estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban
a sétatéren. A kemencze se füstösebb. Gyertya világit s nem villamosság.
A félhomály szeliditi a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem
divatos. A czigarettet hirből se ismerik. Csibuk járja és tajtpipa. A
trafiknak még se hire, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány
fanyarképü magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, a
hol jurátusok dévajkodnak.
Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot
adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajczárért husz
egész garasig. Husz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas: akkor
váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő
forintot, egy forintban volt hatvan krajczár, egy pengő forintban
százötven váltó krajczár.
A mint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy
bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán
ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.
A garas rézpénz volt. Volt krajczáros, két krajczáros garasos és két
garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet
látni. A pénzek ötvenfélék és száz esztendősek voltak. Némelyik olyan
kopott, hogy se csirját, se fejét, se irását nem lehetett látni. A
melyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel
s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a
doktorok akkor még nem találták föl a baczillust, különben annak a
nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.
Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró
vizben, azután megmosdatta szappanos vizben, végre megkeféltette
istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast
lehetett kapni.
A lutrijátékot, a számhuzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem
beszélem el. Ugy is tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki
megjegyezte a tabelláján s ha már három száma volt: jelenkezett a
ternóra s megkapta husz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi
költségre hat napig.
A jurátus is játszott s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy
krajczár koczkázat a kávéházi költség mellett?
Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az
országgyülésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind.
Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi
táblabirák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek
Hollinger uram kávéházában.
Julius közepén volt az idő. Az országgyülés elnapolta magát egy hónapra
vagy hat hétre. A lutri végeztével épen arról tanácskoztak a jurátusok,
hol és miként töltsék a szünetet?
A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem
okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A
dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.
De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a
tiszán-inneni és tiszán-túli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza,
egy-két hétig vissza: elmulik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló
költség és fáradság? Mirevaló volna az?
Egyik messzevidéki jurátus odakiált közibük:
– Tudjátok mit, fiuk, járjuk be hát az országnak azt a részét, a melyet
eddig nem ismerünk!
Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. Él-e, nem él-e, mi
lett sorsa, élete futása: nem tudom.
Tizen is feleltek:
– Igazad van, Pista!
Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent
igaz, de szomoru igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról
vannak utleirások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is
járják: ime, minden naptár tele van a gyönyörü leirásokkal,
Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se franczia, se
amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ir, eltagadja, hogy itt járt.
Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ir:
hazudik és gyaláz.
De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még
magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen
országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be.
Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van
bennük élet; költészet és népleirás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk
szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kivül nem is
volna magyar világ.
Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemi iskolásgyermek számára való.
Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha
voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk s talán még ezentul is
lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?
Ki utazik minálunk?
A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti miveltsége épen
nincs és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.
A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók,
hanem üzletük emberei, lótófutók s nem az országra és a nemzetre
gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.
A drótostótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy
magyar sincs köztük.
Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és
szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifju
s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok
lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, a hol
megesteledik, ott lakik jól, a hol szivesen látják. Bejárja az egész
vidéket. Megmászsza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan
rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden
tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarka-barka
példabeszédeivel. S a mikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását
ott kicseréli társaival.
Ez az igazi utazás. Igy készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a
szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasuti kocsiban,
vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállitások, tárlatok
zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és
ismerettárak sivár, aszu, holt adathalmazaiból.
Igy beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, a mikor a
lutrijátékot befejezték.
A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát,
fiuk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.
De hol, merre és kik?
A túl a dunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a
Mezőséget, a Szamos-, Maros- és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János
hires várát.
Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek
nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is
itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a czélja, hogy hegyet-völgyet
lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény
világitó tornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben
fölkereshessük.
Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni.
A Vág- és Garam völgyeit, a nemzet czimerének hármas halmát, Mátrát,
Fátrát és a magas Tátrát, a melyen áll a kettőskereszt. Az aggteleki
barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok épen nem
találtak vezéróriást a vidéken, a kihez zarándok-utjuk elvezessen.
A felső-tiszai jurátusok szerencsésebbek voltak.
