HATODIK FEJEZET. _Jobbadán Mihály megérkezése._

_Jobbadánné sir._

Magam is elutazván fürdőre, huzamos ideig mit se hallottam Jobbadán

gazdáról s már egészen meg is feledkeztem róla. Mikor hazatértem, a

legelső, a kit megpillantottam, Jobbadán Mihályné született Pandur

Veronka volt (abból az ivánfai Pandur-családból, melynek minden

férfitagja bucsui verekedésekben hunyt el hirtelen, nem tudni, miféle

betegségben). Jobbadán Mihályné fekete pápaszemet viselt és gyászruhát

varrt. Mikor engem meglátott, félretette a ruhát és elővette a

zsebkendőjét s elkezdett sirni. Sirt mindaddig a mig a zsebkendője csupa

viz nem lett. Ekkor abbahagyta s bement tiszta zsebkendőért. Azután ujra

a lakása küszöbére ült s megint sirni kezdett.

– Lassabban sirjon, asszonyság, – figyelmeztetém, – nagyon fogy a

zsebkendő.

– Te… heg… nap vo… volt mo… mosás, v… va… van e… he… elég, – zokogá.

– Különben mi baja?

– Ö… hözvegy le… leszek.

Megdöbbentem.

– Hogy érti ezt? Jobbadán meghalt?

– Nem, – felelt kevésbbé zokogva, mert ez a zsebkendő is vizes volt már.

Nem csuda, akkora könnyei voltak, mint egy tyuktojás.

– Hát mi történt vele?

– Nem tudom.

– Tehát még haza is jöhet?

– Igen ám, csakhogy akkor már készen lesz az özvegyi ruhám.

– Hát miért varrta meg?

– Az ő levele miatt.

– Irt magának levelet?

– Tessék, itt van.

Ezzel kihuzta a zsebéből Jobbadán levelét, az egyetlent, melyet hozzá

irt.

_Jobbadán balsejtelmei._

A levél még New-Yorkból kelt és igy szólt:

Tisztelt nőm!

A viszony huzama, mely husz évi boldog házaséletünk vörös fonalát

alkotta, azon veszélyben forog fenn, hogy elszakad. Utazási eljárásunk

idáig szerencsés körülmények kedvezőségével örvendeztetett meg

bennünket, de most az idő és a tenger őszi lehidegülése az óriási

cethalak kedélyállapotában olyan borzasztó változást szült, hogy a

legnagyobb hajók csak félve mennek ki a vizre, a mérges halak közé.

Csupán a gőzerő fórja biztositja csekély mértékben az utazás

szerencséjének valószinüségét. Ha ez se kedvez és a sötétség miatt a

gyorsaságot lassuságra kell átváltoztatni: akkor az elveszés

bizonyossága a végrendelet megcsinálásáig fokozódik. Mi most várjuk a

hazatérési alkalmat… de ha nem kisérné szerencse földi pályám vizi

részleteit, Isten veled, tisztelt nőm, ne feledd el, hogy én el nem

feledtelek, azért te se felejts. Vagyonhiány meggátol bővebb

végrendeleti intézkedésben, de aprósági tárgyaim szives gondozását

nagyérdemü figyelmedbe ajánlom. Ha netán jelen levelem végrendeleti

szinvonalat érintene, hatóság előtt bélyeghiány pótlását eszközöld,

sürgősen. _Hunyadi János_-asztaltársaság halálom eseténi összehivását,

rendkivüli közgyülésre, elnöki jogkör eszközli, távollétem miatt. Az

ismerősök üdvözlésével nem terhellek, visszaemlékezés folytán mindig

gyarapodván szomorusági okok. Isten veled, tisztelt nőm, a viszont nem

látásra, mert igy muszáj a sors végezete miatt.

_Mihály._

Ez bizony szomoru levél volt, de nem bizonyitott semmit Jobbadán halála

mellett. Vigasztalgattam Jobbadánnét, a mennyire tőlem telt, de ő

kijelentette, hogy ha tudta volna leánykorában, hogy ily korán

özvegységre jut – máshoz ment volna feleségül.

– Hát nem szereti Mihály gazdát?

– Nagyon szeretem, de ha meghalt.

– Nem halt meg, ha mondom.

– Tekintetes ur nem ismeri a megboldogultat. Nagyon komoly ember, s ha

valamit ir, az szentirás.

– Én csak azt mondom, hogy Mihály gazdát látni fogjuk még.

– Talán odafönt, – mondá az asszony szomoruan, s felmutatott a – második

emeletre.

_Jobbadán él._

Három nap mulva Londonból az én nevemre a következő levél érkezett

Jobbadántól:

Tekintetes mylord ur!

Talán nőmhöz intézett levelem kapcsán értesült arról, hogy tengeri

viszontagságok általi fenyegetés közt szerencsésen átestünk a tenger

sima tükrén, a nélkül, hogy betörtük volna. Megérkezvén London

országába, a nagyságos ur hirét vette, hogy a tulsó parton, azaz

Magyarországon, sőt annak fővárosában is ujólag járvány a kolera,

szükségesnek látta itt bevárni a barakkórházi kimutatások kedvezőbb

eredményét. A magam részéről kérem nőm szives beoktatását a köztisztaság

ügyében oly irányban, hogy a fővárosi tanács plakátuma a kapu alatt

kiragasztassék, még pedig jó alacsonyan, hogy a kisebb termetü lakók

szemrontás nélkül elolvashassák. További foganatbavételek egyelőre nem

szükségesek, ellenben tavaly megspórolt piros fertőző téglapor

elhintésének eszközlése sürgősen tanácsos, nehogy az egészség biztossága

fenyegettessék. Különösen Strammerné konyhaajtaja elé kérem a hintést,

mert ő panaszkodott mindig gyomorfájdalmakról. Londoni tartózkodás

tartamát háziur belátása szabályozza. Most már kecsegtet a hazajutás

reménysége, melylyel maradtam mylord urnak alázatos szolgája

_Jobbadán Mihály._

A levelet kötelességemnek tartottam azonnal megmutatni született Pandur

Veronkának, a ki pedig éppen másnapra (vasárnapra) tervezte özvegyi

ruhájának bemutatását a Rókus-templomban. Konstatáltam, hogy a jó

asszony örömében épp annyi zsebkendőt telesirt, mint bánatában, s az

özvegyi ruhát e szavakkal tette félre:

– Egy ilyen fekete ruha tiz-tizenkét évig is eláll.

