_A háziur első levele._
Tisztelt uram!
Ön csodálkozni fog, hogy Jobbadán helyett én irok, de neki kiránditották
a kezét csuklóban, s most jéggel borogatja. Ugyanis a födélzeten a
kivándorlók azzal mulattak, hogy egymást a kezüknél fogva huzták,
eldöntendő, hogy ki az erősebb. Én és Jobbadán néztük. Egyszerre
megszólal Jobbadán:
– Huzási erőben fölényes a magyar. A kisérlet nem fölösleges, próbatét
és dicsőség szempontjából.
– Nono, Jobbadán. Ezek erős fickók ám.
– A mi az erőt illeti, arra magam is vonatkozom. A lepipálás kizártnak
tekinthető.
Ezzel levetette a kabátját, beállt a virtuskodók közé, s a következő
percben a karja ki volt ficamodva.
Egy római szenátor nyugalmával mondá:
– A fájdalom nagysága eltörpül a levelezés lehetetlensége miatti bánat
mellett.
Ekkor megigértem neki, hogy majd irok helyette, mig a keze meg nem
gyógyul. Nagyon meg volt hatva, s igy szólt:
– Ezen jószivüségi nyilatkozat hálámat összpontositja. Erősen.
Melléje adtam egy szerecsent, a ki majd a pakkot segit neki leszedni a
hajóról. Jobbadánnak nem tetszett a dolog, a mit ki is fejezett:
– Bizalmatlansági gyanumat fokozza a szinvegyülék feketesége. A
természet suvikszát nem helyeselhetem a pofa arculatján.
– No, csak barátkozzék meg vele.
– Az államnyelv elhanyagolása miatt az érintkezés kizárólag jelekben
nyilvánulhat.
– Nem bánom én, hát mutogassanak és beszéljenek jelekkel.
– Igenis, a süketek jelzési rendszerére fogunk áttérni, a némákkal
szemben. Magyarhonban már észleltem a nyelv külső tüneteit.
Megérkezve Newyorkba, egy hétemeletes hotelbe szálltunk, melyről
Jobbadán igy szólt:
– A kapupénz nagyságának örömeit ellensulyozza lépcsőmosás fáradalma.
De mikor látta, hogy a fölhuzó gép öt másodperc alatt fölvitt,
megcsóválta a fejét és mondá:
– Házbani vicinális emeleti vasut találmányát Európa nem siet
alkalmazásba venni.
Egyuttal megkért, hogy irjak azonnal, mert a levélirást becsessé teszi a
sietség, mely az otthonvalók örömét a gyorsabb megkapás által fokozza.
Ezért siettem irni. Maradtam stb.
_A háziur második levele._
Tisztelt uram!
Van szerencsém önnek, igéretemhez képest, tudomására hozni Jobbadán
Mihály viselt dolgait, minthogy ő egyáltalán képtelen arra, hogy tollat
vegyen a kezébe.
Uram! Jobbadán Mihály megbolondult. Először a szerecsenekkel nem tudott
megbarátkozni. Tudniillik otthon, az állatkerti cirkuszban egyszer
fölfedezett egy józsefvárosi fiut, a ki feketére suvikszolva, szerecsen
inas volt. Azóta nem hisz a szerecsennek valódiságában s nem megy a
fejébe, hogy miért suvikszoltatja be magát annyi felnőtt ember, mikor a
fehér szin mégis csak kellemesebb és szebb.
– Fortélyos titok rejlését gyanitom, – mondá több izben.
– Dehogy, ezek mind született szerecsenek, – feleltem neki ilyenkor.
– Mélyebb észlelő előtt nagyságod állitása kétes értékünek tetszik,
bocsánat, – volt rá az ő felelete.
Én vállat vontam és nem törődtem vele többet. Egy napon nagy botrány
támadt hotelem kapuja előtt. Jobbadán megnyálazta az ujját s végighuzta
egy szerecsen hordár pofáján. A hordár nem nyálazta meg egyik ujját se,
de végighuzta mind az ötöt Jobbadán képén. Én a vendéglő szalonjából
rohantam ki a jelenetre. Akkorra már Jobbadánt is fogták, meg a
szerecsent is fogták.
