Podhajce, szeptember.
Ma rendelkezésemre bocsátottak egy csomó levelet, a melyet magyar
katonák kaptak ide, a harcztérre. A legnagyobb gonddal másoltam le
közülök ötöt, az itt következőket. Mélyebben a magyar háborúba sehol nem
lehet belátni, mint ezeknek a szegény, paraszti leveleknek a kis
ablakain. A leveleket egyszerű dunántúli és székely asszonyok és lányok
írták. Nem tudom, hogyan fognak hatni Pesten, a hol a külpolitikai
kombinációkból és a magasabb stratégiából mindig erőszakkal kell
kihámozni magát az embernek, hogy újra meg újra visszatérhessen a háború
lényegéhez: a nép dicsőséges szenvedéséhez, azokhoz az egyszerű
emberekhez, a kik a háború terhének legnagyobb és legvéresebb részét
viselik. Itt, a hol a levelek czímzettjei most esőben, hidegben, sárban
legküzdelmesebb napjaikat élik, éjszaka és nappal a csökönyösen és
kétségbeesetten támadó ellenséggel harczolnak, a hol éjjelente égő
falvaktól és fellobbanó ágyútüzektől lázas az égbolt, és a hol a
magyarok még most is énekelnek, – itt egyszerűen a falusi nép örökértékű
költeményeinek hatnak ezek a levelek. A városban született és városban
felnőtt embernek pedig, a kinek megadatott, hogy a népet elkísérje erre
a történelmi vándorlására, ehhez a glóriózus kibontakozásához, valóságos
menekülés ez a levegő. Menekülés minden utálatos háborús fecsegés elől
egy más világba. Azoknak a világába, a kiket, mint száz meg százezer
őszi falevelet sodor maga előtt ez a sötét vihar a tüzektől vörös
éjszakán keresztül. Mindenkinek a hangját halljuk mostanság, csak az
övéket nem, az ő jó, naiv, megnyugvó és fájdalmas, csöndes kis
beszélgetéseiket. Most itt van egy pár szavuk, minden változtatás
nélkül. Talán akad jó lélek, a ki felmelegedik rajtuk.