely gyors áttekintéssel járja be az emberiség
egész fejlődését és XIV. Lajos korának ragyogó rajzával fejeződik be. Ez
a munka több tekintetben rendkívül eredeti. Az első történelmi mű, amely
megkisérelte leírni a civilizáció útját a legszélesebb szempontokból,
amely figyelembe vette a keleti népeket is, amely többet foglalkozott a
művészetek és tudományok fejlődésével, mint a politika és háború
részleteivel. Legnagyobb fontossága azonban abban van, hogy történelmi
lepel alatt alapjában véve izgató irat volt; ellenképe Bossuet _Histoire
Universelle_-jének. Ez a mű a világtörténetet a gondviselés művének
mutatta meg. Voltaire szempontja egész más volt. Neki, mint
Montesquieu-nek is, csakis természetes okok dolgoztak a történelemben,
de ezenfelül még az ő szemében van egy befolyás, amely kezdettől fogva
hátráltatta az emberiség haladását s ez a befolyás a vallásos hit. Így
tehát a könyv, bár sokkal ragyogóbb és modernebb, mint Bossueté, mégis
csaknem ép oly egyoldalú. Történelmi iránymű, amelyre ráillik
Montesquieu elmés mondása: «Voltaire azért ír történetet, hogy a maga
szerzetét glorifikálja, mint valami benediktinus barát.» Voltaire
«szerzete» a párisi filozófiai iskola volt s ennek dicsőitésére való
igyekezete csakhamar más irányokban is nyilvánult.
Az _Essai sur Les Moeurs_ rendkívül szórakoztató elbeszélés, de
terjedelmes és tudós munka, mely több kötetet tölt be és sok évi kutatás
eredménye. Voltaire ettől fogva arra szánta magát, hogy egyszerűbb és
népszerűbb formába foglalja szellemét. Többé nem volt ideje hosszadalmas
értekezésekre, gyorsabb és biztosabb úton kellett a közönséget
megközelítenie. Erre áradni kezdtek Párisba a rövid, könnyed könyvecskék
– tanulmányok, színdarabok, költemények, regények, levelek, traktátusok
– a formában és terjedelemben rendkívül változatos könyvek nagy
mennyisége, de valamennyi egyformán ellenállhatatlan és a ferneyi eredet
bélyegét egyformán magán viselő. Voltaire utánozhatatlan stílje végre
megtalálta azt a médiumot, amelyben feltárhatja minden varázsát és
ragyogását. A kiélezett, metsző, gúnyolódó mondatok úgy táncolnak
lapjain, mint megannyi könnyűlábú és hegyesfülü kobold. Az embernek
követni kell őket akarata ellenére is. Pamfletjeit természetesen
eltiltották, de eredmény nélkül; ezernyi példányszámban keltek el s
egyre újabb szállítmányok csempésződtek be egy vagy más módon
Hollandiából vagy Genfből. Ha valamely különösen éleshangú műve jelent
meg, Voltaire azt írta barátjainak, hogy ő nem tud róla semmit, hogy
valószínűleg valami angol pap művének a fordítása és hogy különben is
mindenki láthatja a stílusából, hogy nem ő írta. A furcsa álnevek
végtelen sorozata tette a tréfát hatásosabbá. Oh nem, igazán nem
Voltaire a szerzője ennek a botrányos könyvnek. Hogy is írhatta volna ő?
Hiszen a címlap nyilvánvalóan mutatja, hogy ez Cucufin testvér műve,
vagy Mazin abbé nagybátyjáé, avagy de Boulainvilliers grófé, vagy épen a
kínai császáré. Így folyt a játék s egész Franciaország nevetett és
olvasott.
Ennek a könnyű fajta irodalomnak két formáját Voltaire különösképen
magáévá tette. Tökéletességre vitte a dialógust, mert ez a forma neki
különösen alkalmas volt az ellentétes gondolatok gyors kifejtésére s
mert az ellenmondókat humorisztikusan csúffá lehetett tenni. Ebbe a
formába öntötte legfinomabb mondanivalóinak jó részét s olyan munkákban,
mint a _Le Diner du Comte de Boulainvilliers_ és a _Frère Rigolet et
l’Emperuer de la Chine_ koncentrálva megtalálni egész munkájának
esszenciáját. Hasonlóan hatásos és jellemző a _Dictionnaire
Philosophique_, mely a vegyes cikkecskék egész tömegét tartalmazza
ábécé-rendben. Ez a munka teljes szabadságot adott Voltairenek tárgyai
megválasztásában ép úgy, mint a velük való bánásban, kedve szerint
írhatott hol szarkasztikusan, filozófálva, kritizálva vagy bohóskodva s
ez a szabadság nagyon kedve szerint való volt, úgy hogy a könyv, mely
először mint zsebszótár jelent meg, ő maga «hordozható ördög»-nek nevezi
egy levélben, amely a napnál világosabban bebizonyítja, hogy ő
semmiképen sem tehető felelőssé ezért a gonosz munkáért – hat kötetre
dagadt Voltaire életében.
