Kelet-Galiczia, október.
Egy pihenőnapon, a mikor a kassai hadtest nagyszerüen kiépített
lövészárkaiból egyéb telefonjelentés nem jött, mint csak az, hogy a
messze távolban cserkesz lovasokat látni kóvályogni, de az orosz
tüzérség néma és az orosz gyalogság láthatatlan, – a hadtest vezérkari
főnöke elmondta néhány tapasztalatát az ellenségről. Öt hónapig harczolt
ez a hadtest Mackensen seregében. Gorlicétől Breszt-Litovszkig
verekedett együtt a németekkel, majdnem mindig a német gárda
szomszédságában, a mely mellett soha egy pillanatra sem maradt el. A mi
az orosz háborúban a legnagyobb volt, azt ez a hadtest végigélte. Ki
ismerheti jobban az orosz katonát, mint az, a ki Gorlicétől
Breszt-Litovszkig folyton ismerkedett vele? Annyi mindent olvastunk
össze az ellenségről a háború kezdete óta, hogy nem volna csoda, ha még
ma se ismernők. Beszéltem tiszttel, a ki ezt mondta: «Hazugság, uram, a
mit a lapok írnak, hogy gépfegyverrel hajtják őket, jönnek azok
maguktól!» És beszéltem orvossal, a ki orosz foglyok hátából ütközet
után orosz gépfegyvergolyókat operált ki. Itt így volt, ott másként, –
ezuttal végre olyan embert hallok beszélni, a kinek joga van kritikát
mondani róluk. De ez aztán másként is hangzik.
*
– Az orosz ellentámadások – mondja a vezérkari főnök – a mi nagy
offenzivánk kezdetén erősebbek voltak, mint később. Aztán gyöngébbekké
és ritkábbá váltak: fogyni kezdtek az orosz tartalékok. Ugyanily
mértékben csökkent egyre az orosz tüzérség ereje. Konstatáltuk, hogy
fogynak előttünk az ágyuk. Az én tapasztalatom azonban ebben a
hadjáratban az volt, hogy az orosz tüzérség nem szenvedett
municzióhiányban, még kevésbbé szenvedett ebben az orosz gyalogság. A
hányszor orosz állásokat foglaltunk el, azokban mindig hatalmas
tömegekben felhalmozott orosz municziót találtunk. Meggyőződésem, hogy a
sokat emlegetett municzióhiány főként kifogás volt, a melylyel az
oroszok súlyos vereségeiket mentegetni akarták külföldjük és belföldjük
nyilvánossága előtt.
– Az orosz gyalogság nagyon jó. Tettrekész, bátor és halálraszánt az
orosz katona. Nem könnyű ellenfél. Az egyéni tulajdonságai kitünőek.
Csak a tömeg-tulajdonságai nem jók. Mindig, minden körülmények közt
vezetőre van szükségük, mert ha vezetőjük nincs, feladják a harczot. A
hol mi szembenálltunk velük, ott tisztjeik nagyrészt hátulról igazgatták
őket, a minek eredményét abban láttuk, hogy mikor tüzérségünk munkája
után gyalogságunk rohamra ment, nem voltak erős küzdelmeink. Akkor már
csak az előrejövő tartalékok adtak nehezebb munkát. Egyszer megfigyeltem
egy bakánkat, a ki – mialatt rajvonalunk tovább rohant előre –
egyesegyedül hosszában bejárta az orosz árkot és egyenkint hivogatta ki
belőle az oroszokat, a kiket aztán ő egymaga kísért hátra.
– Az orosz tüzérség jó. Nagyon kellemetlen. De egyre kevesebbet láttunk
belőle, végül már nem volt nagyon veszedelmes. A mi ágyujok még volt,
azt nagyon messze elvitték, főgondjuk volt, hogy tüzérségi anyagot ne
vegyünk el tőlük.
– Orosz lovasság egyáltalán nem szerepelt.
– Az orosz foglyok, a kikkel nekünk dolgunk volt, készséges és jólelkü
emberek voltak. Soha nem tapasztaltuk, hogy ellenséges indulattal
viseltettek volna irántunk (a mely tapasztalatnak majdnem minden más
harcztéren az ellenkezője áll, a foglyok általában daczosak,
tehetetlenségükben is megőrzik a néma, de világosan észrevehető
ellenséges indulatot). Számtalan vallomásukból tünt ki, hogy nem tudják,
miért harczolnak. A hogy a sok-sok ezer orosz foglyot vizsgáltam, mindig
csak azt láttam, hogy pompás emberanyag. Túlnyomó többségük nagynövésű,
erős és makkegészséges ember. Az értelmiség körül van a baj.
Műveltségről pedig nem is szabad náluk beszélni. Tanulmányoztuk őket: a
világról és az eseményekről a legprimitivebb fogalmaik vannak. De
észrevettük azt is, hogy nagyrészüket szántszándékkal vezetik félre. A
leglehetetlenebb dolgokat hallom tőlük. Még olyan orosz katonák is, a
kiket ez év augusztusában Breszt-Litovszk előtt fogtunk, komolyan
jelentették ki fülem hallatára, hogy a szerbek Budapesten vannak és hogy
a franczia császár Berlinben trónol.
– Az orosz katonaság parancsnoki vezetése energikus és kiméletlen.
Kénytelen vagyok azt mondani, hogy az oroszok ebben a tekintetben –
«korunk magaslatán» állanak… Egyszer alkalmunk volt kihallgatni a
beszélgetéseiket. Egy hadosztályparancsnok beszélt egy
zászlóaljparancsnokkal. A lehető leggorombább kifejezésekkel szidalmazta
a mért nem akart előrenyomulni. Mi már akkor, a beszélgetés folyamán
megállapítottuk, hogy a zászlóaljparancsnoknak van igaza, nem a
főnökének. Később az események is igazat adtak neki, mert parancsra
előrenyomult és az egész zászlóalját elfogtuk.
– Azt mondanom sem kell, oly köztudomású, hogy állásaik kiépítésében és
a visszavonulásban végtelenül ügyesek. A mi az állások kiépítését
illeti, igen gyakran alkalmaztuk ellenük a saját eszközeiket.
Visszavonulásukban pedig az a szép, a hogy a trénjüket mindig idején
viszik hátra, még pedig nagyon messze hátra. Azért egyszer sikerült
huszárjainknak megcsipni őket: elfogták egy ezrednek még a
mozgó-konyháit is, a kész menázsival és a szakácsokkal együtt…
*
Ezeket az objektiv mondatokat érdemes följegyezni az orosz háború
történetének a margójára. Az ellenséget lekicsinyelni polgári divat; a
katona, a ki két országon verte végig, íme milyen másként beszél róla.