– Mi történt, Mihály? – kérdém szigoruan.
– Bizonylat és valódiság kikutatása céljából képenni ujjhuzást
eszközöltem.
– A szerecsenen?
– Igenis; egy ujj nem sok, annyival voltam bátor.
– És ő?
– Szent István birodalmában poflevessé minősitik az ő válaszát.
Bevonszoltam a szalonba.
– Miért nyálazta meg a szerecsent, boldogtalan?
Jobbadán körülnézett és nagy óvatossággal a fülembe sugta:
– Leleplezési szándék vezérelt.
– Hogyhogy?
– Nagyságod nincs értesülve?
– Nem vagyok.
– Én teljesen tisztába jöttem a dolog mibenlétének legrejtettebb
titkaival. Szerecsenek a Merikának legrégibb lakói, azért fehérek
tisztelik őket, megbecsülvén a szegényebbeket évi fizetéssel. E célból
számos fehér besuvikszoltatja arcát, nem tudván másképpen megélni. És
jogtalan fizetést huz állampénztárból, ellenőrzési közegek hanyag
eljárása folytán.
– Kitől hallotta?
– Egy jó barátomtól. Fehérvári gyerek és pincér itt Csikágóban.
– De föltéve, hogy ez igaz, mi köze magának hozzá?
Jobbadán rám nézett, egy darabig gondolkozott, aztán igy szólt:
– E kérdés váratlanul éri tudatomat, mert nagyságodról felteszem, hogy a
csalást hivatalból üldözendőnek tartja. Vagyis mindnyájunknak
kötelessége ál-szerecsenek leleplezése által az államkincstár terhén
könnyiteni.
– Jól van, jól, de máskor mégis hagyja békén a szerecseneket. Látja,
hogy goromba fráterek.
– Igaz. Gorombaság tekintetében hazánkban csak pincelakókkal
versenyezhetnek és pedig esőzápor idején, mikor pincéket elönti a
felszakadt kanális vize. De pofleves nem tarthat vissza leleplezésemben
a további eljárás foganatositásától.
Ettől az esettől kezdve jobban vigyáztam Mihály gazdára, mint eddig, s
azt vettem észre, hogy bizonyos búskomorság kezd rajta erőt venni. Mikor
megkérdeztem, hogy mi baja, kitérőleg válaszolt. Azt hittem, a honvágy
bántja és biztattam, hogy egy hét mulva haza indulunk. Ez egy kicsit
fölviditotta, de nemsokára visszaesett régi búskomorságába.
Egyszer csak látom, hogy egy csengetyüt vesz és haza hozza magával.
Aztán hallom, hogy éjjel csenget, többször, erősen, hevesen. Hallom azt
is, hogy dörmög magában: „Mindjárt, mindjárt!“ Azzal az ajtóhoz csoszog,
a kulcsot kétszer megforditja zárában, valakit beereszt s nagyot köszön
neki:
– Jó estét kivánok, nagyságos ur!
Arra ujra bezárja az ajtót. És igy ment ez egy éjjel többször.
Eleinte át akartam futni, megtudandó, hogy miféle rejtélyes vendéget
fogad Jobbadán, de hirtelen megálltam és a fejemre ütöttem: egyszerre
megfejtettem az egész jelenetet.
Ennek az embernek nem a hazája, hanem a kapuja hiányzik!
A molnár nem tud aludni, ha a malma nem jár; Jobbadán meg nem tud
aludni, ha minden éjjel ötször-hatszor föl nem keltik, még pedig
csengetyüszóval.
Elhatároztam, hogy meglepetést szerzek neki.
Kibéreltem egy hétre egy kis faházat, a milyen Chicagóban van háromezer.
Van benne villámos világitás, vizvezeték, telefon s ha a szél
összedönti, másfélóra alatt föl lehet állitani.
Két lakás volt benne. Egyiket Jobbadánnak szántam, a másikat magam
foglaltam le. Akkor aztán összepakkoltunk, magamhoz vettem Jobbadánt s
ünnepélyesen átadtam neki a házfelügyeletet. Mihály gazda könnyekig meg
volt hatva, megnyomta az elektromos csengetyü gombját s szólt:
– A hang erőssége előmozditja a kapunyitás gyorsaságát.
Mikor bejártuk a házat, mely ugyancsak ropogott lépteink alatt,
megtapogatta a falakat s mondá:
– A minőség megfelel a mennyiségnek.
– Hogyhogy?
– Az anyag komiszságát ellensulyozza az épitmény kicsinysége. Tartóssága
iránt kételyeim vannak, de használhatósága szembetünő. Próbatét meghozza
a további tapasztalatot.
Ezzel fogott egy széket, kitette a kapu elé, ráült, pipára gyujtott és
meg volt elégedve.
A rákövetkező éjjel háromszor jöttem haza s Jobbadán őrült gyorsasággal
nyitotta ki a kaput, még otthoni hatosokat is nyomtam a markába, hogy
illuziója teljes legyen; de lelkiismerete tiltakozott ellene.
– Szolgálati viszonyom nagyságoddal szemtelenségi következtetést vonhat
maga után, rám vonatkozólag, ha a hatost elfogadom.
– Nem tudja meg senki. Különben maga itt nem tartozik házmester lenni,
csupán belső inas.
– Nagyságod helyeslését nem birálhatom felül, – szólt s eltette a
hatosokat.
Ettől kezdve nem mozdult el hazulról. Semmivel se lehetett a házból
elcsalni.
– Legalább irt haza levelet, ugy-e? – kérdém.
– Kedélyállapotom nyugalma csak ujabb keletü s csak most jutok a
fogalmazás kezdetéhez nyugodtan.
– Akkor ne is vesződjék, mert holnapután indulunk haza.
– Tehát a dolgok elvégzése rendben van?
– Mindent elvégeztem.
Tisztelt uram! Ime ez a magyarázata annak, hogy Jobbadán az utóbbi
időkben nem kereste föl önt leveleivel. Maradtam stb.
_A háziur harmadik levele._
Jobbadán Mihály egy newyorki fogadóban reggel hét órakor fölkelt, s nem
tudta, mit csináljon önmagával. Azt tudta, hogy előttevaló este
hetvenötig olvasott, mig a vonat felért arra az emeletre, melyen ő
lakott. Ez tehát legalább is olyan magasan fekszik, mint a Gellérthegy.
Az ajtón nem mert kimenni, mert attól félt, hogy nem talál vissza a
szobájába, az ablakon meg ki se mert nézni, félvén, hogy le fog
szédülni. Az ablaknál, szépen egy csomóba csavargatva, nagy tömeg
kötelet talált, mely arra szolgált, hogy tüz esetén a bentszorult utas
ott leereszkedjék. Jobbadán Mihály tehát derekára kötötte a kötelet és
kidugta a fejét az ablakon. Nagyon tetszett neki ez a találmány, s
elhatározta, hogy otthon a harmadik emeleti lakóknál a _kötél
alkalmazásának gyakorlatát meghonositja_.
Miután madártávlatból kigyönyörködte magát, bár nem látott semmit,
elhatározta, hogy fölkeresi a gazdáját, _ruhatisztitási szempontok
elintézése okából_. Az ajtó külső részén egy szög volt, erre
ráakasztotta a kalapját, hogy ujra rátaláljon a szobájára, azzal
elindult. Végigment a folyosón, s a legvégén talált egy lépcsőt, mely
_fölfelé_ vezetett. Mihály gazda már tudta, hogy fölötte nincs több
emelet, ez tehát a padlásra vezethet csupán. Visszafordult, hogy a
folyosó másik végénél keresse a _leszállás eshetőségét_. Nagy örömére
meg is találta a garádicsot, lesietett rajta, de az alatta levő, vagyis
hatodik emeleten a garádics véget ért. Jobbadán ujra végigment a
folyosón, megint nem talált sehol lépcsőt.
– A lépcsőkészitők üzeme pangásnak örvend a Merikában, – mormogá
Jobbadán, – hol járnak le s föl a Merikaiak?
