Messziről, a tábor-város túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös,
panaszos nótája jött hozzájuk egyre. Ők, ketten, különülve, gyermekes
vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt,
vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek
két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az,
ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élet-titok
megmagyarázásán buzgólkodnak.
– Hát, igen, – mondta ásítva Rubek, – az bizonyos, hogy a legelső,
legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna
szabad bántani, de az életen fölül halál is van, az élethez pedig
asszony kell és pénz – sóhajtotta.
– Talán a vasutamat kellene megnézni, – sóhajtotta unottan a szőke és
pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött
kantint.
Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról
még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság,
kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló
tábori rend.
Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a
katonák között, hogy segítsen síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos
dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció
áldott csodáját, a vasutat.
Általában azonban mégis csak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem
eshetett asszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett s ha már a
szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia:
– Veled megyek én is, – mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már
kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr.
Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja s egy
hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele.
Ez a séta gyógyítónak igérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon
két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már
gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak
egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában össze nem hozta volna
őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat.
– Azt nem tudom, – dadogta Rubek, mikor az erdőnek neki vágtak – hová
tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra
bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint
az öreg, örökség-igérő nagynéniket.
– Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az asszonynép szabad préda volna, –
nevetett a szelid Papp. – Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb
ember-búvárok s ők tudják csak igazán jól, hogy mit csinálnak. A
szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfi-embert és
most erre van szükség.
– És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne
rontsák az Isten levegőjét, mint te.
Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem
értette a pajtása ilyes elveit. Ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan
szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van
– gondolta sokszor e napokban – egy szelid arcú, kövéredő civil ember,
egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere
s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet.
Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt s kedvelte a földi dolgok
szépítgetéseit és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek. Ő a háborúban
se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez
mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes
kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még
jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják
s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak.
– No, no, – dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést s
nézegette szigorúan a vasútja töltését. Azért mégis csak a
generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti
asszony-vadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége
legyen az ügynek, mert a háború drága s éppen azért van háború, hogy
nyereség legyen belőle.
A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha
nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze nem
szerette a zsidókat Rubek főhadnagy úr s határozottan az egész hadsereg
nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért
folyik, pénzért, pfuj, és ez a Papp is voltaképpen katona még.
Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották
egy-egy tisztásra az erdőt s itt mintha összeszorult volna minden meleg.
Egyszerre dörrenés, Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat,
megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem
fehéren megállott, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Ujra
dörrenés, golyó-sivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp
mérnök úr lőtt s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított. Öreg
muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp
mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze s a vén, szegény, bolond
orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.
– Forduljunk vissza – mondotta elnyomott izgatottsággal, de csöndes
hangon Papp a mérnök. Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság,
hazamegyek és dolgozni fogok.
Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni s egész
testét elfoglalta a dűh.
– Hát te meggyilkoltál egy szegény, fanatikus, öreg embert s haza akarsz
menni rajzolni?
– Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító
módszer s én nem vagyok csodatevő, hogy az öreg urat föltámasszam.
– De, te, te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? – jajgatta Rubek.
– Mert ha időt engedek neki, akkor ő öl meg vagy engem, vagy téged. Te
nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár
Boszniából az édesanyám és mi fiatalok vagyunk.
Haragudott most már Papp, gyors lépésekkel visszaindult a tábor felé a
töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a
főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem
ment, nem akart ma Rubekkel találkozni s korán lefeküdt. Nagyon kedves,
hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.
Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában,
sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.
– Mit akarsz? – kérdezte ásítva, megzavartan, bágyadt dűhvel az álmos,
pocakosodó, szőke mérnök.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember
vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van
nálam és a pénznek legalább is a fele téged illet, ha akarsz
osztozkodni.
– De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy
berugtál tőle?
– Én, én – súgta akadozva Rubek – én visszamentem az öreg halotthoz.
– Hát visszamentél, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te
szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény,
őrizd meg a pénzt, az a tied s tudod, hogy én tudok hallgatni.
Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni s már látszott, hogy
indulóban van.
– Te, te, én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak.
A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet ráadásul.
– Persze, persze, – ásított a szőke mérnök – de én nagyon álmos vagyok s
pusztulj innen a pokolba.
Valahol bús nótát dalolt a tábor-városban néhány magyar baka,
kívánkozót, szerelmeset. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de
mindenki helyett énekeltek s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk.