Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol
a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe
meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a
három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind
a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst
ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak
(találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az
erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából
kinézve.
Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor
az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe
vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a
fejedelem ës éppen utána a leányok felé.
A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda
leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott.
Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.
Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb
legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó
volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három
liánynak:
– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok
tük.
Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës
vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy
egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és
poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba
néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az
asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki.
Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet
nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha
beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad.
Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy
a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.
Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A
fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak.
Elvitte feleségül.
Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a
fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges
esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle,
hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a
fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még
se hatta el.
Mikor egy huszonhat éves lesz a fiú, azt mondja a fejedelemnek, hogy:
– No, édes apám, én megházasodom, vaj akarja, vaj nem!
Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a
fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves
feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.
De nekik nem volt semmi, mert a fejedelem nekik nem adott semmit.
Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja.
A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az
után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a
paraszt (bolond) fiú:
– Ha megfizeted, én neked adom.
A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és
odaveti neki a hájat a kutyának:
– No me, s fizesd meg!
Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba,
a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A
kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës
utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya
megette volt és kiszökött az ablakon.
Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy
az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a
kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt
mondja magában a paraszt:
– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és
mégës megfizette.
Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és
mënyën hazafelé.
Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt
mondja neki:
– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy
becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem
ette meg.
Azt feleli a felesége neki:
– Tám bolond vagy, hogy ilyeneket beszélsz? Hisz ez nem háj, hanem kő!
Aval kivette a sok aranyat a zsebéből:
– No itt van édes feleségem, ha nem hiszed, a sok pénz.
A felesége minyát eszére vette, hogy nehogy valaki keresse. Azt mondja
neki:
– Add ide a pénzt.
Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy
leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a
híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az
bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége
annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor
lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:
– Nem voltál itt. Mind kolbász esett le a kürtőn.
Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az
újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:
– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s
itt abban a házban.
Azt mondja a paraszt ember:
– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett
a kürtőn.
Azt felelik az úri rendek:
– Mikor esett kolbászt? – sohase!
Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt
sohasem esett a mi hirünkkel.
Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál
lepanaszolta, hogy ő nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt
esett.
Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt
sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a
paraszt embernél.
Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt
s azt mondja a szomszédjának:
– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk
és úgy szántunk.
Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt
bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor
nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:
– Te fogjad az eke szarvát, én hajtom a teheneket.
Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét
(tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.
Eztet látta a bolond ember és azt mondja:
– Fogd, szomszéd, az eke szarvát, hadd hajtsam én ës a teheneket.
Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind
csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember,
hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:
– No immán add ide az ostort, hajtsam én ës.
Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani
a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony
a borozdába feldőlt és megdöglött.
Azt mondja az okos ember a parasztnak:
– Nem jó tehenet vásároltál, mert nem győz az enyémmel.
Azt feleli a bolond:
– Hadd el, mert majd megfizetik nekem.
Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő
belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak,
meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:
– Hadd el, mert megfizetik. Tü csak egyétek meg.
A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a
bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel
meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:
– No ha ettél a tehenemből, akkor fizesd meg!
Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért
egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az
erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette
magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek,
vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.
Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér fával, és ëszrevette a
molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a
hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a
latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő
alá.
A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy
kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:
– Ki az? Menj félre, mert félnek erősen a lovak!
A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba.
Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond),
leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a
lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek.
Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:
– Van nekem egy találósom. Megyek, hogy oldjam fel a kerektől.
Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy
látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.
Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a
molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:
– No jöön maga ës és egyék.
Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy
pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond
ember a molnárnak:
– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a
mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.
Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond
ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a
saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:
– Hát mit mondott?
Azt mondja a paraszt, hogy:
– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora
nagy egy talyigakerek.
Azt mondja a feleségének a molnár:
– Nézdsze meg feleség, igazat mondott-e az a találós?
Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a
nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.
Azt mondja a paraszt ember:
– No, e mellé még hús ës kell. No lássuk, azt nem talál-e?
Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a
molnár:
– Hát most mit mondott?
Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze
kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a
három récze. Azt ës az asztalra teszi.
Azt mondja megint a paraszt:
– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?
Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a
molnár):
– No hát most mit mondott?
Azt mondja a bolond ember:
– Most azt mondta, hogy három üveg meleg pálinka van a kasztënba téve.
No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és
esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:
– Még csak egy van találni való, a kit kitalál az én találósom.
Azt mondja a (molnár), hogy:
– Mi az? Rántsd meg nyakát, tudjuk meg, mit mond?
Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni.
Kérdi tőle:
– Nohát mit mondott?
– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a
tekenyőbe bébújva.
A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a
lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a
szegény molnárt.
Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár
vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a
felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy:
– Nem adnád-e el azt a találóst?
Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér
érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a
szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a
két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:
– Hát most taníts meg arra is, hogy hogy kell, hogy én elbánjak vele?
Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak
akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.
Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig,
mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a
saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a
molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a
padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond
ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és
pénz nélkül.
A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy
történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës
vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.
_(Csabai György, Tatrang.)_