Különösen hol járnak le: ez érdekelte Mihály gazdát. Egyszerre csak egy
kis ajtóból előtte terem egy szerecsen. No majd ez megmagyarázza.
– Svarc ur, – szólitá meg Jobbadán, mert tudván, hogy a szerecsen
idegen, nem szólithatta Feketének, – kérem, Svarc ur, nem tetszik tudni
a lépcsőfokok garádicsának hol- és mibenlétét?
A szerecsen vigyorgott, de nem felelt. Jobbadán tisztában volt vele,
hogy ez sem érti az állam hivatalos nyelvét.
– Barátom, én lemenetelt akarok eszközölni, – és lefelé mutatott.
A szerecsen betolta őt egy kocsiba, melynek tetején lámpás égett, ez a
helyi érdekü emeleti vasut volt. Jobbadán csak hatvanig számolt s már
lent voltak az udvarban, a miből azt következtette, hogy ez a vasut is
lejtőnek gyorsabban megy, mint hegynek.
A portástól megtudta, hogy gazdája az ötödik emeleten lakik, de nem volt
bátorsága ujra fölmenni. Leült egy székre, s megvárta odalent. A cipője
rettenetesen piszkos volt, s röstelte. Megszólitotta tehát a portást
németül. A portás összeszidta. Jobbadán ugyanis a német nyelvet otthon
kizárólag a lakókkal való gorombáskodásra szokta használni, s e nyelvből
csakis az erőteljesebb kifejezéseket tudta. A cipősuvikszolást is ugy
adta elő, hogy a portás rögtön kidobással fenyegette. Végre megértették
egymást.
– A hotelben nem tisztitanak cipőt. Ez utcai ipar nálunk. Tessék a
szerint berendezkedni.
Jobbadán tehát igy okoskodott: Ha a hotelben tisztitanak cipőt, az ajtó
elé szokás rakni, ha az utcán tisztitanak, akkor mindenesetre a kapu elé
kell rakni a cipőt. Kitalálja az ember lassanként ennek a fene a
Merikának a fortélyos furfangját, ha gondolkozik.
Ezzel Jobbadán nyugodtan lehuzta a cipőit, kitette a kapuba, s ő maga
sem messze onnan leült egy pinceablak-mélyedésbe. A hotelszemélyzet nem
törődött vele; az amerikai nem ér rá mással foglalkozni.
Egyszer csak jön egy ember, fölemeli és nézegeti Jobbadán cipőit.
– Csak fényesre atyafi! – kiáltott neki Mihály gazda, – ne sajnálja a
subickot az igénybevétel után erősen megdörzsölni.
Az idegen ember barátságosan mosolygott, s azzal eltávozott Jobbadán
cipőivel. Negyedóra mulva Mihály gazda igy szólt:
– Lelkiismeretes munka huzamossága ellen kifogás nem tehető.
Ujabb tiz perc mulva már igy szólt:
– Visszahozás késedelme aggályt keltőleg hat, átalában.
Ujabb tiz perc mulva már határozottabban nyilatkozott Mihály gazda:
– Lopási gyanum erősödni kezd belsőleg. Késedelem, idegennel szemben,
becstelenségi föltevésre jogosit.
Háromnegyed óra mulva pedig fölkelt s igy kiáltott:
– A jogtalan eltulajdonitás esete fönforogván, távozhatom. A
mezitlábasság szégyenét az ismeretlenség leszállitja.
Ezzel visszasétált a vendéglőbe, de a portásnak mégis megmondta németül,
hogy az utcai cipőtisztitás ipara fokozza az eltulajdonitás
szenvedélyét, s ő (mihelyt uj cipője lesz) kefét vesz magának, s
önhatalmulag fog eljárni cipőivel szemben.
Mire a portás ezt felelte:
– Ha uraságod még egyszer fog velem gorombáskodni, a békebiróság előtt
szerzek magamnak elégtételt. Vén krokodilus!
– Nem hazai állat, s igy a sértés nem állapitható meg biztosan, –
gondolá Jobbadán, s eltünt a vicinális vasut torkában.