Ők túl a Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A
tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, a hol
épen most mult el Sobri, de lábainak nyoma még meleg s hires
kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által
fölszentelt Csobáncz és Tátika várát, a délczeg Badacsonyt, a mint
mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében s a fejedelmi Somlyót, a mint
büszkén emeli fel koronás fejét a Marczalnak és Kemenesaljának
ködbevesző, messze sikjain. És túl a Duna nagyjai, a nemzet ragyogó
vezérei! Deák Ferencz az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy
Sándor, az életnek alkonyán már sümegi remetelakában és Széchenyi, a
legnagyobb magyar, ott a Fertő partján, czenki kastélyában!
Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a multak dicsősége s a
jövendő nagysága, fénye, ragyogása!
Igy beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal.
Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy
haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.
De hát kik indulunk?
Heten kötötték meg a szent szövetséget.
Az inditványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung
vármegye követének jurátusa, volt az első.
Borsodnak hires két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik
Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással. Apostol
József és Orbán Miklós. Vajjon élnek-e még? Apostol irónak is készült,
lelkes szónok is volt. Ő volt az utazó-társaság krónikása,
naplóvezetője.
Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival és a
felső vidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával.
Tornának és Gömörnek két lelkes kurucz ifja talán legjobban sürgette az
utazást.
Az egyik Lükő Géza, a ki utóbb több országgyülésen át volt követ s a
függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett,
Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem
is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok.
Szögletesképü, kemény, csontos arczu ifju akkor. Fekete, mint a czigány,
éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szivvel. Még szólok majd
róla mesélgetésem folyamában.
A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem
emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de ugy rémlik
előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ő ma is
él, ma is kurucz, régen túl a nyolczvan éven. Kiállta a függetlenségi
harczok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem
gyöngitették, még az se ártott neki, hogy több országgyülésen
engesztelhetlen függetlenségi képviselő volt.
Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő.
Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek s azok az ifjak akkor már mind
maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjukort.
Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az utirendet. Merre
menjünk, hova menjünk, mit lássunk?
Az utirend s az utazás czélja igy lesz: Mosony, Magyar-Óvár, Győr
városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba.
Csesznek várát megmászszuk, a zirczi apátot meglátogatjuk. Aztán
Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan
ki a Balatonra. Balaton-Füredre. Akkor legelső s tökéletes magyar
fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes
szerzeteseivel. Azután Csobáncz vára, de előbb utba ejtjük
Nagy-Vásonykőt, Kinizsy Pál hires várát. Badacsony hegye és Szigliget
vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika
magas kővárait. Kirándulni Kehidára s tisztelegni Deák Ferencznél. Onnan
Sümegre. Várát megtekinteni s a nagy költővel kezet szoritani. Somlyó,
Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Czenkre, a legnagyobb magyarhoz.
Kis-Marton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Épen letelik akkora
az országgyülési szünet ideje.
Ez bizony utiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulay Pál urral és a többi
erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a
pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr,
Pannonhalma, Zircz, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Czenk második
körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt.
Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország
bölcsét életben nem találtuk harmincz év előtt se.
Minő utiterv volt azoké a pozsonyi ifjaké!
Minő nagy dolgot csinálnak most Mister Cooknak nilusi utazásából.
Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a sphinx, a
sivatag, a háromezer év előtti királyi paloták romjai, a pharaók
siremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!
Szép és fenséges út!
De minő koldus út ez magyar ifjura nézve a pozsonyi jurátusok
utitervéhez képest!
Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait
látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, multunk,
dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harczunk
s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!
Oh, magyar ifju, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered:
hiába jársz a Niluson, Helvéczia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt:
fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.
Csak a jurátusok utján.
De hogy utaztak hát a jurátusok?
Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést.
Bizony nem fiakkeren, nem gőzhajón, nem vasuton, nem automobilon. Mind
nem volt ez még akkor.
Két pár tiszta, könnyü köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből
állott az uti málha. Erős ifjunak csak pehely a sulya. Bizony
gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegü pénze mindegyiknek
van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az utban itt-amott
parasztkocsit, hosszu oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek
rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel s a hol látni és
hallani való van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel.
