hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy
édes anyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes
barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az
alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a
könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy
csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely
akkortájban épült. Eltértek még az utirendtől is. Ott maradtak két nap,
két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban
fürödtek, mint a példaszó mondja.
Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró
jurátusok!
Együgyü szónoklat, hálás köszönet, áradozó szavak: mit érnek ezek?
Az utolsó refectorium után, az asztal-áldás után körbeállt a hét ifju
jurátus s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala
uj volt s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.
A mikor odáig jutottak:
Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhunytanak legjobbjaink
A hosszu harcz alatt.
Akkor elhallgattak az ifjak kissé. Könnyeiket törölték.
– Én is sirtam, amice dilectissime!
Mondta nekem Sárkány Miklós apát, mikor erről beszélt.
Hát bizony hajdan ilyen volt a magyar barát, magyar pap. Hazafi a szive
gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.
Ilyen-e most is?
Az én tudásom szerint most is ilyen, ha magyar.
Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó Benczés-barátok szives
vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a
jó Simon tihanyi apátnál, a ki egykor szintén jó ismerősöm volt. De
sokat hallottam róluk a hires Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles
férfiaktól is.
Ha magyar!
Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szives házigazdája csak akkor
lehet a pap és barát, ha magyar.
Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Suúr.
Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen
német barátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek,
kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent s
lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek
se istent, se embert a magyar fajtából. Valami Augusztinusok vagy mik
voltak.
Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke
főbirája. Hivatalos dolga akadt Suúron, négy hires lovával oda rucczant,
maga leszállt a falu házánál, vendéglő nincs; – kocsijának, lovának,
kocsisának, huszárjának meghagyta:
– Menjetek a barátokhoz!
Hát ő maga miért nem ment oda?
Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, a mikor
mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.
Hát kocsiját, lovát akkor miért küldte oda?
Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság.
Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s
dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes
szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolitsák a
gyámoltalanokat s szives vendéglátásban részeltessék az utast és a
zarándokot és a bujdosót, kiváltképen pedig a nemes vármegye urait és
embereit, a mikor tisztjükben, közdologban járnak.
Ez ellen véteni nem szabad, csakhogy ezt a suúri német barátok nem
tudták.
Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár s oda toppan a főbiró elé.
Sarkantyuját összeüti:
– Jelentem alássan, tekintetes főbiró ur, istene ne legyen annak a
barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem
vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.
Nem is haragudott a főszolgabiró. Nem szorult ő suúri német barátra,
hanem a legközelebbi vármegyegyülésen bejelentette az esetet. Nem is
másért, hanem csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják
meg, hányadán vagyunk a suúri barátokkal.
Micsoda?
Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon,
a ki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát s vendégét nem szivesen
várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?
Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány
Miklós Benczés akkor már bakony-béli apát volt, öreg ember volt, komoly
és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákos szelenczéjét
is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek
fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyengyalázat nem esett még
a szentegyházon a tridenti zsinat óta!
Legjobban tüzelt Bakony hires ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is és
azóta is többször követünk, erős katholikus hitvallásu férfiu s az
egyház rendületlen hű fia. Sőt inditványnyal is előállott.
– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi
őseink ilyen istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak,
hirből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle
jött-ment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a
vármegye erre nekik engedelmet nem adott: inditványozom annálfogva, hogy
a tiszti főügyészt utasitsuk, inditsa meg ellenük azonnal a
bitorlás-megszüntetési pert, addig is helyezzük szequesztrum alá a suúri
uradalmat s addig is, mig a pernek vége lenne, szoritsuk a barátokat
száraz kenyérre és tiszta vizre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.
De bizony megszavaztuk egyhangulag az inditványt. Az egyházi férfiak
ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak s nem
Augusztinus-féle német barátok.
Nosza eszükre tértek most a német barátok. Fogtak magyarul beszélő
embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni s
egyben ünnepélyesen meghivták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes
vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona és szolgáló
emberét, hogy a mivel az Isten őket megáldotta, a mi szegénységüktől
telik, mindazt szives buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára
felajánlják.
Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi,
bakonybéli és zirczi barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a
nemes lélek és a tisztesség.
A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a
suúri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és
1871-ben is tiszti dolgom.
A hét jurátus, a mint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, neki
váltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.
Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirczi-veszprémi uttól nyugot
felé. Valami kétszázezer hold sürü erdő egy darabban. Itt-ott utak
szeldelik át, különben a ki beletéved, akár bele is veszhet örökké.
Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép
Fehérvármegyébe, a hol a bodajki völgy a határa, nyugot felé
Zalavármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.
A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról
akkor irtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám
adomát, csak egy-két évvel előbb mult el Sobri maga is. Fiatalsága, deli
szép alakja, a hozzá kapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.
Csesznek várának csonka romjait már jó messziről megpillantották.
Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, a mely
utjokba akadt.
Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke.
Tizennyolcz év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép
volt s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is
el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, főispánjukhoz. A hogy
tudom, 1826-ban irtózatos égiháboru alkalmával égő villámok csapkodták
agyon. Leégett a régi büszke vár s benne égett minden. Az emberek alig
menekülhettek. Nem épitette azóta föl senki. A mikor én az omladékokat
1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly
gyorsan halad omlása, enyészése.
De a mikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden falát, minden tornyát
és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még
mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört
üvegek, omlatag nyilások, a padmalyokon már nőtt a moha, a laboda és a
kosbor s a folyosókon és nyilásokon már vigan süvöltött a szellő.
Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmulást látjuk. Az
örökre eltünt életet.
A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, a mit lát, hanem az, a mit gondol
és érez arról, a mi szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról,
minden erkélyéről észak felé szemükbe tünt Pannonhalma. A magas vár, a
magas torony, a mint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti
dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő s hálásan emlegették
vendéglátó gazdáikat, a kik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.
Egyszerü ebédjük a falu kocsmájában volt.
Estére Zirczre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó
zirczi barátok itt is ugy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai
leirta a zirczi zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az »Enyém
tied, övé« czimü regényében. Ugy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak
is.
Tanakodtak: merre menjenek Zirczről. Nyugot felé a bakony-béli apátság.
Ut alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek
egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az utról lemondtak.
Kelet felé Palota-vára. A hires Móré-vára. A világ legnagyobb kalandora
háboruskodott itt egykor, a ki hadat üzent a bécsi királynak is, a török
szultánnak is. De Móré-vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő
hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrinyi Miklósnak
és csobánczvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még
Palota-Óvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulató tanyája.
Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből
készült római-ut, Kinizsi ugratója, a sziklában tátos lovának
patkónyoma.
Vajjon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot.
Pedig ők Veszprém felé a Balatonhoz sietnek.
Se nyugotnak, se keletnek. Egyenesen Veszprém felé.
Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd-patakját, rettenetes
szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sirját, a
nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.
Siettek Balaton-Füredre.
Felső-Eörsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását s azután
nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a
tatárjáráskori gyönyörü templommal, se azokkal a ligetekkel, a hol
Szegedy Róza évekig siratta eltünt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a
csodálatos szépségü tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó
kotyogó malmokkal, szőlőhegyi diszes uri hajlékokkal, – siettek
Balaton-Füredre.
Az ország nagyjai közé, a hires férfiak és nők gyülekező helyére, a nagy
és remekkor szinművészeinek körébe és tiszteletére. Együtt volt itt
akkor minden. Ugy, a mint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta
magyar volt a világ.
Balaton-Füred akkor nem egészen az volt, a mi most hatvankét év multán.
Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy
gyógyterem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kivül épült
ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az
alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári szinkör. Hanem
megvolt az első magyar állandó Nemzeti Szinház, a nagy költőnek,
Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai
csak ugy fénylettek. Ennek a szinháznak ma már semmi nyoma. A mostani
nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltüntek
örökre.
Ezek eltünésének története van.
Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből magyar
művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt
vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Szinház lebontását. Az
intézők jámbor lelkü, de hülye elméjü hazafiak voltak. A tetők fáját s a
falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a
hatalmas, gyönyörü oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat
elszállitani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha
dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna.
Hiszen a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.
Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Szinházat annak,
a minek az ősök épitették. Vagy alakitanák át Balatoni Muzeummá. Vagy ha
az épületet elpusztitják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék
gyanánt, művészet gyanánt, a hogy állanak a Napisten templomának
oszlopai Balbek helyén, a sziriai sivatagon.
Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak
hát óriási sirgödröt, a négy oszlopot belefektették s földdel
betemették. Ugy eltemették, hogy ma negyven esztendő mulva senki se
tudja, hol feküsznek a gyönyörü nagy művek, az egy kori honfi-lelkesedés
művészi alkotásai.
Egykor, talán századok mulva valami kutatásnál vagy alagut-épitésnél
majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek
tudós bizottsága s ránk bizonyitja, hogy ime, egykor nálunk a nagy
hellen világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták,
hunnok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek
ledöntötték, föld alá temették.
A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták
őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.
Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra.
A savanyuviz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem
volt meg.
A minthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra,
szőlőkúra, vizkúra, mezitlábkúra, napkúra, szélkúra, villanykúra,
hidegfürdő, melegfürdő, gőzfürdő, villany-fürdő, szénsav-fürdő,
iszapfürdő és százféle egyéb hókusz-pókusz, a melylyel kinozzák,
nyuzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi
hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták
ezeket föl, hogy vele gyógyitsanak, hanem azért, hogy vele költséget
szaporitsanak.
A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a
jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy
egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatal emberre nézve
a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos
embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem széditi, vagy a
háztető rá nem szakad.
A jurátusok nem tudtak ismeretlenül maradni.
A legelső napon a szinházban hozzájuk jön egy uriember s nevét mondja.
– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugy-e,
az urak jurátusok?
– Mind azok vagyunk Pozsonyból.
– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentul az én
vendégeim.
Mit tehettek? A szives vendéglátást visszautasitani nem lehetett. Már
csak annálfogva se, mert a gróf csakugyan jeles férfiu volt. Gróf
Esterházy Kázmér Miklós a mult 1840-iki országgyülésen a legnagyobb és
legfájdalmasabb politikai harczokban a nemzet mellé állt s a főrendüek
tábláján igen kevesed magával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett
s a bécsi kormány ellen. Az országgyülési ifjak szerették, a jurátusok
rajongtak érte. Fehérholló az akkori mágnások közt.
Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete
Balaton-Füreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak
miatta egy krajczárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép
Guthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, a ki öt év mulva
nemzetünknek hőse és vértanuja lett.
Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel tovább
menjenek s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.
Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s
dicsőséges I. Endre királyunk sirját, a ki isten igazában elfenekelte
valamikor a németet. Megnézték a hegyet a Remete-barlangoknál s Csokonay
gyönyörü költeményét elénekelték a visszhangnál.
Oh, Tihanynak riadó leánya,
Szállj ki szent hegyed közül!
Gyönyörü dal! Soronkint énekelték, hogy a visszhang zavarodás nélkül
dalolja vissza éneküket.
Elbámultak azon, a mit hallottak.
Első eset életükben, hogy kiki a maga hangját száz öl távolságból
hallgathatta.
Minden hangnak szine, foka és ereje van. Fokát és erejét csak meg tudjuk
magyarázni, de szinét már nehezen. Miért más hang a pacsirta hangja,
mint a rigóé? Miért más a Blahánéé, mint a Kautz Gyuláé? Ki tudja ezt
tökéletesen megmagyarázni?
Lakatos Miklósnak csodálatos erős, tiszta, érczes, szép férfihangja
volt. Jól is tudott fiatal korában dalolni. Szeretett is dalolni.
Dalművészetben nagy sikereket érhetett volna el, ha arra készül. Hudoba
Soma lágy hangja, de még Lükő Géza reszelős hangja is elenyészett
mellette, ha együtt daloltak. Az ő hangja ugy röpködött a többi hang
fölött, mint a madár az erdő fölött.
A mikor a második sort énekelték:
Szállj ki szent hegyed közül
S a mikor ezt a visszhang visszaharsogta: valamennyien Lakatosra néztek.
Tombolt fölöttük az ő hangja. De azután egyenként is beleénekeltek és
beleszavaltak a visszhangba. Olyan furcsának találták. Az ember füle
csak egy tenyérnyire van szájától. Mindenki csak egy tenyérnyi
távolságból ismeri saját hangját s ime most száz öl messzeségből hallja.
Ez ám a tökéletes fonográf, nem Edisoné.
A visszhangmutató és kecskeköröm-áruló gyerekek hada ott vihogott
körülöttük.
Oláh Dani azt kérdi a gyerekektől:
– Hány nyelven beszél ez az ekhó, gyerekek?
– Ez csak magyarul beszél, meg deákul.
– Hát németül nem beszél?
