Csíkban volt egyszer egy csizmadia, és annak igen-igen szép felesége
volt. De a papnak és a kántornak és a harangozónak a szomszédságában
lakott. S minden reggel ment a vízre, a kútra, és találkozott a
tiszteletessel, s jó reggelt köszönt neki. Fogadta, s egyszeribe aval a
tiszteletes azt mondta:
– Ó de szép lába van, Mári asszonyság!
De erre az asszony azt felelte:
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
No erre kapott a tiszteletes úr és azt mondja:
– Mikor?
Azt mondja:
– Holnap este, mert a férjem készül falura.
Csizmadia mester volt, hát munkára.
Nohát aztán mënyën tovább, találkozik a kántorral ës. A kántor ës azt
mondja:
– Ó be szép lába van, Mári asszonyság!
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
Kérdi a kántor:
– De mikor?
Azt mondja:
– Holnap este, mert a férjem nem lesz honn. Falura, munkára. De egy tíz
órakor. – Mert a papnak azt mondta kilencz órakor.
Hát találkozik a harangozóval is. Az is csak hasonlóképen megszólítja:
– Milyen szép lába van Mári küsasszonynak!
Azt mondja:
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
– De mikor? – azt mondja arra a harangozó.
– Holnap este egy tizenegy órakor.
Mondja a férjének a Mári küsasszony, a férjének:
– No te, a tiszteletes úr, a kántor és a harangozó utánam kapott, kedvük
volna, hogy idejőjenek hëzzám. Meghíttam őket holnap estére.
Arra kapta a csizmadia magát s felkészült reggel. Felszedték a pakját és
úgy intézte, hogy a papnál és a kántornál és a harangozónál elbúcsúzott,
hogy mënën el a faluról. Erre nagyon örvendettek ezek, hogy elmënën a
faluról, hogy alkalmuk lesz. De egyik se tudta, hogy mind a hárman
elmennek oda este.
Ahogyan hát nem tudta egyik ës, hát este kilencz órakor a tiszteletes úr
elment. Egy szombat este volt. S mire odament a tiszteletes úr, egy
kicsit beszélgetett az asszonynyal, no hazadöbbent a férje az asszonynak
és kopogtatott az ablakon. Kérdette, hogy ki az, az asszony. Ő mindjárt
felelt, hogy ő az, a férje.
– Nyisd ki egy kicsit, mert valamit itthon felejtettem!
Arra a tisztelets úr azt mondja:
– Nohát most hova bújjak el?
Az asszony kivezette a konyhára, bébújtatta fejjel a katlan felé. S a
hogy bébújtatta, bémënën a férje, ott jár ide-tova, keresgél, a mi neki
kell. Ott megtalálta, hogy bé van bújva. Kérdi:
– Mi van itt?
Azt mondja az asszony:
– A czigány hazahozta az üstöt. Béfoldotta s oda bétettem.
S kérdi az asszonyt a csizmadia:
– Vajjon jól foldta-é? Megkongattad-é?
Azt mondja az asszony, ő bizën nem kongatta meg. Arra kapja a férje
magát s vëszën egy pálczát s jól hëzzavág a fenekére a tiszteletes
úrnak. A tiszteletes úr kezdett, mintha szólna az üst, kangalangala,
szólni. Arra azt mondja a férje:
– Ezt nem foldta jól a czigány, nem szól jól.
S még rëaütött egyet. Nohát aval kihúzza onnét a csizmadia, megüsmeri,
hogy a pap. Aval kérdezi, hogy itt mit keres. A pap arra nem felel
semmit, csak nézett. Jól megrégulázta a csizmadia a papot, aztán bézárta
egy szekrénybe.
No aval tovább megy megint a csizmadia hazól. A hogy elment, hát
mindjárt érkezett a kántor az asszonyhoz. S a hogy odaérkezett a kántor,
egy keveset beszél, a csizmadia rögtön megint kopogtatott az ablakon.
Kérdi, hogy ki az, és ő mindjárt azt feleli, a férje, hogy:
– Eressz bé, mert valamit itt felejtettem, hogy szedjem össze magammal.
A kántor azt mondja az asszonynak:
– Hova bújjak, mit csináljak most?
Az asszony egyszeribe azt mondja a kántornak:
– Vetkezzék le.
Levetkezett, s bétette az asszony az asztal alá, mintha kicsi borjú lett
volna, bétakarta. S az ember mënën bé, s kérdi:
– Mi van az asztal alatt?
