Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem
és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a
jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a
jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó
istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos kis családom
hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a
menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis
kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó
menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén
megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez
napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom
egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü
kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet
lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak
bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten
veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok
szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.
*
Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd
vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali
háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap
végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert
semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit,
a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre,
tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála
Istennek semmi bajuk sincs.
Podhajce, szeptember.
A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az
áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein
főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan,
de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz
betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos
ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve
olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel
az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos
lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal,
külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából
csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, –
nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt,
Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és
előrerohanás dicsőségét.
Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a
földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó
ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter
szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére
akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben
nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a
koleravibrió is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant
füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni
kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal
csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta
talán a huszadikat, előlről az egészet…
A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a
bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép
kis fehér műterem ottmarad…
Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning
törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy
falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni.
Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték
valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a
földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld
vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy
megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra,
a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a
bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban
épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk
a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból,
minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos
láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a
központba, hogy ne érintkezzék a külvilággal még az orvos se, a ki benn
van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg
munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja
a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem
lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet
Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…
A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára
pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott
mésztől kapja.
Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek,
teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház
ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal,
a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat
alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a
kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából
készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés,
lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény,
fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó,
képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák
szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött
maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra…
A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a
sátrat, a melyben ő lakott a kórházzá alakított épület kertjében. A ház
a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón
túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek
kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött
lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…
Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a
lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták
meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz
ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor
beszélt…
Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül
huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta
Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.»
Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta
ezredes minden ágyúja.
A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se
hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És
a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak
szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér
beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új
laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető
kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának
erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még építésznek és
szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…
És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen
előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy
hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert
ez azt jelenti, hogy megyünk előre.
A dunántúli honvédek, a 19-esek vígasztalják a doktorokat. Ők egy
erdőben olyan tündéri parkot hagytak a folyó mögött, a milyen a
Margitszigeten se volt. A honvédek néhány nap alatt kertet csináltak a
ritkás erdőcskéből. A vadvirágot gyökerestől emelték ki a mező földjéből
és itt szabályos virágágyakat csináltak belőlük. A fák közt szögesdróton
függő kerteket csináltak: fehér nyírfából kosarakat, azokba földet és
egyszínű vadvirágot. A virágágyakat nagy fehérpettyes piros gombával
szegélyezték. Akkorák ezek a gombák, mint egy-egy kalap. A másik ágyat
sárga gomba szegélyezi, páfránybokrokkal. Minden virág, minden gomba a
színe szerint elosztva. Csupa szeretet, csupa friss és üde magyar
parasztművészet ez a park. Csupa gond és ízlés. A tisztek külön kis
kertjei: egyik szebb, mint a másik. És néhány katonasír,
vesszőkerítéssel, kupolával, kereszttel, virággal, a mit gondosan
öntöztek a száraz napokon.
Ez is mind ott maradt a Zlota-Lipa mögött. Talán épp azok csinálták, a
kik most oly mélyen alusznak a szekerek szalmáján, a vérfoltos köpenyek
alatt, fejükön a hófehér kötéssel, még álmukban is magukhoz szorítva a
puskát, mert az a parancs, hogy a sebesült okvetlenűl hozza vissza a
puskát, ezt nem szabad elfelejteni…
Podhajce, szeptember.