– Nem szabad neki.
Hudoba Soma, a zólyomi jurátus, tótul is tudott. Ő meg azt kérdezte:
– Hát tótul tud-e beszélni?
A gyerekek erre elkezdtek ugrálni, röhögni, kezükkel hadonászni.
– Mit vigyorogtok, gazemberek?
Egy gyerek aztán nevetve megmagyarázta:
– Hogyan tudhasson az ekhó tótul, mikor még sohase hallott tótul!
De már ezen azután a jurátus ifjak is nevettek, csak ugy harsogott.
III.
(A vérkúti fürdő. – Sietős Gábor uram. – A köppöly. – A vérkúti csárdás.
– Somogyi Benjámin tiszteletes ur. – A monoszlói szép napok. –
Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje. – A bajor szőlőnek a
világon nincsen párja. – A monoszlói visszhang.)
Tovább, tovább!
A barátok hatalmas ebédje után utra keltek az ifjak. Egyenesen czéljuk
felé. Csobánczvára, Tapolcza, Sümeg városa, a nagy költő. Ez a czél
egyelőre. Azonban ember tervez, vendéglátás végez.
Utjok a Balaton partjain vezetett. Aszófőn, Örvényesen, Udvarin, Akalin
keresztül. A mint Ságh-pusztához érnek: oda benéznek egy ital vizre.
Nagy volt az augusztusi meleg. A kutyák majd lehuzzák őket. Sebaj. Még
akkor csörgedezett a Cserkút patakja, még akkor kotyogott a sághi malom.
A pusztától meglátnak egy magányosan álló kis épületet épen a Balaton
partján. Valami négyszáz ölnyire lehet. Csárdának látszik, de út nem
vezet hozzá, még gyalogutféle se. Egy-két élőfa lombja borong az épület
mellett. Kérdik a pusztabéli asszonytól:
– Miféle csárda az?
– Nem csárda az urak, hanem fürdő, a vérkúti fürdő, de azért kapni benne
enni-innivalót.
– Fürdő? Vérkút a neve? Igy is jól van.
Alkonyat felé jár az idő, hét óra van már. Az utiterv szerint ugyan
Köves-Kállán kellene hálni, de az még ide jó hét-nyolcz kilométer. Mikor
lesz a vacsora? Mikor fekhetünk le? A füredi és tihanyi dőzsölések után
egyszer ki kellene magunkat aludnunk isten igazában. Az a fürdő közel
van. Térjünk be oda s majd jókor reggel menjünk Köves-Kállára.
Jól kigondolták.
Oda ballagtak a vérkúti fürdőre.
Csakugyan volt ott egy kis épület. Volt az épületben két szoba, konyha,
kamra, pincze, egy kis marhaól, az udvaron egy csonka malomkő, asztalnak
állitva, a malomkő fölött terebélyes fűzfa. A ház mellett kőris- és
hársfa. A fürdőn egy csárdás, valami jóravaló paraszt ember. Az épület
mellett tiz husz lépésnyire a Balaton vize.
Egyéb semmi!
Hát ez is fürdő? Ilyen fürdőtelep is lehet a világon? Lehet. De megvan
ennek a maga kis története.
Ki épitette azt a kis tanyát valamikor: én bizony nem tudom. Csárdának
nem épitették, hiszen nincsen semmiféle útban. Utasok, vásározók,
lakodalmasok, malomba járók, szegény legények, borszállitók, tikászok
arra sohase tévednek. Miért lett volna hát csárda? Talán egy-két
balatoni halász kedvéért? Bizony még ezért se. Az akali, zánkai,
szepezdi halászok nem ott tanyáznak, azután halász ember iszik ugyan
bort, de a maga borát s magával hordja csutorában. Miattuk éhen halhat
minden csárdás.
Volt Köves-Kállán ezelőtt vagy hetven évvel egy ügyes borbély. Nem Hugli
volt a neve, de hogy mi volt a becsületes neve, én bizony nem tudom. A
nép Sietős Gábornak nevezte, mert mindig futott, mindig sietett; a ki
szóba akart vele állani, mindig azzal a szóval szaladt el előle: sietős
az utam.
Sietős Gábor uram egyszer nagyot gondolt. Ő köppölyöző intézetet állit.