Ezeknek az írásoknak a tárgyai nagyon sokfélék. Legalább látszólag nem
korlátozódtak vitás dolgokra. Voltak köztük sikert arató tragédiák,
voltak kritikai művek, voltak történelmi tanulmányok, voltak frivol kis
történetek. De egy vagy más módon mindegyikükből kilátszott a lóláb.
Akármilyen álruhát vett is magára, Voltaire mindig a maga «szerzete»
mellett írt, minden lehetséges alkalommal a régi kormányrendszer elleni
nagy mozgalmat támogatta. Támadása széles körre terjed ki. A pénzügyi
rendszer ártalmai, az igazságszolgáltatás hibái, a kereskedelem
korlátozásainak hiábavalósága, ezekre és száz hasonló tárgyra ontotta a
vidám, metszően éles, frivol és kiméletlen szavak özönét. De volt egy
témája, melyhez mindig visszatért, amely legkeserűbb gúnyolódásának
tárgya és egész munkássága fölött uralkodik. «Écrasez l’infame!» volt az
állandó felkiáltása s az a «gyalázatos» dolog, amelyet lábbal akart
taposni, nem volt kisebb dolog, mint a vallás. A vallás elleni
támadásának rendkívüli hevessége sokak szemében eltörülhetetlen bélyeget
nyomott nevére, de ezen a ponton való állásfoglalását gyakran
félreértették s ezért ez pontosabb vizsgálatot kíván.
Voltaire mélyen vallástalan ember volt. Ebben hasonlított kortársainak
többségéhez, de a vallástalanságot tovább vitte, mint korában bárki más.
Mert ő belőle nemcsak a tisztán vallásos és misztikus érzések
hiányoztak, hanem hiányzott belőle a rokonszenv is azok iránt a
homályos, tépelődő, felindult lelki állapotok iránt, melyek a költészet,
a zene s a művészet legmagasabb formáit hozzák létre. Voltaire ezt nem
tudta megérteni, még észre se tudta venni, rá nézve nem is léteztek s
azt az állítást, hogy őszinte és mély befolyással tudnak lenni az
emberre, olyan abszurdumnak tartotta, amely vitatkozásra nem érdemes. Ez
bizonyára nagy gyöngeség volt benne, szellemének nagy egyoldalúsága.
Írásainak nagy részét megrontotta, sőt nem egy olvasója előtt
elhomályosította munkájának igazi természetét és igazi értékét. Mert az
emberi természet legnemesebb részei közé tartozó némely dolgoknak
megértésére való képtelenség mellett Voltairenek voltak más nagy
fontosságú tulajdonságai, melyek ellensúlyozzák hiányait. Ha bizonyos
igazságokkal szemben vak volt is, másokat csodálatraméltó világossággal
vett észre; ha rokonszenvei bizonyos irányban nem tudtak kifejlődni, más
irányokban rendkívüli módon érzékenyek voltak. Ezeknek a
megfontolásoknak a világánál könnyebben érthetővé válik a vallással
szemben való állásfoglalása. A vallás összes magasabbrendű elemeit – a
buzgó jámborság, az egyéni extázis, az istenivel való közösség érzése –
ezeket ő egyszerűen nem ismerte. De szerencsétlenségére, az ő napjaiban
volt olyan oldala a vallásnak, melyet átható tisztánlátásával észre
kellett vennie. A fanatizmus szelleme még mindig eleven volt
Franciaországban; az a szellem, amely Szent Bertalan éjszakáján kitört
és amely diktálta a nantesi ediktum visszavonását. Hatása érezhető volt
az életnek minden ágában, elfogultságot, elkeseredést és viszályt
szülve, de különösen az igazságszolgáltatás terén hozott szörnyű
eredményeket. Véletlenül Voltaire ferneyi tartózkodása idején ennek
néhány kirívó példája jutott napvilágra. Egy Calas nevű fiatal
protestáns ember Toulouseban öngyilkosságot követett el; a város
hatóságai felekezeti túlbuzgóságukban apját, aki teljesen ártatlan volt,
