Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két
házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból.
Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak
tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s
éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők
föl.
Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat,
mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S
hajnalban nem minden házmester fekete.
Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi
mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában
fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.
Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban
se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi
névhez semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se
firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz
(mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.
Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és
áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás
kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a
pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon,
hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen
ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a
ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen
posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt
Jobbadán Mihály.
Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott
igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval
mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet
szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu
a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész
csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A
házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja
a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü
tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.
Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s
könyveket is szorgalmasan bujt. A könyvekben nem annyira az értelmet,
mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt
megjegyezte és használta.
Mikor alelnökké választották, gratuláltam neki, mire ő igy felelt:
– Érdem előzi a méltóságot.
– És miféle érdem? – kérdém, a ki igen jól ismertem az ő nyelvét.
– Szónoklat és intelligencia.
– És akkor miért nem tették meg mindjárt elnöknek?
– Közeli elhunyás miatt, több, mint bizonyos.
– Az elnök beteg?
– Nem mondható, de megrendült egészségnek örvend. A borivás
okszerütlenségét sinyli.
– Sokat iszik?
– Inkább gyakran, de sokat.
Egy idő óta Jobbadán a szokottnál tovább várakoztatott a kapu előtt.
Máskor se siet a nyitással, de sohse szóltam neki, mert tudom, hogy fáj
neki a kapunyitás. Az utóbbi időben azonban Jobbadán vasuti vonatnak
kezdte magát érezni s csak a harmadik csengetésre indult el. Egyszer
aztán megszólitottam:
– Jobbadán ur, nagyon sokáig várat magára. Hogy lehet olyan mélyen
aludni?
Jobbadán végignézett, s felelt:
– Alvás a tőke öröme.
– Hát maga nem alszik?
– Jelenleg keveset. Éjjel soha.
– Hát mit csinál?
– Fejtörést folytatok.
– Valami baja van?
– Nincs, de lesz.
– Váltója jár le?
– Mellékes gond. Más bántalmaz.
– Mi az?
– Mondani nem lehet. Mutatni igen. Holnap bátor leszek.
Másnap beállit hozzám, s oda ád egy táviratot.
A táviratot a háziur küldte fürdőről. Rövid, de megdöbbentő volt:
_Jobbadán! Készüljön föl az utra. Pár nap mulva indulunk Amerikába, a
chicagói kiállitás megtekintésére. Perthey._
Jobbadán feszült figyelemmel leste vonásaimat. Nem árultam el
meglepetésemet.
– Nos, hát fölkészült?
– A kezdetlegen tul vagyok.
– Mennyiben?
– Két pipám tisztázva van, tiz pakli dohány együtt. Nőm esernyőm
megvarrását végig eszközölte. Komótsipkám bojtja fölvarrva…
Itt megakadt.
– Jobbadán ur, ez nem elég, – mondám neki igen komolyan.
– Nincs tudomásom a többletről.
– Vagyis nem tudja, mi kéne még egy amerikai utra?
– Zajos helyeslés, – felelt Jobbadán, a mi annyit tett, hogy fején
találtam a szöget.
– Ösmeri Amerikát, vagyis hallott már róla valamit? – kezdém az
eximinálást.
– Nem vagyok oda járványos s ezért tulnyomó bennem a Merikára
vonatkozólag az ismeretek távolléte.
– De azt tudja, hogy az egy egészen más világrész?
– Tudom.
– Hogy roppant messze van?
– A tekintetes ur kilépésétől függ.
– Én nem léptem ki, Jobbadán ur, de vannak sokan, a kik ott jártak.
Jobbadán arca hirtelen kiderült, s bátrabban nézett a szemembe.
– Ugy van! – mondá, – Kolumbács Kristóf. Olvasmányok utján észleltem.
– Helyes, igaza van, Jobbadán ur. Ha Kolumbács históriáját tudja, azt is
tudja, hogy sokáig kell tengeren utazni, mig odaér?
– Viz nem baj. Uszás segit.
– Igaz, igaz. (Minek ijesztgessem, mikor Kolumbustól ugy megjött a
bátorsága? Ugy fogta föl Kolumbust, mintha az neki egy amerikai ismerőse
volna, a ki ott várja őt a parton.)
Elővettem a földglóbust s megmutattam neki, hogy a Liliom-utcából hogy
lehet Amerikába jutni.
– Furfangos elme munkája, – jegyzé meg Mihály gazda a glóbusra, – de a
Merika távolsága nincs messzebb három arasztnál.
– Azért megtart két-három hónapig, a mig kigyelmetek megjárják és
megnézik.
– Két-három hónap? Nagyon huzamos. Nőm bánata erős lesz.
S Jobbadán elszontyolodott. A mi már napok óta gyötörte, ismét erőt vett
rajta: valami homályos sejtelem, hogy ez az utazás sok kellemetlenséget
és veszedelmet fog rá hozni. Nőt, hunyadiakat, alelnökséget, tekintélyt,
poziciót: mindent itt kellett hagyni, s fölmászni arra az ördöngös
földgolyóbisra.
Leirtam neki, hogy mit vigyen magával s ő eltávozott. Másnap láttam,
hogy kiforditott Ferenc József-kabátban söpri az udvart. Jobbadán
ugyanis, mióta alelnök lett, sohse mutatta magát ingujjban, sőt annyira
ünnepélyes lett, hogy csak Ferenc József-kabátban lépett a nyilvánosság
elé. De most jónak látta kiforditani; spórolt vele az amerikai utra.
Ugyanaz nap beállitott hozzám Jobbadán és könyveket kért a _Merikáról_.
Ránéztem s szólék:
– Jobbadán, maga sirt. Egy könnyet látok még a bal szeme csücskében.
– Meghatottság gyümölcse.
– Meg van hatva?
– Meg. Rátabucsuzás elsejétől.
– Maga bucsuzik valakitől rátákra?
– Nőmtől.
– Miért nem az utolsó napon egyszerre?
– Nőm szivgyengesége miatt, melyet az orvosok gyógyászati bizonylattal
konstatáltak. Egyszerre nem birná ki, megrepedne a szivburok kamarája,
billentyüstől, – mint a doktor mondá. Ma törlesztettem az első
bucsurészletet.
– S a neje sirt?
– Kezdett, ekkor befejeztem a jelenetet. Könnyem azután támadt. Férfi
nem árulja el magát.
Jobbadán megrakodott a könyvekkel s eltávozott.