Nem világositottam fel őt afelől, hogy Mihály gazda még tovább is

elállhat.

_A megérkezés._

A Hunyady Jánosok vacsorával, tombolával és világpostával összekötött

_zártkörü_ táncestélyt hirdettek, melyre a jegyeket huszonöt

krajcárjával minden borbélymühelyben és rövidárukereskedésben árulták. A

jegyekre rá volt nyomtatva, hogy _Amerikából hazatért alelnökünk

tiszteletére_, s hogy kezdete pont fél 8-kor. Pont félnyolckor _Az arany

kapukulcs_-nak nemcsak kerti, de egyéb helyiségei is annyira megteltek,

hogy a pincérek (a hölgyek folytonos sikoltásai közt) három pohár sört

is szétlocsoltak a tömegben, a mig egyet rendeltetése helyére tudtak

juttatni. S a kabátok és ingek, a fejek, kalapok és frizurák régen

nedvesek voltak már, mikor a gégék legnagyobb része még mindig száraz

volt s csikorogva bömbölte: „_Sört, sört!_“

Pont nyolc után öt perccel érkezett meg Jobbadán, karján vonszolva

tisztelt nejét, a ki olyan tubákszinü ruhát viselt, hogy a ki ránézett,

azonnal prüszkölni kezdett. Az éljenek szünni nem akartak, de végre

mégis megszüntek. Ekkor egy hang elkiáltotta magát:

– Halljuk az elnököt!

Az elnök talpig feketébe öltözködve előlépett s szóla:

Tisztelt alelnökünk, szeretve tisztelt utazó ur!

Mikor pár hónappal ezelőtt egy ismeretlen világrész felkutatására

elindultál, azt hittük, hogy többé nem lesz szerencsénk becses

visszatérésedhez. Elutazásodkor én egy inditványt terjesztettem elő,

mely netáni halálod esetén emléked megünneplését célozza. Ez

inditványban megvolt a koszoru, a sirkőfelállitás s a testületi

kivonulás. Akkor elvetették, mert halálod csakis tengeren történhetvén,

koporsódul a tenger, esetleg a cethalak gyomra volt kiszemelve. De ujra

szárazföldre érkezvén, mi sem tart immár vissza bennünket attól, hogy

emléked megörökitését meg ne próbáljuk. Ennélfogva egyelőre

inditványozom azt, hogy _Jobbadán Mihály sirjára kőemléket állitsunk_, a

többit a halál esetén összehivandó rendkivüli közgyülés fogja

megállapitani.

Dörgő helyeslés fogadta az inditványt, s Mihály gazda az elnök karjai

közé dőlt. Azután felállt egy székre s igy szólt:

Uraim és milordok! (Élénk tetszés és a meglepetés moraja. Senkise

értette a megszólitást. Jobbadán se. Jobbadánné büszkén nézett körül.) A

meghatottság sajtolása oly erősen szoritja szivemet, hogy a beszélés

nehézségét nem tudom leküzdeni. Azért röviden csak ezzel az egy szóval

felelek: _Éljen a Merika! Éljen a szárazföld!_ Határozottan…

Többet nem tudott mondani, sirt, s ezzel megkezdődött a mulatság.

Éjfél felé haza akartam menni, de Jobbadánné megszólitott:

– Ne tessék elmenni, tekintetes ur, nem tudok mit csinálni az urammal.

– Hogyhogy?

– Először életében becsipett.

– Ugyan!

– Tessék csak ránézni. Milyen vörös és hogy üti az asztalt. Szóljon neki

és vigye el; másra nem hajt.

Odaléptem Mihály gazdához:

– Jobbadán ur, az amerikai levelek irodalmi részét szeretném elintézni,

pénzügyileg.

Az öreg fölkelt és követni akart, de megtántorodott. Megkapta a karomat

és ijedt hangon suttogta:

– Tudtam, tudtam… ne hagyjon el tekintetes ur!

Kiértünk az utcára, Jobbadán rettenetesen tántorgott és sirni kezdett.

– Mi baja?

– Megkaptam, megint megkaptam…

– Mit?

– A tengeri betegséget. Sohse lesz kigyógyulás belőle, halál oka lesz,

halottkémileg.

Szerencsére hazaértünk a Liliom-utcába.

– Tudja mit, Jobbadán? Én tudom a gyógyitás módját. Ha vizen kap valaki

ilyen betegséget, szárazföldre kell mennie. Ha szárazföldön kapja, vizbe

kell mennie. Gyüjjön.

Ezzel a vizvezetéki csap alá nyomtam a fejét s öt percig ráeresztettem a

vizet. Öt perc mulva Jobbadán olyan józan volt, mint a csap, (mert

kérem, tévedés azt hinni, hogy a csap részeg, hiszen nem tartja meg

magában a bort).

– A kurát zajos helyesléssel, szerzőjét köszönettel illetem és a

lefekvést mint utókurát tekintem.

Ezzel Mihály gazda eltávozott, én meg lezártam az ő amerikai utját.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában · 第 59 / 68 题