fia meggyilkolásával vádolták és kerékbe is törték. Kevéssel később egy
másik protestánst, Sirven nevűt, hasonló körülmények között itéltek el,
de neki sikerült elmenekülni Ferneybe. Néhány évvel később Abbevilleben
két tizenhétéves fiút itéltek el prófán tréfák miatt. Mind a kettőt
nyelvük kitépésére és fejük vesztésére itélték; az egyik megszökött, a
másikat kivégezték. Hihetetlennek látszik, hogy ilyen dolgok
történhettek a tizennyolcadik századi Franciaországban; de megtörténtek
és ki tudja, még hány hasonló szörnyűség. Hogy ez a három eset
nyilvánosságra került, ez Voltairenek érdeme. Az ő bátorsága és
ügyessége nélkül Calas borzalmas meggyilkolása ismeretlen maradt volna s
az abbevillei borzalmas esetet elfelejtették volna egy hónap alatt. A
kegyetlenség és igazságtalanság úgy vágott bele Voltaire idegeibe, mint
a korbács. El volt szánva, hogy nem fog nyugodni, amíg nemcsak kivívja a
jóvátételt ezekért az igazságtalanságokért, hanem amíg örökre ki nem
irtja az ember szelleméből a babonás bigottságot, amely ezeket
lehetségessé tette. Ebből a célból támadta olyan makacssággal és hévvel
a vallást és a papságot általában és különösen a római katholikus egyház
orthodox dogmáit. Életének nagy célja lett, meggyőzni a közvéleményt,
hogy ezek a dogmák magukban véve nevetségesek és megvetésre méltók,
következményeikben pedig gyalázatosak. Ezért bármilyen is a magunk
meggyőződése vallási dolgokban, nem tarthatjuk őt gonosznak, mert nem
kételkedhetünk benne, hogy mindabban, amit a vallásról írt, az egyetlen
uralkodó motivum az emberiség jóllétének szenvedélyes vágya.
Voltaire filozófiai nézetei sajátságosak voltak. Gondolkodásából kizárta
a csodát, de hitt az istenségben, egy legfőbb végső okában, a
világegyetem minden jelenségének. Amint azonban körülnézett a világban,
a gonoszság és a nyomor ragadta meg legelőször a figyelmét és szólt
legerősebben lelkéhez. Annyi kortársának optimizmusa az ő szemében
sekélyes, esztelen elmélet volt, amely nem áll semminemű összhangban a
valóság tényeivel s hogy ezt a véleményét kifejtse, megírta leghíresebb
művét, a _Candide_-ot. Ez a könyv külső formájára nézve könnyed fajta
regény, valóság szerint magában foglalja a lényegét Voltaire legérettebb
megfontolásainak az emberi életet illetőleg. Különösképen ez a könyv,
melyet bizonyára igen sokan olvastak egyszerűen elméssége és
szabadszájúsága kedvéért, egyike a legkeserűbb és legmelankólikusabb
könyveknek, amelyeket valaha írtak. De azt szinte szabálynak kell
tekinteni, hogy Voltaire annál mélyebb értelmű, mennél könnyedebb az
írása s akkor nevet legjobban, amikor a legkomolyabb. A _Candide_-ben
talán a legbrilliánsabb és a legkomolyabb. A könyv mintegy katalógusa
mindazon szenvedéseknek, mindazon szerencsétlenségeknek, mindazon
megalázásoknak és borzalmaknak, melyektől az emberiség szenved s
Voltaire kacagása sohasem enyhül benne. Katasztrófa katasztrófára
következik, veszedelem veszedelemre s ezalatt nemcsak az író nevet,
hanem megnevetteti az olvasót is s csak a könyv elolvasása után tárul ki
igazi értelme lelkünk előtt. A csillogó lapok akkor kezdik feledhetetlen
hatásukat tenni s az ember kicsisége és nyomorúsága mintha új
intenzitást nyerne Voltaire nevetéséből.
De a legbámulatosabb dolog a Candide-ben, hogy kissé többet is
tartalmaz, mint merő pesszimizmust, pozitiv tanítás is van benne.
