(Egy divatlapszerkesztő naplójából, a ki azért engedte ezt a tárgyat
nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én.)
Valamelyik nap beállít hozzám egy borzas egyéniség, (megfordul nálam
több is) teljesen mosdatlan, fésületlen és keféletlen állapotban; a hogy
külső formájából kivehetém, ez már mind megtalálta azt az igazságot, a
mi a borba van rejtve.
– Ugy-e bár, nem tetszik engemet ismerni?
– Bizony… De bizony… Bizony nincs szerencsém.
– No nézzen meg jobban.
– Úgy, igen is. No lám. Ettől a nagy hajától nem ismertem meg.
– Pedig tegnap nyirattam le.
(Úr Isten, milyen lehetett, míg le nem volt nyírva.)
– Ismerem, ismerem; ugy-e bár kegyed a… a… a – Vilmos.
– Igen is, az, – a Sándor.
– Úgy, úgy, Gál Sándor…
– Nem, hanem Schirting Sándor.
– Ah, tudom már, Debreczenből.
– Nem, hanem Miskolczról.
– Emlékezem. Iskolatársak voltunk.
– Nem egészen. Hanem én ott laktam annak a háznak a helyén levő házban,
a melyik háznak a helyén aztán a kegyetek háza épült. Emlékezik rá?
– Uram fia, hisz annak száz esztendeje épen. Nem emlékezem én abból az
időből egyébre, mint hogy nem szerettem a lisztpépet, egyebet pedig nem
tudtam enni, mert még nem volt fogam.
– Pedig én nagyon jól emlékezem rá; én tanítottam kegyedet hintázni.
– No isz ugyan jól megtanított, maig sem tudok.
– Pedig hát lássa kegyed, kicsinyben mult, hogy nem én vagyok ön, és nem
kegyed én.
– Nem tudom, melyikünk vesztene a cserével?
– Kérem alássan, ne tessék izélni. Én csak egy szegény irnok vagyok, a
kinek eléje teszik a beirt papirost s arról leirja a dolgot a másik
papirosra.
– Akkor én még rosszabbul vagyok, mert nekem elém sem teszik a beirt
papirost, úgy kell leirnom a dolgot a másik papirosra.
– Igen, de sokszor meg is szidnak érte.
– Engem pedig meg is kergetnek érte.
– Igen, de az ön nevét nagyon sokan ismerik.
– Hát Sobri Jóskáét nem sokan ismerik?
– De önnek csak mégis több pénze van, mint nekem.
– Cseréljünk látatlanba adósságot.
– Ejnye már! De csak többet ér a feje, mint az enyim.
– Nem ér biz az, nézze, hogy elment a hajam, az öné mind meg van.
– Persze. De a mi belül van.
– No például, nyolcz fogamat huzattam már ki belőle. Tavaly karácsonyi
meglepetésül egyszerre hármat, egy fájóst, meg két épet. Ezzel már most
kevesebb van belül.
– No, de félre a tréfával. Én komolyan mondom, hogy kegyednek kellene én
nekem lenni és én nekem kegyednek.
– Hát hogy tévesztette el eképen a kvártélyozást a sors?
– Oh uram, bolond história az. Ha elmondom, majd meglátja, hogy
igazságom van. Volt nekem egy anyám…
– Ugyan ne mondja!
– De bizony Isten, úgy volt. Volt nekem egy anyám, a ki igen szép leány
volt maga idejében. Hanem én még akkor nem ismertem.
– Ezt már igazán csodálom.
– No hát régen, igen régen, kegyednek az édes atyja nőül kérette az én
anyámat, azaz, hogy még akkor nem volt nekem anyám, még akkor leány
volt.
– Ezt egyelőre is tagadom. Az csak olyan mendemonda lehet.
– No kérem. Én csak tudom. Hiszen ha esze lett volna az anyámnak, hozzá
is ment volna, de hát nagyon könnyelmű teremtés volt szegény, s engemet
a könnyelműsége által többszörösen megkárosított.