Igy tettem gyermekkoromban magam is.
Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagitani, eszmék és érzések kincsét
gyüjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak
ily utazással lehet.
Mi az: utazásért utazni, de gyorsvonaton utazni?
Oktalan pénzköltés, ostoba időtöltés.
A jurátus ifjak jól gondolták ki tervüket.
Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló koru, miveltségü és
vidámságu. A kivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. A kivel
együtt gondolkodjék s nyomban kicserélhesse gondolatait. A kivel együtt
határozza meg s ujra és ujra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi
volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, a mit együtt
láttak és hallottak.
Az agy és a sziv is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tizszer annyi
táplálék nem fér bele, mint a mennyit elbir. Ha megterheled az agyat és
szivet: vagy sohase szivja föl, vagy ugy kiveti magából a fölösleget,
mint a gyomor. Vagy épen ugy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor.
Az a sok vézna, szunyadozó, sopánkodó, panaszba fult, ideges, kapkodó és
ingerlékeny lélek, a melyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett
nyomorékká, hogy az agy és sziv elgyöngült a fölös terheltetés alatt.
Boldogtalan gyorsvonaton utazó!
Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein keztyü,
zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi, honnan jön a légvonat.
Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, mig kalauzkönyvét,
Baedekkerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekkerjét nézi. S este, mikor
jegyzeteit papirra teszi, ha teszi, akkor is Baedekkerjét nézi. S ha
utazásait leirja: azokat is csak Baedekkeréből irja. S ha valamikor
később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak
Baedekkerjét nézi. Agya, szive üres, mint az üres hólyag. Gondolata és
érzése ott van a Baedekkerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható
itt, meg amott.
A ki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind igy utaz. Ügynöknek jó,
dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.
II.
(A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A
désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus
Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként
oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek
vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi
nemzeti szinház? – A tihanyi visszhang.)
Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem.
Bizonyos, hogy az utbaeső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom.
Van az utazásban néhány vidám, vagy különösen érdekes részlet: én csak
ezekre szoritkozom.
Naplóvezetőnek, krónikairónak Apostol Józsit választották, az öreg
Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent.
Jegyzetei napról-napra folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit
később rendszeres és bővebb utleirásként dolgozza föl s irja meg. Ez
azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol s hova lettek jegyzetei:
miskolczi és borsodi barátaink tudnák megmondani.
A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek
Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.
Mosonyt, Magyar-Óvárt, Győr városát hagyjuk emlitetlen. Győrben
megnézték azt a házat, a melyben egykor nagy Napoleon volt szállva. A
világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete
Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a franczia nemzet:
bőven leirták a lapok s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten
azok a szemtanuk, a kik minden ünnepélyt végignéztek Francziaországban.
Minden ember rajongott akkor a Napoleoni hagyományokért s a mi
ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.
Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni.
Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb
mint a Nemzeti Muzeumé, nagyobb mint a Teleki-könyvtár, nagyobb még a
debreczeni kollegiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós
Benczebarátok, a kik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, a kik oly
magyaros vendéglátók s a kiket arra járó messzevidéki magyarok mindig
meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink.
Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is
megérdemli az utat.
De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és
vendégszerető barát, hanem a helyett kopasz domb, sivatag, hegytető,
vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne
Pannonhalmának tetejére.
Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát, ott
találja meg. Mi volt nekünk magyaroknak Napoleon? Senki és semmi. Idegen
nép gyönyörü meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi mint
Herkules, vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csak ugy
meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül
nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség
világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek
ragyogó magyar története s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az
európai büszke nemzetek koponyáin.
Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. A mikor Tokajnál
és Bihar mezőin és Alpár sikján szétszórta a bolgárok birodalmát s
Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött
föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt
ütötte föl pihenő sátrát. Innen nézett körül a világban s itt nyugodott
meg abban a fölséges gondolatban: ime megvan már az én fajom örökké
tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek,
aczélkaru hősök s lánglelkü anyák hazája!
Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sas szemeivel széttekintett.
Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok
s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivivott diadalmas
csaták tere Attila ősapjának városáig s azontul Erdélyig s az elhagyott
Etelközig és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhóditó érezte a
tájnak szépségein isteneknek eféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs
följegyezve. Csupán csak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak
dőzsölt vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott vagy foglyait gyilkolta
le. Árpád az egyetlen, a ki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám
lélekkel merengett el országának istenadta, természetalkotta, napsütötte
szépségein.
Efölött ábrándoztak a jurátusok, a mikor Pannonhalmára mentek.
Orbán Miklós azt mondta:
– Hejh, fiuk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn
Árpád, a mikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?
Valamelyik azt felelte rá, alighanem Lakatos Miklós, a legdévajabb:
– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz
vágta a süvegét és csak annyit mondott: No, ezt fiuk jól csináltuk!
Meglehet, igy volt; meglehet, nem igy volt. Annyi bizonyos, hogy Te
Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat
és dicséreteket s a sok császári királyi udvari léhütő nem rontotta
körüle a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy hatalmas áldomással
fejezték be ősi szokásukhoz hiven a honfoglalást.
A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba s nem jelentkeztek
egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a Benczés-barát nagy ur ott
Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak ur ő is, de mégis csak kis ur.
A főapátot, Rimély Mihályt, ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak ugy
messziről s aztán többnyire vastagnyaku kálvinisták voltak, akkor dúlt
legjobban a vegyes házassági felekezeti háboru: még nyegleségnek is
gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstól rohannának be.
Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan
mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból
ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, izletes
szalonnát tudott adni a kocsmáros, épen falatozni kezdtek ugy
villásreggelire.
Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük
szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.
– Mit csinál kend?
– Megkövetem az urakat, nem adhatok se enni, se inni, se éjjeli
szállást.
– Elment a kend esze? Aztán miért?
– Józan vagyok én, hanem hát igy parancsolta a désma-ispán ur.
– Az áldóját annak a désma-ispánnak; hol van az a désma-ispán?
– Épen az urak uti málháját rakja a kocsira.
No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még
bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a désma-ispánt
rögtön kettéhasitják.
Azonban nyilt az ajtó s jött be maga a désma-ispán. Mint Dániel próféta
az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyu, se dárda, se semmiféle
gyilkos szerszám. Hanem a helyett a kalapját megemeli s azt mondja:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Lükő Géza ugy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő
sárkánykigyó.
– Kend az, a ki belekatangol itt a mi dolgunkba?
– Igen is én volnék, tekintetes urfiak, mert, a Reverendissime Pater
Prior Félix ugy parancsolta.
A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvujitásban és
nyelvtisztitásban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény
hangon először is erre akarta a désma-ispánt megtanitani.
– Nem ugy kell azt mondani, héj, hogy Pater Prior Félix, hanem ugy kell
mondani, hogy Bódog atya, a perjel.
Bódog és perjel!
Már akármit csináljon a jó uristen azzal a désmaispánnal, de ő ezeket a
szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt
rá istenesen.
– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem
tudunk mi németül.
De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Ime utóbb még ő kerül abba a
gyanuba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt.
A désmaispán el sem tudta gondolni, miért van olyan jó kedvük.
Pedig hát a dolog olyan egyszerü.
A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a
cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: Pater Prior Félix. Ugyanakkor
ott volt a zárdában Pater Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák
Ferencznek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase emlitette
másként, mint Pater Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még Pater
Nicolaus Sárkány. Később bakony-béli apát, jó ismerősöm, jó barátságban
voltunk, vármegyém gyülésein sokat viaskodtam vele a fölött, hogy a mi a
Corpus Jurisban megvan irva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben
magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencznek győri diákkorabeli
dolgairól.
A mint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is.
A priornak természetesen első dolga volt, megkérdezni: kik az urak,
hányan vannak, hol a többi kettő, hát az uti podgyász és a többi? Másik
dolga pedig a désma-ispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz,
hogy a hány jurátust és podgyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira
rögtön s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak
pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó
uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mirevaló volna akkor a zárda?
Igy lett bizony az!