Voltaire józan esze eltorlaszolja az ideált, de józan ész marad. «Il
faut cultiver notre jardin» – ez az utolsó szava, ritka praktikus
bölcseség egy filozófustól.
Voltaire stílje a _Candide_-ben éri el tökéletessége tetőpontját, de
minden egész művében is tökéletes. Prózája valóságos megtestesülése a
francia géniusz legjellemzőbb tulajdonságainak. Írása tetőpontra
juttatja a tradiciót, melyet Pascal kezdett a _Lettres
Provinciales_-ben: a világosságot, egyszerűséget és elmésséget. De
ezeknek a tulajdonságoknak, ha túlzásba esnek, megvan a hátrányuk is.
Voltaire stílje szűkkörű, csupa kihegyezettség; Bossuet mondatainak
kimért járása mellett a Voltaireéi szinte egy pirouettere emlékeztetnek.
De a pirouette a Voltaireé, egy tökéletes táncos bájával, könnyedségével
és rejtett erejével van csinálva. Nyilvánvaló volt, hogy reakciónak kell
támadni ellene, és pedig üdvös reakciónak. Ennek jelei voltak már
láthatók Diderot írásának szinességében és szenvedélyében, de a nagy
változás csak a tizenkilencedik századdal köszöntött be.
Voltaire stíljének ragyogó volta seholsem feltünőbb, mint levelezésében,
amely oly nagy és fontos részét tölti be munkásságának. Soha nem volt
nálánál pompásabb és fáradhatatlanabb levélíró. Nyomtatásban kiadott
leveleinek száma többre rúg tizezernél; az ember alig meri elgondolni,
mennyit írhatott még ezenkívül, mert a fennmaradt levelek legnagyobb
része hosszú élete utolsó harminc évéből való. A gyüjtemény
megbecsülhetetlen értékű azért a világosságért, amelyet Voltaire
jellemére és pályájára vet s azért a teljességért, amellyel
visszatükrözi a kor szokásait, érzelmeit és gondolkodását. Voltaire
egész Európával levelezett. Hírneve, mely már nagy volt, mielőtt
Ferneyben letelepedett volna, attól fogva hihetetlenül megnőtt. Nem volt
ember, akinek az övéhez hasonló befolyása lett volna, attól fogva, hogy
Clairvauxi Bernát diktálta szerzetesi cellájából papoknak és
fejedelmeknek, hogy kell magukat viselniök. De azóta teljeset fordult a
kerék. A középkornak egyenes ellentéte személyesült meg abban a furcsa
öreg emberben, aki a Genfi-tó közelében levő főúri magányában felváltva
kacérkodott a császárnőkkel, fogadta államférfiúk és filozófusok
hódolatát, uralkodott az irodalom minden ágán és gúnyolódott az
egyházon. Az évek haladtával Voltaire addig is bámulatraméltó munkakedve
nőttön-nőtt. Mintha intellektuális érdeklődései nem foglalták volna le
eléggé, foglalkozott üzleti vállalkozással, fokozta birtokának
jövedelmeit és órakészítő telepet létesített Ferneyben. Mindennap órák
számra dolgozott íróasztalánál; szövögetve értekezéseinek, leveleinek,
tragédiáinak és tréfáinak végtelen szövevényét. Este a bőkezű házigazda
szerepét töltötte be, mulattatva az egész környéket bálokkal és
lakomákkal és szerepet játszott valamelyik saját tragédiájában saját
szinpadán. Aztán valóságos mohóság ragadta meg; napokra bezárkózott
szobájába, rettentő energiájának minden részecskéjét valami pusztító
dialógus készítésére fordította, vagy valami profanizáló cikkre a
_Dictionnaire Philosophique_-ben. A végén törékeny szervezete kimerült,
halálraváltan rogyott össze. Másnap aztán ép oly frissen kelt fel, mint
máskor és rendelkezett az aratás felől.
Egy nap hirtelen megjelent Párisban, ahol nem volt csaknem harminc éve.
