_Jobbadánné sir._
Magam is elutazván fürdőre, huzamos ideig mit se hallottam Jobbadán
gazdáról s már egészen meg is feledkeztem róla. Mikor hazatértem, a
legelső, a kit megpillantottam, Jobbadán Mihályné született Pandur
Veronka volt (abból az ivánfai Pandur-családból, melynek minden
férfitagja bucsui verekedésekben hunyt el hirtelen, nem tudni, miféle
betegségben). Jobbadán Mihályné fekete pápaszemet viselt és gyászruhát
varrt. Mikor engem meglátott, félretette a ruhát és elővette a
zsebkendőjét s elkezdett sirni. Sirt mindaddig a mig a zsebkendője csupa
viz nem lett. Ekkor abbahagyta s bement tiszta zsebkendőért. Azután ujra
a lakása küszöbére ült s megint sirni kezdett.
– Lassabban sirjon, asszonyság, – figyelmeztetém, – nagyon fogy a
zsebkendő.
– Te… heg… nap vo… volt mo… mosás, v… va… van e… he… elég, – zokogá.
– Különben mi baja?
– Ö… hözvegy le… leszek.
Megdöbbentem.
– Hogy érti ezt? Jobbadán meghalt?
– Nem, – felelt kevésbbé zokogva, mert ez a zsebkendő is vizes volt már.
Nem csuda, akkora könnyei voltak, mint egy tyuktojás.
– Hát mi történt vele?
– Nem tudom.
– Tehát még haza is jöhet?
– Igen ám, csakhogy akkor már készen lesz az özvegyi ruhám.
– Hát miért varrta meg?
– Az ő levele miatt.
– Irt magának levelet?
– Tessék, itt van.
Ezzel kihuzta a zsebéből Jobbadán levelét, az egyetlent, melyet hozzá
irt.
_Jobbadán balsejtelmei._
A levél még New-Yorkból kelt és igy szólt:
Tisztelt nőm!
A viszony huzama, mely husz évi boldog házaséletünk vörös fonalát
alkotta, azon veszélyben forog fenn, hogy elszakad. Utazási eljárásunk
idáig szerencsés körülmények kedvezőségével örvendeztetett meg
bennünket, de most az idő és a tenger őszi lehidegülése az óriási
cethalak kedélyállapotában olyan borzasztó változást szült, hogy a
legnagyobb hajók csak félve mennek ki a vizre, a mérges halak közé.
Csupán a gőzerő fórja biztositja csekély mértékben az utazás
szerencséjének valószinüségét. Ha ez se kedvez és a sötétség miatt a
gyorsaságot lassuságra kell átváltoztatni: akkor az elveszés
bizonyossága a végrendelet megcsinálásáig fokozódik. Mi most várjuk a
hazatérési alkalmat… de ha nem kisérné szerencse földi pályám vizi
részleteit, Isten veled, tisztelt nőm, ne feledd el, hogy én el nem
feledtelek, azért te se felejts. Vagyonhiány meggátol bővebb
végrendeleti intézkedésben, de aprósági tárgyaim szives gondozását
nagyérdemü figyelmedbe ajánlom. Ha netán jelen levelem végrendeleti
szinvonalat érintene, hatóság előtt bélyeghiány pótlását eszközöld,
sürgősen. _Hunyadi János_-asztaltársaság halálom eseténi összehivását,
rendkivüli közgyülésre, elnöki jogkör eszközli, távollétem miatt. Az
ismerősök üdvözlésével nem terhellek, visszaemlékezés folytán mindig
gyarapodván szomorusági okok. Isten veled, tisztelt nőm, a viszont nem
látásra, mert igy muszáj a sors végezete miatt.
_Mihály._
Ez bizony szomoru levél volt, de nem bizonyitott semmit Jobbadán halála
mellett. Vigasztalgattam Jobbadánnét, a mennyire tőlem telt, de ő
kijelentette, hogy ha tudta volna leánykorában, hogy ily korán
özvegységre jut – máshoz ment volna feleségül.
– Hát nem szereti Mihály gazdát?
– Nagyon szeretem, de ha meghalt.
– Nem halt meg, ha mondom.
– Tekintetes ur nem ismeri a megboldogultat. Nagyon komoly ember, s ha
valamit ir, az szentirás.
– Én csak azt mondom, hogy Mihály gazdát látni fogjuk még.
– Talán odafönt, – mondá az asszony szomoruan, s felmutatott a – második
emeletre.
_Jobbadán él._
Három nap mulva Londonból az én nevemre a következő levél érkezett
Jobbadántól:
Tekintetes mylord ur!
Talán nőmhöz intézett levelem kapcsán értesült arról, hogy tengeri
viszontagságok általi fenyegetés közt szerencsésen átestünk a tenger
sima tükrén, a nélkül, hogy betörtük volna. Megérkezvén London
országába, a nagyságos ur hirét vette, hogy a tulsó parton, azaz
Magyarországon, sőt annak fővárosában is ujólag járvány a kolera,
szükségesnek látta itt bevárni a barakkórházi kimutatások kedvezőbb
eredményét. A magam részéről kérem nőm szives beoktatását a köztisztaság
ügyében oly irányban, hogy a fővárosi tanács plakátuma a kapu alatt
kiragasztassék, még pedig jó alacsonyan, hogy a kisebb termetü lakók
szemrontás nélkül elolvashassák. További foganatbavételek egyelőre nem
szükségesek, ellenben tavaly megspórolt piros fertőző téglapor
elhintésének eszközlése sürgősen tanácsos, nehogy az egészség biztossága
fenyegettessék. Különösen Strammerné konyhaajtaja elé kérem a hintést,
mert ő panaszkodott mindig gyomorfájdalmakról. Londoni tartózkodás
tartamát háziur belátása szabályozza. Most már kecsegtet a hazajutás
reménysége, melylyel maradtam mylord urnak alázatos szolgája
_Jobbadán Mihály._
A levelet kötelességemnek tartottam azonnal megmutatni született Pandur
Veronkának, a ki pedig éppen másnapra (vasárnapra) tervezte özvegyi
ruhájának bemutatását a Rókus-templomban. Konstatáltam, hogy a jó
asszony örömében épp annyi zsebkendőt telesirt, mint bánatában, s az
özvegyi ruhát e szavakkal tette félre:
– Egy ilyen fekete ruha tiz-tizenkét évig is eláll.