– Azt a többit szeretném hallani, ezt az egyiket hagyjuk abba. Tudja ön,
erről a thémáról nem szeretem a humorizálást.
– Hiszen kérem, én nem humorizálok, kegyed humorizál, én siralmas
történetet beszélek. Kegyed könnyen fütyörész, intra dominium van:
főszolgabiró volt az apja. Igaz, hogy mikor az anyámat megkérte, még
akkor csak esküdt volt. Hanem hát ez csak egy. Tessék csak hallgatni
tovább. Másodszor megkérette egy indzsellér, a kinek az egyik fia most
kétezer forint fizetéssel van a debreczeni vaspályánál, a másik
tiszttartó herczeg Coburgnál, a harmadik gőzhajó-kapitány a tengeren.
– Természetesen most ön volna az mind a három.
– Igen. Hanem ehez sem ment. Harmadszor megkérette a mátyusföldi
esperes, ahoz sem ment, ez is mást vett el, de ennek nem volt sem fia,
sem leánya.
– No azzal járt volna ön legjobban.
– Nem azzal; hanem negyedszer megkérette az anyámat ő nagysága
Cserependy Perghő Boldizsár úr. Tetszik ismerni Cserependy Perghő
Boldizsár urat? ugy-e bár?
– Azt nem. Hanem Rákospalotai Hutiray Lukácsy Sándort…
– No no; ne ismerne ön olyan derék nagy urat, mint Cserependy Perghő
Boldizsár úr.
– Nem előfizetőm.
– Lássa, pedig annak a Tiszán túl ötezer hold földje van egy tagban, s
nincs több egyetlen egy fiánál hozzá.
– Hogyan? az szántja az egész földet?
– No, ne izéljen. Lássa, az a fiatal ember most négy lovas hintóban jár;
sokszor találkozom vele, s olyankor mindig eszembe jut, hogy nekem
kellene abban ülnöm, én hajtanám azt a négy szürkét; én parancsolnék
kocsisnak, inasnak, engem süvegelnének a vendégfogadókban; én utánam
néznének a szép konteszek az ablakokbul, ha az anyám ilyen szörnyű módon
meg nem károsított volna. Képzelje, már ki voltak hirdetve, gyűrűt
váltottak, a vendégeket összehívták a lakadalomra; meg volt irva a
moring-levél; csak egy hajszálon múlt, hogy nem én vagyok most nagyságos
Cserependy Perghő Boldizsár úr örököse; akkor egyszerre a lakodalom
napján, egy órával az esküvő előtt elmegy az anyám a háztól egy német
muzsikamesterrel, s megesküszik vele.
– Hát aztán?
– Hát aztán. Lehet ennél nagyobb baj én rám nézve? Ha a földesúrhoz
megy, most egy dominiumot öröklök, úgy pedig örököltem egy hegedűt, meg
egy halom hangjegyet.
– Ez igazán eredeti, hogy valaki ne legyen megelégedve az apjával.
– Igen uram, de mikor válogathattam volna benne. Hiszen én tisztelem az
apámat, jó ember is volt, de minek vette el épen az én anyámat? Ha
meggondolja az ember, az igazán rettenetes dolog, hogy a fiak, a kiknek
leginkább érdekükben fekszik, hogy ki fiai legyenek, ebbe épen nem
szólhatnak bele; mennyi ember változtatna a sorsán ez által.
– Az igaz. Báró Sinának egyszerre annyi fia lenne, hogy számát sem
tudná.
– Nem úgy van; de hogy legalább azok közül, a kik az embernek az anyját
nőül kérték, ment volna ahoz, a kinek fiává lenni legjobban esnék az
embernek; a sors lám jót akart velem tenni, kezemben volt a szerencse,
candidálva voltam, s a hol van ni, egy könnyelmű lépés miatt elestem
minden javamtól; nem az lett belőlem, a kinek kellettem volna lenni. (Ki
ne igazítsa valami philologus «kellett volna lennem»-re.)