Megérkezése jeladás volt a legsajátságosabb tüntetések egyikére, amiket
a világ valaha látott. Néhány hétig uralkodó szerepet vitt a fővárosban,
láthatóan és dicsőségesen, mint a civilizált világ kétségbevonhatatlan
ura. Ünnepeltetése tetőpontja akkor volt, mikor megjelent egy páholyban
a Théatre Françaisben, hogy meglássa legújabb tragédiái egyikének
előadását és az egész ház mint egy ember állott fel üdvözlésére. Diadala
úgylátszott, hogy több, mint egy törékeny öreg halandó személyes diadala
és úgy tünt fel, mint mindannak a diadala, ami az emberi faj
aspirációiban a legnemesebb. De e hetek fáradalmai és izgalmai soknak
bizonyúltak még Voltairenek is, aki ekkor már 84 éves volt. Egy túlságos
nagy adag ópium beteljesítette, amit a természet megkezdett; a
legcsodálatosabb lények egyike végre megpihent.
A francia irodalom a tizennyolcadik század második felében gazdag volt
érdekes egyéniségekben. Diderot és Voltaire mellett mint egyenrangú
társuk, sőt bizonyos tekintetben mint náluknál is jelentékenyebb szellem
állott _Jean Jacques Rousseau_. Az ő különös megkülönböztető jele az
eredetiség volt. Sem Voltaireben, sem Diderotban nem volt meg ez a
tulajdonság oly nagy mértékben, mint ő benne. Voltaire csakis
ellenállhatatlan józanesze révén mondható eredetinek, mert ez tette
képessé arra, hogy világosan lásson ott, ahol mások homályosan látnak;
de gondolkodásának zöme ugyanazokon az alapokon nyugodott, amelyekben az
akkori átlagember mindennapi felfogása. Diderot sokkal merészebb, sokkal
spekulativabb gondolkodó volt, de bár ő vezette a kor szekerét, maga is
benne ült; eredetisége nem volt más, mint kifejtése – igaz, hogy gyakran
végletekig való kifejtése – annak, ami körülötte volt. Rousseau
eredetisége ennél igen sokkal többre megy. Ő sohasem képviselte, sem nem
vezette korát, szembeszállott vele. Világfelfogása egyenesen forradalmi
volt. Az ő szemében a reformok, melyeknek behozatalával kortársai
foglalatoskodtak, a társadalomra több mint haszontalanok, merő
foltozgatásai egy épületnek, amely sohasem lesz arra való, hogy lakjanak
benne. Ő azt hitte, mindent elülről kell kezdeni. S ami oly sajátságosan
érdekessé teszi alakját, ez az, hogy igaza volt. Csakugyan elülről
kellett kezdeni és az új világ, amelynek a régiből kellett feltámadni,
sokféle módon Rousseau látomásait testesítette meg. Próféta volt, a
próféta sajátságos inspirációja élt benne s a próféták üldöztetését is
szenvedte hazájában.
De nemcsak az inspiráció és az üldöztetés a próféták tulajdonsága,
rendszerint még homályosak is szoktak lenni próféciáik közlésében.
Rousseau ez alól sem volt kivétel. Gondolatainak tulajdonképeni magva
mintha mindig csak részben volna kifejtve irataiban s nyilvánvaló, hogy
ő maga sohasem volt teljesen tudatában azoknak az alapvető fogalmaknak,
melyek gondolatai mögött rejlenek. Ezért nincs könnyebb dolog, mint
darabokra szedni művét és kétséget kizárólag kimutatni, hogy tele van
hamisságokkal, következetlenségekkel és képtelenségekkel. Könnyű
bizonyítani, hogy a _Contrat Social_ silány logikai játék, könnyű
megróni a _La Nouvelle Heloïse_ kicsavart érzéseit és eltorzított
morálját, s könnyű éles összehasonlítást tenni Rousseau prédikálása és
cselekedetei között, melyeket a _Confessions_-ban írt le, könnyű szólni
a függetlenség lelkes hívéről, akit mindig mások tartottak el, az
egyenlőség apostoláról, aki sznob volt, a nevelőről, aki a saját
gyermekeit a lelencházba vitte. Mindezt sokszor elmondták és még sokszor
el fogják mondani, de mindez hasztalan. Rousseau él és élni fog, hatása
minden kritika ellenére hatalmas és átható. Van valami benne, ami
kijátssza a kritikát.
Ha Rousseaunak azt a tanítását keressük, amely alapvetőnek látszik, vagy
legalább azt, amelyre ő maga legtöbb súlyt vetett, akkor is tömérdek
tévedésre bukkanunk. Rousseau örökké a természethez való visszatérést
hirdette. Szerinte mindazok a bajok, melyektől az emberiség szenved, a
civilizáció eredményei; az ideális ember a primitiv ember, a tanulatlan,
ártatlan, tiszta, derék indiánus, aki együgyüséggel imádja a
világegyetem teremtőjét és erényes harmóniában él a természet
parancsaival. Ha nem remélhetjük is, hogy elérjük a kiválóságnak ezt a
magaslatát, legalább igyekezzünk megközelíteni, amennyire lehet. Ne
sürgessük a civilizáció munkáját, mint a _filozófusok_, hanem inkább
igyekezzünk elfelejteni, hogy civilizáltak vagyunk: legyünk ehelyett
természetesek. Ez Rousseau tanításának magva s ez a tények tökéletes
félreismerésén alapszik. A nemeslelkű indiánus a mesék birodalmába
tartozik. Mennél jobban megismerjük a primitiv embert, annál
bizonyosabbá válik, hogy nemcsak nem az az ideális teremtés, amilyennek
Rousseau képzelte, hanem inkább vadember, akinek egész életén egyfelől a
lét merőben állati szükségletei uralkodnak, másfelől pedig a babonák
bonyodalmas és fellázító rendszerei. A természet sem nem egyszerű, sem
nem jó, a történet mindazt bizonyítja, hogy az élet valóban értékes
dolgainak előállítására a szükségszerű feltétel az embernek a természet
feletti uralma, más szóval a civilizáció. Ebben tehát a _filozófusoknak_
volt igazuk; ha az aranykornak van egyáltalán értelme az emberiségre
nézve, akkor nem a kezdetnél, hanem a végnél kell keresnünk.
De Rousseau nem törődött semmiféle történelmi teóriával. Csak azért
idealizálta a multat, mert gyűlölte a jelent. Az ő primitiv aranykora
képzelt menekülés volt a tizennyolcadik század aktuális világa elől.
Alapjában véve nem a civilizációt gyűlölte és itélte el ebben a
világban, hanem az emberi szellem szabad nyilvánulásának azokat a
korlátait, melyek látszat szerint bele vannak gyökerezve a
civilizációba. A lázadás érzése, mely feltámadt benne, mikor szemlélte a
párisi szalónokat ragyogásukkal és filózófiájukkal, intellektusukkal és
kulturájukkal, mélyebb okból tört fel, mint egy téves történelmi elmélet
vagy hiányos logikai rendszer vagy épen alantas személyi féltékenység és
beteges gőg. Mindezek az elemek tagadhatatlanúl belehatoltak érzésébe, –
mert Rousseau minden inkább volt, mint tökéletes emberi lény – de a
végső forrás azokon túl volt, az ő ösztönszerű, mindent lebíró
felfogásáról az egyéni lélek fontosságát és méltóságát illetőleg. Ebben
a felfogásban rejlett Rousseau nagy eredetisége, lázadása spirituális
lázadás volt. A középkorban rájöttek az emberi szellem végtelen
jelentőségére, de ez szétoldhatatlanúl bele volt szövődve a teológiai
babonák tömegébe. A tizennyolcadik század másfelől megcsinálta a
társadalom világi rendszeréről való nagyszerű felfogást, de számításon
kivül hagyta az ember spirituális természetét s úgy tekintette az
embert, mint egy racionális állatot egy szervezett társadalmi
csoportban. Rousseau volt az első, aki a két szempontot egyesítette,
fölélesztette a középkori teóriát a lélekről, teológiai csapdái nélkül
és azt hitte – lehet, hogy csak félig öntudatosan, de annál mélyebb
meggyőződéssel, – hogy az egyén, most, ezen a földön, magában a
legfontosabb dolog a világon.
Ezt a hitet Rousseau öltöztette fel a géniusz minden fényével s
előadásának szenvedélyességével messze elhintette az emberek szívébe.
Befolyása két irányban óriási volt. Ragyogó felfogása az egyéni
méltóságról és az egyéni jogokról, mint a melyek nemcsak a privilegizált
kevesekkel, hanem az emberiség egész tömegével vele születtek,
megragadták a franciák képzeletét, új és erőteljes lökést adtak a
politikai változásra való mozgalomnak s mély hatással voltak a
forradalmi eszmék fejlődésére. De az irodalomban s a reális élet amaz
emócióiban, melyek természetes nyilvánulásukat az irodalomban lelik,
láthatni legvilágosabban Rousseau szellemének hatását.