Nem világositottam fel őt afelől, hogy Mihály gazda még tovább is
elállhat.
_A megérkezés._
A Hunyady Jánosok vacsorával, tombolával és világpostával összekötött
_zártkörü_ táncestélyt hirdettek, melyre a jegyeket huszonöt
krajcárjával minden borbélymühelyben és rövidárukereskedésben árulták. A
jegyekre rá volt nyomtatva, hogy _Amerikából hazatért alelnökünk
tiszteletére_, s hogy kezdete pont fél 8-kor. Pont félnyolckor _Az arany
kapukulcs_-nak nemcsak kerti, de egyéb helyiségei is annyira megteltek,
hogy a pincérek (a hölgyek folytonos sikoltásai közt) három pohár sört
is szétlocsoltak a tömegben, a mig egyet rendeltetése helyére tudtak
juttatni. S a kabátok és ingek, a fejek, kalapok és frizurák régen
nedvesek voltak már, mikor a gégék legnagyobb része még mindig száraz
volt s csikorogva bömbölte: „_Sört, sört!_“
Pont nyolc után öt perccel érkezett meg Jobbadán, karján vonszolva
tisztelt nejét, a ki olyan tubákszinü ruhát viselt, hogy a ki ránézett,
azonnal prüszkölni kezdett. Az éljenek szünni nem akartak, de végre
mégis megszüntek. Ekkor egy hang elkiáltotta magát:
– Halljuk az elnököt!
Az elnök talpig feketébe öltözködve előlépett s szóla:
Tisztelt alelnökünk, szeretve tisztelt utazó ur!
Mikor pár hónappal ezelőtt egy ismeretlen világrész felkutatására
elindultál, azt hittük, hogy többé nem lesz szerencsénk becses
visszatérésedhez. Elutazásodkor én egy inditványt terjesztettem elő,
mely netáni halálod esetén emléked megünneplését célozza. Ez
inditványban megvolt a koszoru, a sirkőfelállitás s a testületi
kivonulás. Akkor elvetették, mert halálod csakis tengeren történhetvén,
koporsódul a tenger, esetleg a cethalak gyomra volt kiszemelve. De ujra
szárazföldre érkezvén, mi sem tart immár vissza bennünket attól, hogy
emléked megörökitését meg ne próbáljuk. Ennélfogva egyelőre
inditványozom azt, hogy _Jobbadán Mihály sirjára kőemléket állitsunk_, a
többit a halál esetén összehivandó rendkivüli közgyülés fogja
megállapitani.
Dörgő helyeslés fogadta az inditványt, s Mihály gazda az elnök karjai
közé dőlt. Azután felállt egy székre s igy szólt:
Uraim és milordok! (Élénk tetszés és a meglepetés moraja. Senkise
értette a megszólitást. Jobbadán se. Jobbadánné büszkén nézett körül.) A
meghatottság sajtolása oly erősen szoritja szivemet, hogy a beszélés
nehézségét nem tudom leküzdeni. Azért röviden csak ezzel az egy szóval
felelek: _Éljen a Merika! Éljen a szárazföld!_ Határozottan…
Többet nem tudott mondani, sirt, s ezzel megkezdődött a mulatság.
Éjfél felé haza akartam menni, de Jobbadánné megszólitott:
– Ne tessék elmenni, tekintetes ur, nem tudok mit csinálni az urammal.
– Hogyhogy?
– Először életében becsipett.
– Ugyan!
– Tessék csak ránézni. Milyen vörös és hogy üti az asztalt. Szóljon neki
és vigye el; másra nem hajt.
Odaléptem Mihály gazdához:
– Jobbadán ur, az amerikai levelek irodalmi részét szeretném elintézni,
pénzügyileg.
Az öreg fölkelt és követni akart, de megtántorodott. Megkapta a karomat
és ijedt hangon suttogta:
– Tudtam, tudtam… ne hagyjon el tekintetes ur!
Kiértünk az utcára, Jobbadán rettenetesen tántorgott és sirni kezdett.
– Mi baja?
– Megkaptam, megint megkaptam…
– Mit?
– A tengeri betegséget. Sohse lesz kigyógyulás belőle, halál oka lesz,
halottkémileg.
Szerencsére hazaértünk a Liliom-utcába.
– Tudja mit, Jobbadán? Én tudom a gyógyitás módját. Ha vizen kap valaki
ilyen betegséget, szárazföldre kell mennie. Ha szárazföldön kapja, vizbe
kell mennie. Gyüjjön.
Ezzel a vizvezetéki csap alá nyomtam a fejét s öt percig ráeresztettem a
vizet. Öt perc mulva Jobbadán olyan józan volt, mint a csap, (mert
kérem, tévedés azt hinni, hogy a csap részeg, hiszen nem tartja meg
magában a bort).
– A kurát zajos helyesléssel, szerzőjét köszönettel illetem és a
lefekvést mint utókurát tekintem.
Ezzel Mihály gazda eltávozott, én meg lezártam az ő amerikai utját.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: