Bártfa, február.
Szinházégés Bártfán.
Egy innen elmenekült jobbfajta ember lakásába kvártélyoztak be, a melyet
az oroszok teljesen kifosztottak. Három nagy szoba egy-két darab
butorral. Az egyik szoba tiszta fehér, egy kis gyerek vaságya van csak
benne. És a vaságy mellett, a sarokba lökve egy gyerekszinház, piros
kortinával, arany portáléval, a kortinán arany lant. Díszlet, a mit meg
kell fordítani, akkor a hátán mérgeszöld erdő van. De így, ha felgördül
a függöny, a szin: lovagterem, a háttérben oszlopok. Bejáratajtó
középen. Ajtó jobbra és balra a többi termekhez. Balról, elől, a falon
kép. Jobbról, elől, vasba öltözött vitéz. A bejáratajtótól jobbra és
balra ablakok, a melyeken át a várudvarra látni. Mikor a függöny
felgördül, a szinpadon nincs senki. A háttérből erős ágyúdörej
hallatszik, alighanem Zboró felől, a hol két Landwehr-hadosztály
fekszik.
A lakás három szobájában rettenetes hideg van, az ablakok ki vannak
törve. Gyönyörű nagy cserépkályha van az egyik szobában, de fát vagy
szenet sehol, drága pénzért se lehet kapni. Az Etappen-Commandóról
visszajön a szolga, Infanterist Nowosat, ott se kapott fát. Mind a
ketten át vagyunk fázva, a dolog kedélytelen. Nowosat ránéz a szinházra.
«Próbáljon a vendéglőben venni fát» – mondom neki hirtelen. Azt mondja,
ott már volt, kinevették. Folyton a szinházat nézi. Aztán int a kezével:
«Ez talán csak egy perczig égne, az a nagy kályha meg sem érzi.» Mint
egy hóhér néz az ágyra, de a mi deszka azon van, az kell az alváshoz.
Más úgy sincs rajta. A szekrényt kinyitja, sejtem, hogy polczokat keres.
De pechje van, mert ez ruhaszekrény, függő ruhának. Tehát meggyújtjuk a
földön a spirituszlámpát és a hogy annak száll fölfelé a melege, a
tenyerünket föléje tartjuk. Aztán a szó szoros értelmében megmosakodtunk
a meleg levegőben, a kezünket dörzsöltük benne, aztán merítettünk belőle
és az arczunkat, fülünket mostuk melegségggel.
Este nyolczkor egy magyar csendőrfőhadnagytól kaptam négy hasáb
keményfát. Nowosat hazavitte. Tizenegykor hazamegyek a
hadtestparancsnokság tisztjeitől, a szoba ép oly hideg, mint volt, de a
kályhában ropog, pattog a tűz, a kályhaajtó nyitva van, ragyog.
Lefekszem ruhástól az ágy-vázra, nézem a tüzet. Egyszerre a sarokba
nézek, nincs ott a szinház. A piros kortina fekszik ott az arany
lanttal, összegyűrve, mint egy eldobott zsebkendő. «Aprófa kellett –
mondja Nowosat – hogyan gyulladt volna meg ez a négy vastag, vizes
hasáb?» A száját törli a kezefejével, e pillanatban egy rossz macska
benyomását teszi rám, a ki felfalta a kanárimadarat, a melynek csak
tollai hevernek ott a sarokban. Most elégülten nyalja a száját.
Hallgatunk mind a ketten, az ágyú még mindig tompán dörög Zboró felől
ehhez a hangulathoz, a mely a nagyon nagy betűkkel nagyon kis gyerekek
számára nyomtatott képeskönyvekre emlékeztet. Sötét van, a plafonon
piros tűzfényfoltok lobognak, az ablak a térre nyílik, itt trén
táborozik hatalmas tüzek mellett a nagyon régi, tornyos városháza körül.
A kályhában ég a bártfai színház, a csendőrtiszt vizes hasábjai
sziszegnek, szinte énekelnek. Félálomban nézek, hallgatózom. Egyszerre
egy koppanás. Nowosat óvatosan a földre döntötte a ruhaszekrényt,
kinyitja az ajtaját és belemászik. Kidugja belőle a fejét és jojczakát
kíván, azt mondja, a szekrényben, a saját melegében fog aludni. Vigyorgó
sunyi paraszt-arcza pirosan ég a kályha fényében. Aztán hirtelen
eltűnik, puff, magára csukja a szekrényajtót. Még látom, a hogy az ajtó
egy kicsit fölemelkedik, Nowosat kidugja a nyíláson a bajonettjét és
kipeczkeli vele egy kicsit az ajtót, hogy levegőt kapjon. Most ez a
szurony villog az égő szinház fényében, lenn a téren csöndesen énekelnek
a trénkatonák. Az ágyról lehajolva a kályhaajtó fényénél újra elolvasok
egy hosszú táviratot, a mit reggel kell feladnom az ujságomnak:
Alsópagonynál és Hutasnál visszavertük az oroszokat. Kilenczszázhetven
halott és ezerhétszázötven fogoly.
Bártfa, február.
Rövid táviratot küldtem haza, jelentettem, hogy az Eperjes – Bártfa –
Zboró-vonaltól északra az orosz támadások meghiusultak. Nemsokára a
hivatalos jelentés hírül adta, hogy az orosz támadások ezen a vidéken
«összeomlottak». Már másnap reggel fenn a hegyek közt, a helyszínén volt
alkalmam látni, mit jelent ez a szerény és egyszerű kifejezés:
«összeomlottak».
Ezeken a legmelegebb napokon két olyan támadás volt, a melyeknek a
részleteit tudom.