Azt mondja az asszony:
– A tehen (így) megborjazott.
De arra azt mondja a csizmadia az asszonynak:
– Ha megborjazott, az anyjához vitted-é, hogy megszoptassa?
Azt mondja, ő nem, az asszony, nem vitte ki.
– Nohát vigyük ki, hogy szoptassa meg – azt mondja a csizmadia.
Kivezeti, s a kántor úr ment, mint borjú, négykézláb az istállóba.
Odateszik, hogy szopjék a tehentől. Ő kezdett ott matatni, hogy szopjék
mint borjú a tehen alatt. A tehen, hogy nem ës volt borjú, elrúgta
onnét. Kezdett úgy bőgni mind a borjú, a kántor. A csizmadia arra
haragosan megfogja a borjút, a kántort, s úgy üti, hogy szopjék. Jól
rëarak, hogy szopjék, de nem tudott szopni, mert a tehen nem engedte.
Akkor kezdett a kántor sikoltani, bőgni, hogy ne üsse. Megüsmerte, hogy
a kántor.
– No jól, hát te mit keressz itt?
De nem tudott semmit mondani a kántor, mert szégyelte. Hát jól
rëavagdalt a csizmadia. Őt ës bécsukta a szekrénybe a tiszteletes úr
mellé.
Aval megint elment a csizmadia hazunnat, és roppant oda a harangozó az
asszonyhoz, hogy elment a csizmadia, mindjárt. Ott egy keveset
beszéllett a harangozó az asszonynyal, hát arra kopogtatják az ablakot.
Kérdi az asszony, hogy ki. Hát a férje azt mondja:
– Ereszsz bé, mert valami talpakat kell, hogy vágjak.
No hogy mondta, kérdi az asszonyt:
– Hoa bújjak, hoa bújjak?
Az asszony kapta magát és bébújtatta a talpak közi. Bémënën a csizmadia
s keresni kezdi a talpat, hogy ő vágjon talpat. Ott a talpak között hát
rátalál a harangozóra. Jól elrégulázta s bézárta őt ës a tiszteletes úr
mellé s a kántor mellé. Szomszédja volt, hát üsmerte. Kérdi:
– Hát maga miért jött ide? – s arra nem tudott felelni.
Nohát, hogy odazárja a mások mellé, ott mán a pap töprenkedni kezdett,
hogy:
– Holnap vasárnap s mindahárman itt vagyunk. Ki fog harangozni s ki
mënyën a templomba, hogy misét tartson?
De hogy ők beszéltek ott, hol bé voltak zárva, a pap könyörgeni kezdett
a csizmadiának, hogy ereszsze el, mert ő ad neki négyszáz forintot.
Nohát belé ës egyezett a csizmadia s eleresztette. S a kántor ës
könyörgeni kezdett, hogy ő ad kétszáz forintot, csak ereszsze el. De a
harangozónak nem volt pénz, hogy igérjen. Könyörgött, hogy őt ës
ereszsze el. De nem eresztette el.
– Ha nincs pénzed, hát állj nekem ide négykézláb a bankli mellé!
S a csizmadia meggyujtott egy gyórtyát, bédugta – no mán tudja az úr
hova – a harangozónak, hogy tartsa a gyórtyát, míg ő tëszën egy pár
talpat a csizmának, aval büntette. Arra eleresztette őt ës.
Azután reggelre mán jókor ment a harangozó harangozni a templomba. És
aztán, hogy harangozott rendesen, a pap ës a kántor ës a templomba
mentek. A templomban már énekeltek, s jött az üdő, hogy a pap felhágott
a szószékre. Felhágott a szószékre s prédikált. Prédikaszó közben béjött
az asszony, az a csizmadiáné, Mári küsasszony a templomba. S a papnak a
szeme odakapott, hogy béjött az asszony. A mind odakapott, kezdte ő, a
hogy a katolikusok énekelnek:
– Szé-é-ép asszony a Má-á-ári küsasszony!
De arra a kántor azt feleli:
– Szé-é-ép bizony, de sok pé-é-énzünket kóstálja!
A harangozó meg kezdi énekelni:
– Nékem pénzem nem vala, s...m gyórtyát tart vala!
S úgy ment végbe a dolog, eddig van.
_(Gires Miklós, Tatrang.)_