Miért mászkáljanak az emberek Keszthelyre, Sümegre, Tapolczára
köppölyözés végett, miért ne menjenek épen ő hozzá? Az orvosi műtétért
járó két garast miért ne ő keresse meg? De nem Köves-Kállán. Oda nem
jönnek az emberek, nem is tudna nekik helyet adni, hanem valahol a
Balaton partján, a hol fürödni is lehet s a hol az emberek és lovak a
gyepen és a fák alatt estig eltanyázhatnak. Valami oly helyen, a hol
kert is van, talán forrás is van, tehát hideg ivóviz is van. Az ugyan
szükséges, hogy az emberekkel elhitessük, hogy az a viz ásványviz, az
ereje gyógyitó, csodatevő, de hiszen ezt elhitetni igen könnyü dolog.
Tele kell beszélni az emberek fejét. Fogni kell hozzá valami röst járási
orvost is, a ki valami kis sportuláért szanaszét hordja a hirt. Vegyi
vizsgálat nem szükséges, nem is divatos. A viz hatását kikémlelni épen
nem kell. Minden viznek az a hatása, a mit a jámbor nyavalyás ember maga
elképzel. Igy támad minden szentkút, minden csodatévő forrás, minden
világfürdő. Lám, a bucsu-szentlászlói forráshoz a kútból hordják a vizet
kocsin, szekéren, hordókban, mégis csodatévő az ereje. Ha az ember
véletlenül egeret, békát vagy gyikot nyelt: ha iszik a vizéből, azon
elevenen szüli el azt a csúf férget, a hogy lenyelte. El lehet olvasni
az erről szóló hiteles püspöki bizonyitványt a szent-lászlói templomban.
Bucsujáró hely is lett a forrásból. Milyen jó dolga van ott uraságnak,
barátnak, kocsmárosnak, kártyavető asszonyoknak. Igy támadt a péti
fürdő, a vadkerti fürdő Veszprémvármegyében s a bodajki fürdő
Fehérvármegyében. Nem is kell egyéb, csak borbély, a ki köppölyözzön s
muzsikus czigány, a ki vasárnap délutánonként muzsikáljon. A többi attól
függ, van-e szerencse s van-e elég balgatag ember a vidéken.
Ilyes valamit gondolt ki Sietős Gábor uram. S a mint terve megérett,
sietett is azt megvalósitani. Összefutkosta a szomszéd falvakat. Akalit,
Zánkát, Szepezdet, Kővágó-Örsöt, Tótit, Kékkutat, Kisfaludot,
Köves-Kállát, Mindszent-Kállát, Szent-Bé-Kállát, Henyét, Tagyont,
Monoszlót s a hány Dörgicse van a világon, valamennyit. Beszélt
emberekkel, asszonyokkal s elhirdette, hogy Istennek különös intésére
ime csodálatos forrás támadt Vérkúton, oda jőjjön vasárnaponkint
mindenki, ott kap köppölyt, ivóvizet, teljes gyógyulást, nem is kerül
többe két garasnál. Csak még egy krajczárt kell hozzátenni a szegények
számára.
Az eredmény meglett. Jöttek az emberek seregesen. Hozták hátas
tarisznyában az ennivalót. Sietős Gábor uram minden ember hátából
kicsettintett annyi vért, a mennyit jónak látott. A ki meg akart
fürödni, meg is fürödhetett. A délesti órákban nagyot aludtak az emberek
s estére kelve, a mikor haza indultak, oly könnyü volt mindenki, mint
gyermekkorában.
Igy jött létre a vérkúti fürdő.
Ma mosolyog ezen mindenki.
Ne mosolyogj, felebarátom. A mai kor még furcsább, a mostani nemzedék
még balgatagabb, a mai Sietős Gáborok mellett a régi köves-kállai Sietős
Gábor csak ügyetlen, gyámoltalan kontár. Nézd meg a mai fürdők
hirdetéseit, ügynökeit, szédelgő ajánlatait, téli-nyári csavargó
orvosait, szakértőit, vegyelemzéseit s mindenféle pénzcsaló műveletét,
majd akkor igazságosabban itéled meg azt a régen porladó szegény
borbélylegényt.
A pozsonyi hét jurátus odatoppan a csárdás elé.
– Adjon Isten!
– Fogadj Isten!
A jurátusok körülnéznek. Rajtuk kivül senki. Szük a hely.
Vendégszobának, vendégágyaknak semmi nyomuk.
– Lesz-e itt enni-innivaló, gazdauram?