Volt nekem egyszer egy bogarászom, ki hatvankilencz esztendeig élt abban
a hitben, hogy ő ritkaságokat gyűjt.
Hajdan physices et archæologiæ professor volt az *** lyceumnál, s mint
ilyen és mint éktelenül fösvény ember oly hírben állott az adózó nép
előtt, mint kinél igen sok pénz van forgásban; később privatier lett
belőle, hogy vénségére a muzsák ki kezdtek rajta kapni, s e minőségben
még jobban összehúzta magát, nem főzetett, macskáját agyon koplaltatta,
szolgálóját szélnek ereszté, reggelenkint bevásárlotta fületlen
bögréjében a maga félmeszely édestejét, vett mellé egy összeragadt
szilajzsemlyét, délben eljárt a lebujba maradékra. Föl lehete számítani,
hogy egész napi tobzódásának váltsága nem megy négy kongó garasra.
S mégis, mikor halála után holmijét összeirták, a legszabadelvűbb
fölszámítás szerint nem ért az összes státus activusa 100, mondd: száz
hosszú forintot. Örökösei legalább is ezerszer annyinak itták meg előre
az árát.
Hová tette? hová nem tette? arról még tán most is beszélnek a ***-iak, s
maig sem tudják elgondolni, hogy olyan ember, ki negyven esztendeig jár
egy kaputban, azt hol kifordíttatja, hol befordíttatja, mikor meghal,
hogy nem hagyhat maga után legalább egy véka ezüstöt. Hisz összekerestek
ágyat, derekaljat; szétbontottak székeket, pamlagokat, fölszedték a
pallókat, lekaparták a falakat – sehol semmi nem jött elő,
kaputbéllésben, kalapbéllésben keresték, csizmaszárban, kéményben,
pinczében, tűzhely alatt, gerendák között, sehol semmi! régi képek rámái
szétbontattak, avas könyvek levelenkint szétszedettek, füstös régi
pénzek ketté ráspoltattak, de csak nem jött azokból pénz elő. Ez az
ember elvitte azt magával a másvilágra! Mikor érezte halálát, bizonyosan
fogta, ostyába takarta és lenyelte. Ez egyébiránt a legszerényebb
vélemény, mit ez esetről hallani lehete.
Voltak, kik a dolgot erőnek-erejével meg akarták magyarázni. Némelyek
azt állították, hogy ez ember titokban polygamiát űzött – mások, kik még
bölcsebbek voltak, úgy elmélkedének, hogy a török császárnak adott pénzt
kölcsön, s az okirat bizonyosan ott van – a között a menykő sok pogány
szarkalábirás között – a kuczkóban, a miből az angyalok sem értenek egy
szót sem; a legeslegokosabbak pedig egyakarattal megegyeztek abban, hogy
bizonyosan éjjel rablók ütöttek rá, azok megfojtották, s mindent, de
mindent, a minek csak hasznát vehették, elpakoltak. Ebben
megállapodának.
Jelen voltam, mikor holmiját elárverezték.
Már az igaz, hogy annyi ócska czinkanálnyelet és korsófület még nem
láttam, mint itt egy rakáson.
Rozsdás kardok, tört pilingák, dárdák, bárdok, taglók, lópatkók,
kengyelvasak, rézgombok, aczélgombok, kitömött madarak, ürgék, ráklábak,
darázsfészkek, dirib-darab csontok, kővé vált zápfogak, spiritusba tett
kétfarkú gyikok, csigahéjak, madárkoponyák, cserépdarabok, fazekak,
mindenféle szinű és alakú kövek, porok és ásványok, lávadarabok,
tégladarabok, foliansok, kutyabőrös kötegek, iratok, képek, mappák,
pecsétek, régi krajczárok s ki tudná, mi mindenféle kopott
kaczatbirodalom, mely között három regement eleven pók indigenálta
magát.
Mindezen tárgyak azonban példás rendben és figyelemmel valának sorba
szedve. Mindenikhez oda irva a mutató szám, mely alatt a lajstromban meg
lehete olvasni mindazon nevezetességeket, mikről, egyik vagy másik
vasfazék és petrificatum hírben maradt az utókor előtt.
Itt volt 1. egykor roppant fringia, melynek egyik oldalára a
miatyánknak, másikra a hiszekegynek kellett irva lenni. Akaszszák föl, a
ki egy betűt látott is rajta a rozsdától. Egyébiránt ezzel a karddal
viaskodott Achmet basa a kenyérmezei ütközetben. Vételára 20 császári
arany; egy hajóslegény megvette 18 garason dohányvágónak.
2. Az az olló, melylyel Arnulf császár lovának a farkát elvágták, mikor
éjjel az Enns hidján keresztüllovagolt. Vette 80 forinton. – Eladatott
17 krajczárért.
3. Egy dárda, melyet római triarius viselt a carthagói háborúban. Én
ásónak néztem, s csakugyan egy kertészlegény adott is érte valamit.
4. Szent Lőrincz imádsága, nagy elhízott könyv, fekete, piros és kék
betűkkel irva, melylyel hajdan az ördögöket űzték, mikor még kevesebben
voltak. Ezt vette a megboldogult kilenczven forinton, kapcsostul,
táblástul. Biz azért nem adott a sajtos többet fél máriásnál.
5. Egy kép, melyet Ovidius Naso saját kezével festett, oly silány
macskakaparás, a minőt csak poétától várni lehet. Ez nem talált vevőt,
pedig a hátára 25 arany volt irva.
6. Egy fekete rigófejű fehér galamb kitömve. Az öreg tíz esztendeig
csodálta e természettünemény eredetét és sohasem jött rá, hogy a fej úgy
van hozzávarrva a nyakhoz: 10 arany.