– Ön tehát személyével sincsen megelégedve.
– Ugyan hogyan volnék, mikor minden héten háromszor eszem krumplit.
Szeretném látni, hogy ha ön volna én, mit csinálna?
– Hát legelőször is megmosdanám.
– Ne bántson engem. Lássa én egészen elhagytam magamat, mert nincs olyan
porczikám, a mivel meg volnék elégedve. Haragszom a kezemre, mert olyan
ügyetlen, haragszom a fejemre, mert semmit sem tudok megtanulni,
haragszom még a hajamra is, mert nem birom simára fésülni, s mert tudom
jól, hogy a képem nem szép, azért meg sem mosdom; én nem adnék magamért,
a hogy itt állok, egy hajító fát, s akármit csinálok, tele vagyok ezzel
a gondolattal; irigykedem minden emberre, irigylem a nagy urak szép
ruháját, a tudósok eszét, a költők hírét, az arszlánok daliás alakját, a
napszámosok izmos karjait, a kereskedők bolond szerencséjét; irigy
vagyok a feleséges emberek boldogságára, a zsidó gyerekek jövendőjére;
irigy vagyok minden emberre, a ki tud, tesz, és bír valamit, minthogy én
magam semmit sem tudok, semmire sem vagyok képes és semmim sincs. És már
most azután legyen gondom magamra; de bizony sokszor, ha elfáradt a
hátam a sok körmölésben, elgondolom magamban, hogy minek dolgozom én?
mit iparkodom ezt a silány egyéniséget dédelgetni? nem jobb volna, ha
úgy elhagynám magamat, hogy a csizma leszakadna a lábamról és hétszámra
ki nem gombolnám a kabátomat s nem enném egyebet káposztatorzsánál, a
mit a zöldségpiaczon elhánynak; van is nekem mért becsülnöm magamat,
mikor semmi okom sincs rá.
(Különös neme a monomaniának, hogy az ember magát valami olyan idegen
embernek nézze, a kit ki nem állhat.)
Kezdtem átlátni, hogy ebben a jelenetben több a szomorúság, mint a
tréfa.
– Tehát voltaképen mi czél vezette önt hozzám? mert azt csak nem
gondolnám, hogy ön magát «váltott gyermeknek» hiszi, s velem akarja
magát elcserélni.
– Nem ám, hanem épen csak azt akartam önnek megmondani, hogy miután
semminemű ember nincsen ezen a nagy Pesten, a kibe valami úton
beleköthetnék, öntől kérdezem meg, hogy ha a sors furcsa szeszélye úgy
rendelte volna, hogy megfordítva essünk: ön az én helyembe, én meg az
önébe, mitévő lenne akkor ön?
– Hát jőjjön vissza hozzám egy hét mulva, majd akkor megmondom.
Az alatt a hét alatt irtam egy jó ismerősömnek, a ki gróf X.
jószágigazgatója, ha nem tehetné-e meg a kedvemért, hogy egy jóra való
tanult fiatal embernek valami szerény állomást adhatna a gazdasági
tisztség körül.
Az én furcsa prætendensem egy hét mulva helybe volt állítva.
Két évig azután nem láttam; mint hallám, azóta ispánságra
promoveálódott. Egyszer a napokban megint betoppan hozzám. Képzelhetni,
fel volt frizérozva, s keztyű volt a kezén.
– Ejnye bajtárs uram, de kicsipte magát!
– Elhiszem azt, felelt ő ragyogó orczával, melynek nagyon használt a
falusi levegő; mert jegyben járok! még pedig egy gyönyörű szép
leánykával. A kasznár leánya. Aztán szeret…
Azt a hangot nem lehet leirni, a mivel ő azt mondta: «aztán szeret».
– Hát cserélne-e most Cserependy Perghő Boldizsár úr általános
örökösével?
– De még a chinai császárral sem.