Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl volt, még az
óperencziás tengeren ës túl lakott a zöld királynak egy fia. Ő, mint
egyedül volt a rëzëdëncziában, unta magát. Vette a fegyverét, kiment
vadászatra. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy kis nyulat. Azt ő czélba
vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:
– Bocsáss meg királyfi, jó tettedért jót várj; hadd meg az életemet.
Meghatta az életét, nem bántotta. Tovább ment, a nyúl ës elszaladt.
Talált egy rókára. A rókát ës czélba vette, és a róka ës azt mondta:
– Ne lőj le királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.
Aztot ës elbocsátotta és elment tovább az erdőbe. Talált az erdőben egy
kis őzet. Aztot ës czélba vette, hogy lelője, az ës visszaszólt neki,
azt mondja:
– Királyfi, bocsánatot kérek tölled, hadd meg az életemet, mert jót
mondok neked, mit megköszönsz.
No elbocsátotta azt ës. Azt mondja neki az őz:
– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Hotolj bé az erdő
közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy szálat,
majd abból kijő egy tündér küsleány, mely néked lesz feleséged. De vigy
magaddal egy kicsi vizet, netalán még szükség lëszën rëa.
El ës ment, meg ës találta, le ës vágta, abból kijött egy szép tündér
leány, abból a tölgyfaágból. Rikótott neki:
– Jaj vizet, mert megfúlok!
Ő forgott ott körül kereken, hogy a vizet elévegye, de a flaskó feldűlt
és a víz ellett. A szép tündérleány meghalt. Nem volt mit tenni,
felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.
Tőlt, múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.
– No kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el
ide s ide az erdőbe, a hol még egy tölgyfát levágtál volt. Vágj le még
egy szálat, mert abból egy szép tündérleány jő ki. De vizet vigy neki,
nehogy szükség legyen rëa.
Eleget járt ő erre, arra, hogy vizet kapjon, ott az erdőben, de nem
talált. Volt neki egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát ez ës jó. Megint
úgy járt, mind a másikkal. Levágta, kijött a szép tündérleány belőle, ő
bort adott neki, de úgyës meghalt, igen erős ital volt. No most mán nagy
búja volt, hogy abból ës kifogyott. Felvette aztot ës, hazavitte nagy
búson, hogy milyen szerencsétlen ember lett belőle. Az isten megadta
neki a szerencsét, s ő nem bírja felhasználni. Eltemetteti azt ës szép
rendesen.
No mán búsult egy darabig, és megint elment az erdőbe vadászni. Még
akkor találkozott a nyúllal.
– No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hogy
mutassam meg, hol van az élő víz.
Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
– No vigyél vizet innen magaddal. Menjünk el most ketten.
Megtalálták a tölgyfát, a honnat kettőt levágott, a harmadik megvolt
még.
– No most vágd el ezt a szép tölgyágat.
Akkor még egy szép tündérleány jött ki belölle. Kiált, azt mondja:
– Vizet, vizet, mert megfúlok!
A küs nyúl kapja a kancsót, odaemeli a küs leánynak, ivutt belölle, és
megmaradott, nem halt meg. Akkor a küs leány letérdelt előtte, a
királyfi előtt, bocsánatot kért tölle, hogy megszabadította a
tölgyfától. Azt mondja neki:
– No tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon,
ezzel köszönöm jó tettedet. Mert mű meg voltunk mindhárom testvér,
anyánknak méhétől fogva átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni a tölgyfa
gyükerétől, valameddig egy keresztény ember le nem vágja, jótett
irányában. Ezen túl mán ketten leszünk ezen a világon ës, meg a
paradicsomban ës.
Megölelték egymást, megcsókolták. A küs nyúl ugrált előttük, örvendve,
hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.
No útra keltek mind a hárman. Mentek, az út közbe, minek előtte haza
érkeztek volna, a váron kűjel volt egy szép kút. Oda leültek, ott
elbeszélték a maguk sorsukat. Azt mondja a tündérleány a királyfinak:
– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, én a tündér ruhában nem
vagyok bátor bémenni a te laktanyádra. Hagyjál itt engemet a kis
nyúllal. Menjél el haza, hozzál nekem új ruhát.
Ott maradt, és elment a királyfi, hozott neki ruhát, de örömében sokáig
múlatott, míg ruhát csináltatott a tündérleánynak. No mán hagyjuk a
királyfit, még nem érkezett vissza.
Jártak oda a kútra vízért. Hát hogy őt ne lássák ott a kútnál tündér
ruhában, volt egy nagy fiszfa, árnyékot tartott a kútnak, arra
felmászott. A küs nyúl elment éleséget keresni magának. Kiment a kútra
egy boszorkányné vizet meríteni. Bétekint a kútba, lát egy fényes
fehérségű szép tündért. Mert a tündér mán fenn volt a fiszfán. Ő azt
gondolta, hogy ő az. Tekintett erre, arra, nem látott senkit, gondolta,
mégës csak az ő képe. Meglátta végre a tündérleányt fenn a fán. Levette
a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A megmondta, hogy në,
hogy történt vélle, egy királyfi őt megszabadította. És mindent
elmondott annak a boszorkánynénak. Hogy várja ő a királyfit, hogy hozzon
neki gunyát.
Akkor a boszorkányné megfogta és bédobta a kútba a tündérleányt. Volt
neki egy leány, a boszorkánynénak. Elment haza, kivezette a maga leányát
oda, meg felhágtatta a fiszfára.
Odaérkezett a királyfi a gunyájával. Mondja neki, keresi körül kereken,
hogy hol lehet az ő menyasszonya. Mán a tündérruhát felvette volt a
boszorkányné leánya, csak mégës feteke, csúnya volt. Meglátja a küs
nyulat a királyfi és mondja neki, hogy hol van a leány?
– Itt hattam – azt mondja a küs nyúl – a kút mellett. Elmentem valami
éleséget keresni, mire visszatértem, hát fel a fiszfára felmászott.
No mán nézik körül kereken, hát ott van a leány a fán. Mondja a királyfi
neki:
– Szállj le onnan, öltözzél fel.
Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatját, hogy csúnya, feteke, pedig
milyen szép volt. Mi történt vélle?
– Ó lelkem, kedvesem – azt mondja a czigányné leánya – a nap sugara reám
rohant, megfogta egész ábrázatomat.
No felöltöztette a királyfi, ő gondolta, hogy a tündérleány. Elvitte
haza. De abból a tündérleányból, melyet a czigányné bévetett a kútba,
lett egy szép aranyhal. – No mán hagyjuk az aranyhalat a kútban.
A czigányleány éltek a királyfival, felesége volt neki. Elment a vén
boszorkányné oda a leányához. Mondta neki:
– Vajjon valami nem történik-é még abból? Mert én kijártam a kúthoz, egy
szép aranyhalat láttam a vízben. Netalán abból a leányból lett volna az
a hal. Hát én azt tanácsolom neked fiam, – mondja a leányának – tedd
magadat beteggé. Mondjad a királyfinak, addig meg nem fogsz gyógyulni,
míg nem, abban a kútban van egy arany hal, hogy azt ki nem fogatja.
A királyfi azt ës megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat,
megfőzték, evett belölle és meggyógyult. Azt mikor a szakácsné
takarította az ablak alatt, egy pénzecske az oldaláról leesett a földre.
Hogy az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa, mely minden écczoka
megvirágzott, délig megért az alma rajta, más écczoka elvitték a
gyümölcsét.
Gondolta a király, vajjon mi lehet abban, hogy ők annak a gyümölcsét nem
tudják használni. Annak a gyümölcsét a tündérek hordták el. No de a
boszorkányné megint elment a leányához. Mondta a leányának:
– Mi dolog ez? Nehogy később rëautasodjanak, hogy nem ő a tündérleány.
Ki kéne vágatni azt a fát.
Mondta ës a királyné a királynak:
– Semmi hasznát nem veszszük annak a fának. Vágasd le onnat, hogy többet
ne ës lássuk, mert úgyse lehet semmi hasznát venni.
Volt a szomszédban egy szegény ember. Meghivatta a király, hogy vágja le
azt a fát. Le ës vágta a fát rendesen. A szegény ember, mikor elródalta,
hasigálta, egy küs darab kiesett belölle. A szegény ember, hogy látta,
hogy olyan aranyfa, azt a küs darabot bétette a zsebébe, hogy hazavigye
kincsnek. No mán a király nem tudta, hogy a szegény ember valamit viszën
el onnat. Megfizette a fáradság díját és a szegény ember hazament.
Letette azt a küs darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé egy
küs szëgëlletbe. Az ott maradt, de a többi fát a királyné elégettette.
A szegény ember, esve lett, nem tudta mi dolog nálla, olyan világosság
van a házban, gyórtya nélkül láttak eleget. Mondja a feleségének:
– E kell legyen, ez a küs fadarabocska, bizonyára e világít úgy nállunk.
Másnap elmentek munkába a szegény ember, a felesége, meg volt egy nagy
leánya, a királyhoz. Jó reggel, még a házat ki se seprették s ágyat se
csináltak jól. Esvére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve,
az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukba, ki járhat az ő
házukban, a ki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.
Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz munkába. De honn
hatták a leányt elrejtve, hogy tudják meg, ki jár az ő házukba. Megint
úgy hatták szerteszét minden portékájukat. A leány az ablak alatt
állott, titkon, hogy lássa, ki lehet az. Hát a küs fadarabból kijő a
tündérleány, kezd sepergetni a házban szép rendesen. Ágyat megveti,
mindent, a szegény ember leánya csak nézte, hogy mint dolgozik az a
leány s abból a fácskából jár ki. Nagy hirtelen megnyitja az ajtót,
bészalad a házba, a fácskát megragadta, mire a tündérleánynak híre lett
volna, nem bírt többet visszamenni a fába.
No megkapták a tündérleányt. Hát nem volt mit csinálni, ott maradt
véllik a tündérleány ës. És azután a két leány együtt ment el a király
udvarába munkába. Ott szërre mondtak egyik egy mesét, a másik más mesét,
rëajő a sor a tündérleányra egyszer Mondja a király:
– No mondjál mán tésës egyet, te vagy a legszebb, lássuk, mit láttál,
próbáltál életedben.
Ott hát elkezdte akkor, s ëppen az ő kedveséről kezdte el a beszédet.
– Egyszer volt, hol nem volt, egy királyfi egyedül. Kiment vadászatra,
találkozott egy küs nyúllal… stb… No én vagyok az a tündérleány, a kit a
királyfi a tölgyfából kivett!
Megölelte a királyfi, a czigányleányt pedig lófarka után köttette a
királyfi s máég ës élnek, ha meg nem haltak.
_(Fejér György, Pürkerecz.)_