Láttátok ezt a vidám öreg urat? hogy tréfált, hogy adomázott, hogy tette
a szépet a leánykáknak, hogy kötődött az ifjakkal? Nagyon víg ember ez!
– Igen, mert most tiszta idő van. Duzmai bácsi igen jó kedvű ember,
mikor a nap süt; akkor madarat lehetne vele fogatni, olyan fürge, akkor
még meg is lehetne házasítani.
De látnátok csak egyszer, mikor borongós idő van, mikor felhőkkel
huzódik be az ég, mikor a hold udvart von maga körül, mikor az esőnek
már lóg a lába, aztán mikor megcsordul az eresz, töltik az egek
csatornái a vizet, csak úgy szakad! No iszen akkor látná őt valaki!
Duzmai bácsi akkor nem bácsi senkinek; akkor ő haragos oroszlán, akkor
nem mulat senkivel, akkor összevész az öregekkel, megkergeti a
fiatalokat, s ha szép leánykákkal találkozik, félre fordítja a fejét,
hogy ne kelljen nekik köszönni.
Hogy van az időváltozásnak ilyen nagy hatása a jó öreg úr kedélyére?
Hát ennek a historiája bizony aként hangzik, hogy régen-régen, nagyon
fiatal korában volt Duzmai Sándornak egy jó öreg barátja; valami
nyugalmazott őrnagy, a kihez ő naponkint eljárogatott hármasban
tarokkozni; a harmadik volt az őrnagy felesége; mellesleg mondva, élte
virágában levő fiatal menyecske.
Az őrnagy és Sándor barátja sokszor vitatkoztak a tarokk szépségein; az
őrnagy azt állította, hogy ez az egyetlen kártyanem, a minek játszásához
legalább három ember kivántatik; Sándor pedig azt erőtette, hogy de
bizony lehetne azt kettőnek is játszani.
Az őrnagy állt a véleménye mellett rendületlenül, mint a silbak; hanem a
fiatal menyecske engedte magát kapaczitáltatni, hogy lehet biz azt a
tarokkot két embernek is játszani, ha a harmadik nincs ott.
Az ilyen leczkeadások pedig nem tetszettek a hadastyánnak, azért is
megtiltá Sándor barátjának a további barátkozást s azt igérte neki, hogy
ha még egyszer ott kapja a házánál, meglövi.
A vakmerő fiatal ember nem ijedt meg a fenyegetéstől, s miután az őrnagy
magával vitte a kapukulcsot, mikor este a casinoba ment, tehát a
kerítésen járt be.
Ezt is megtudta a kiszolgált hős s egy este rá lesett töltött
pisztolylyal, s a mint Sándor urfi épen kapaszkodott fel a palánkba, úgy
sütötte rá a mordályt, hogy az egész töltés a tomporába ment.
A seb azonban nem vala halálos, de annál keservesebb, mert a pisztoly
göbecs helyett – öreg sóval volt megtöltve.
Jaj, szegény Sándort de tönkre tette ez a lövés. Felgyógyult, de az
átkozott só a tomporában minden időváltozást megérez.
Azért bármilyen jó kedve van is, mikor szép az idő, egyszerre elromlik
az, mikor közeleg a nedvesebb szak; s olyankor megeszi az embert, kivált
a ki azzal a veszett bátorsággal bír, hogy az időjárás leendő voltáról
kérdezősködik nála.
Ilyen halálig tartó bűnhödést csak a pokolbeli poéták birnak kigondolni.