Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta
gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap
valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez.
Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy
Judithnak, a feleségének lánya született.
Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e
várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű
érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott
hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e
ragaszkodásban.
Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű
embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs
Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és
keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.
Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos
szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg
feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű,
hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber
nem is érdemelt jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei
akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok
a sírásra.
Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi
fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy
fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem
éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket
fogadhat, barátnőket látogathat Judith.
Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna
többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy
szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog
élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.
Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint
való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves
lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű,
kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti
az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.
Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen
dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott
alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén
elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként
rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik
két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a
zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle
szeretet kapcsolta.
Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság
tisztjét: szeszélyesen, olykor hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták
valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy
zseniáliskodó, türelmetlen félművész.
Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen
úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak
vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és
tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől,
se léhaságától megfosztani.
Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését:
leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt
Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az
asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két
gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban.
Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a
bizonytalanságot.
De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta
könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a
legnagyságosabb fájdalmon.
*
Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé
ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt
cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.
Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy
így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn
lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor
megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de
boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett meg tíz
órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is
nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.
Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta,
elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai
ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja
látni, beszélni akar vele.
Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen
híradást akart.
– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és
haragosan megérkezett.
– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta
kenetesen a doktor.
Berohant s ott feküdt fehéren, mozdulatlanul, halottan az asszony,
Judith.
Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra
símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban
mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek
elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította
Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.
– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve
szakadtak föl melléből a szavak.
– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a
doktor.
– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt
ez a kiáltás.
– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a
halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.
Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából,
ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a
Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony boldogan halt
meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset
így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz,
álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az
asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura
vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.
S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem
tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki
sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő
árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a
fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát.