(Korrajz.)
… Ugyanebben az esztendőben történt vala az, hogy város birájának az
öreg Késmárki Tóbiás helyébe a száz választó polgárok, úgymint
negyvenöten a magyarokból, negyvenen a németekből és tizenöten a
vendusokból, tanácstétel után Doránczius Mihály uramat ő kegyelmét
választák el közakarattal, mint a ki nagy tudományú és mind azon időkig
feddhetlen kegyes életű ember vala és mindenki által is becsülteték.
A száz polgárok ezt tévén, szép processióval kimenének a fürmenderek és
a conrector ő kegyelmeik vezetése mellett a kapun kívül levő temetőbe, a
holott az egész föld be vala hintve szalmával vastagon; vízkereszt napja
levén, a mikor tudniillik hideg vagyon és az ember lába megfázik a
tanácskozásban.
Szokás vala pedig, hogy az újan választott birót mindig a temetőkertben
avassák be az ő hivatalába, a holott az emberi elmét legkevésbé
háborgatják a világi hivalkodásnak gondjai; sőt annál inkább
figyelmeztetik a körül domborodó sírhalmok, hogy egyedül az igazság és
jó cselekedet maradandó a földön, más minden elmúlik és porrá lészen.
Azért is minden muzsika nélkül jön ezen actusra a temetőkertig az újon
választott biró, a volt főbiró és tanácsbeliek kiséretében, s megállván
a temetőajtón belől, oda várja az őt köszönteni jövő czéhek előljáróit.
Kik is mindnyájan a maguk mesterségeik jeleivel járulván eléje,
egyenkint felköszönték az új birót, de semmi ajándékot nem adának neki,
hanem csak megmutaták azokat előtte és ismét tovább vitték. Tudniillik,
hogy azokat elébb meg kell érdemelni.
Ugyanis jövének legelébb a molnárok, szép fehér megszelt kenyeret hozván
eléje és mondának:
«Ilyen szép fehér kenyérrel fogunk mi tégedet táplálni, ha hűséges
biránk leszesz.»
Ugyanazt mondák előtte a vinczellérek, kik akkor igen gazdag czéhet
alkotának, egy hordó piros bort mutatván eléje.
Szinte a takácsok, szűcsök és vargák, mindnyájan a maguk remekeivel,
szép fehér sávolyos vászonnal, patyolattal, bundás prémmel és kivarrott
sarukkal kecsegtették az új birót, ha városukhoz mindenha hűséges
lészen.
Utoljára maradának az ácsok, a kik egy újdonatúj szekeret, melybe hat ló
vala befogva, vezetének az új biró elé; a szekér pedig rakva volt símára
faragott fával.
És a midőn az ácsok czéhmestere a biró elé ért, azt mondá neki:
«Ime ebből a szép gyertyánfából rakunk te neked máglyát, hogy azon
megégessünk, ha bennünket elárulsz.»
Szokás vala pedig ez Kassa városában biróválasztások alkalmával és senki
meg nem ütközék azon.
Mert olyan gyászos idők járának felettünk, a midőn tűzzel-vassal kelle
vala védni városunkat háromféle nemzetbeli ellensége ellen; negyediknek
számíthatók a martalóczok, úgy mint kik keresztyénekből lettek törökké s
éjszaka száguldozva, fiatal leányokat és gyermekeket ragadoztak el,
pénzért eladván őket a töröknek; ötödiknek vettük a városban lappangó
gonosztevőket, hatodiknak a fertelmes pestist, mely annyiszor
meglátogatá a várost; hetediknek pedig a mi ősellenségünket, a pokolbeli
rosszat, kinek fejét törje meg a megváltó Jézus…
A város birájának tehát ezen idők szerint hét rendbeli ellenségtől kelle
oltalmazni a várost, hogy azok mind annak kapuin kívül maradjanak: e
végett sok ostromot kiállani, éjjel-nappal buzogányos kézzel őriztetni a
falakat, gonosztevőket megköveztetni, vagy a «hárum pálczárum»
büntetéssel fenyíttetni; kalmárok árúit, a mit a városba behoztak,
füstben, lúgban tisztíttatni; vallási viszálkodásokat elfordítani és a
sátán incselkedéseit kikerülni, hogy itéleteiben mindenkor igazságos
legyen és sem ajándékért, sem szivbeli indulat miatt olyan itéletet ne
mondjon, a mi az egekre kiált és a pokolban tapsolnak rajta.
Nem is aggódott azon senki sem, hogy Doránczius uram ő kegyelme olyan
birája lészen a városnak, a kin semmi makula meg nem látszik, mert
jámbor istenfélő embernek ismerték mindenha, a kiről nem tudott senki
semmiféle rosszat mondani.
Annak okáért a temetőben történt szokásos beavatás után nagy örömmel és
szép processióval visszavivék ő kegyelmét a tanácsház teremébe, holott
is a nagy bársony zsellyeszékbe beültetvén, négy senátor a zsellyeszéket
négy lábánál fogva felemelé, miközben a város trombitásai tárogatók
fuvása és a tábori dobok verése mellett diadalmas muzsikát
hangoztatának, a jelenlevő népség pedig háromszoros vivátot kiáltott; a
mely után ismét az egész tanács ünnepélyes járással mene a templomokba,
úgymint a protestansokéba és római katholikusokéba s mindenütt Te Deumot
énekelve buzgósággal s hallgatva egy magyar és egy német prédikácziót, a
biró házához visszatért, nagy vendégséget ülvén, mely felett a kántorok
vezetése alatt tartott minden vallásbeli énekkarok gyönyörűséges
harmoniákat zengedezének; este felé pedig szurok-serpenyők gyújtattak
meg a bástyák szegletein s még a taraczkok is elsüttetének.
Nem is bánta meg sokáig Kassa városa, hogy a biróválasztás napján ennyi,
meg annyi akó bort és ditto sert megivott nagy örömmel, mert Doránczius
uram ő kegyelme minden ügyet és bajt úgy el tuda intézni rendén, hogy
senkinek semmi panasza sem lehete.
Történt azonban, hogy épen Petri és Pauli napján este későn, két
városbeli darabontok, Wurmdrucker és Kebluska névszerint, a kik az
utczákon való patrolyozásra valának kirendeltetve, a mint a török
árestomnak neveztetett nagy épület mellett bekanyarodnának, egy fekete
köpönyegbe burkolózott alakot látának hirtelen egy házból kijönni, mely
őket észrevévén, gyorsan a kapu alá húzta magát, mintegy elbújni
törekedvén előlük.
Rendelet levén pedig kiadatva, hogy minden, akár jó, akár rossz lélek, a
ki este a kapuzárás órája után, a mit a nagy toronyból kürtökkel hírül
adnak, lámpás nélkül jön ki az utczára, vagy a nélkül járkál a városban,
elfogassék és éjszakára a közelebbi őrállomáson bezárassék, reggel pedig
fizessen egy tallért, ha úr, – felet, ha szegény ember – ha pedig nincs
neki, üdvösségesen meglapátoltassék.
A két darabont tehát meg akará állítani a szemközt talált éjjeli
járkálót; Wurmdruckernél ugyanis levén egy papiros hártyából készült
lámpa, a mit össze lehet nyomni, azt előre tartá, hogy a physionomiájába
lásson, Kebluska pedig neki feszíté az alabárdot, rákiáltván erős
szóval: «Ki vagy? Wer da? Chto szi?» hogy minden nyelven megértse.
De a megszólított semmiféle nyelven nem válaszolt, hanem volt nála egy
hosszú pálcza, azzal úgy kivágta Wurmdrucker kezéből a papiros lámpást,
hogy az összevissza szakadt s odább akart futni; a Kebluska azonban úgy
döfött hozzá, hogy az alabárd hegye a köpönyegén keresztül a ház
kapujába hatolt s eként odaszegezte a futamodót, a kit aztán a két
darabont megfogott és kezeit hátra kötözve, úgy hajtott maga előtt a
török árestom mellett levő silbakig, ott pedig belökék őt abba a sötét
kamarába, a melyben a hamut szokták tartani.
Az elfogott kószáló nem akará megmondani, hogy kinek híják, a
darabontoknak pedig lámpásuk nem levén, nem láthatták meg az arczát;
hanem egyre kérte őket és könyörgött, hogy bocsássák szabadon, ennyi meg
ennyi pénzt ád nekik érte.
A darabontok erre még jobban megijedének; azt hitték, hogy tán valami
gonosz kémet fogtak el és semmi kincsért ki nem bocsátották volna
reggelig kezeik közül, még nagyobb jutalmat remélve, ha őt reggel a
birónak által adják. Ha az száz aranyat igért nekik, ők bizonyosnak
hitték, hogy a biró kétszázzal fogja jutalmazni; reggel azután
kibocsáták a foglyot, hogy majd viszik a biróhoz, s ime ki volt a
fogoly?… Maga a biró.
Nesze nektek kétszáz arany! A két darabontnak szeme szája elállt az
ijedtségtől; azt sem tudták hirtelenében, mit mondjanak? Doránczius uram
semmit sem szólt nekik, hanem sietett haza, s még azon a napon a két
darabontot valami hitvány prætextus alatt, talán garázdálkodás, vagy
szitkozódás vádjából befogták, betették a Pontius Pilátusról neveztetett
börtönbe, a holott, a míg Doránczius uram biró marad, bizonyosan ott
fogja vala őket felejteni.
Erről a titokról tehát nem tuda meg senki az idő szerint semmit; olyan
jól el vala az téve, mintha a temetőbe volna eltemetve.
Vala pedig akkoriban Kassa városában egy gazdag mészáros mester, a kit
Sándor Istvánnak neveztek, a kinek két háza is volt, egyik a hóstádban,
másik az apothéka mellett, melynek nem vala teteje, hanem az egész tető
helyett téglákból hegyes kúpja volt építve, mint valami egyptomi
pyramis. Az egész főpiaczon akkoriban mind így valának építve a házak,
hegyes kúpokkal, a quadrát faragott kövek ólommal egymáshoz öntve s vas
kapcsokkal összefoglalva.
Ennek a gazdag mészárosnak volt egyetlen egy fia, József, a ki szinte
mészáros mesterségen nevelkedett és már remekelt is, még pedig
emberségesen, mert az első ütésre leüté a tulkot, s nem fizetett egy
aranyat sem a további ütésekért.
József igen derék, jó termetű legény volt, vitézségre, bátorságra nem
engedett senkinek sem a vele egykoruak közül; a kopjaszúrásnál mindig ő
maradt a nyeregben, s a hushagyói lud fejét is mindig ő vitte el
magával. A mellett jámbor, szorgalmatos ifju volt; eljárt a templomba
mindig s az éneke kihallatszott az egész gyülekezet közül. Szerette és
becsülte is minden ember és soha sem mondhatta senki, hogy neki vagy
csak egy fél lattal is kevesebbet adott a fonton, mint illett.
Mikoron ez a József letette az ő mesteri remekét, az apja azt mondá
neki: «eredj fiam, arravaló vagy már, tekints szélylyel a városban:
keress magadnak egy hozzád illő feleséget; ne nézz vagyonra,
gazdagságra, mint inkább jó szívre és tiszta lélekre; ezt a kettőt
minden ember maga hozza a házhoz, a többit az Isten adja.»
József akkor megvallá apjának, hogy ő már választott is magának egy
derék, szép, hajadon leányzót, a ki Eperjesről való árva leány, valami
Katharina nevezetű, kinek apja és anyja meghalván, egy itten lakó
nénjéhez jött fel; annak óhajtaná ő árvasága napjait megrövidíteni.
Az öreg Sándor István maga is ismeré személyében a leányt és nevelő
nénjét is; kegyes jó lélek volt mind a kettő; különösen Katharina olyan
szelid és szemérmes teremtés, hogy nem is lehete rá nézni a nélkül, hogy
az ember nyájas vonzódást ne érezzen iránta.
Az az egy hibája volt csupán, hogy olyan sápadt volt. Ezen a bajon pedig
minden idegen leányzónak keresztül kelle esni, a ki Kassára jött lakni
más vidékről; mert a város levegőjében, vagy ivóvizeiben volt valami, a
mitől az idegen fehér személyek azt a halavány színt kapták, a mit
csakugyan «kassai színnek» neveztek el felőlük. És ettől nem is
menekültek meg máskülönben, mintha Kassáról ismét más vidékre mentek,
vagy pedig, hogy ha férjhez mentek.
Nem volt tehát olyan nagy baj Katharina arczának kassai színe, mihelyt
József atyja beleegyezék, hogy fia őt nőül vegye. Lakodalom után, vagy
azután majd elmúlik az magába s az új asszony csak oly piros lesz, mint
a többi deli szép kassai menyecskék.
József el is küldé mingyárt Katharina nénjéhez násznagyait, s nemsokára
megtörtént közöttük a jegyváltás és kitüzeték a menyegző határnapja,
úgymint Vincentius előtt való vasárnapra.
Elérkezék a menyegző napja, meg is tartaték egész czeremóniával; a
menyasszony nénje házától négy lovas szekéren, még pedig daruforgók és
tarka keszkenők levén a lovak fejében, hordoztaték a szentegyházig s
onnan a vőlegény házáig, a város minden főbb utczáit végig járatva nagy
muzsika szóval; minden ifju ember, a ki csak látá a menyasszonyt a
szekéren ülve, mosolyogva mondá magában: «milyen kassai színe van».
Katharina ez napon még halaványabb volt, mint máskor; szomorúsága,
elfogódottsága a templomban is észrevehető volt rajta. Egyre sírt, ha a
vőlegénye megfogta a kezét, s félelmesen huzódozott tőle. Sápadtság,
félelem, sirás, mind illik a menyasszonynak; azért azon senki sem
ütközött meg.
Este a táncz után, mikor következik az a czeremónia, hogy a menyasszonyt
és a vőlegényt az ő ágyas házukba kísérjék, a vőfély megfogá Katharina
kezét, előtte két ifju legény, kardosan, fáklyákkal, utána két
nyoszolyóleány a vőlegénynyel; a muzsikások elkezdének valami csendes
andalgó melódiát, melynek zengésénél a fáklyás ifju és a két
nyoszolóleány körültánczolák a vőlegényt és a menyasszonyt, mintha azzal
is jobban egymáshoz akarnák őket fűzni; mindaddig, míg a hálószobába
értek, ott is még egyszer körül lejtének, férfi férfi kezét, leány
leányét fogva, azzal egyszerre kisuhantak az ajtón, melyet becsuktak
maguk után, egyedül hagyva az ifju párt; a zene még tovább szólt
odakinn, mindig halkabban, mindig csendesebben, végre alig hallhatóan,
mintha a boldogok suttogásait akarná utánozni.
Mikor pedig a vőlegény és a menyasszony egyedül maradtak a szobában,
Katharina hirtelen letépte a fejéről a menyasszonyi koszorút és
kétségbeesve szakítá azt össze, s aztán felnyitá az udvarra szolgáló
ablakot és kiugrott rajta.
Az elbámult vőlegény az első meglepetés miatt azt sem tudta, mit
csináljon, de a mint utána nézett a leánynak s látta, hogy az egyenesen
a kerekes kút felé fut, ő is hirtelen utána rohant s épen csak akkor
kapta meg, mikor már a leány fél testével a kút kámváján aláhajolt, hogy
magát abba elölje.
József átszorítá izmos karjaival a leányzót, hogy az semmi kárt ne
tehessen magában, s aggódva kérdezé, mi baja? miért akar ő tőle elfutni?
A leány eleinte csak ezt nyögte egyre, hogy engedje őt meghalni; de
miután a vőlegény ezt semmikép nem akarta megengedni, monda azután neki
a leány olyan gyónásokat, hogy József hajaszálai álltak bele az ég felé,
s mire mindent megmondott neki a leány, el is ájult, úgy feküdt le
vőlegénye lábai elé.
Odabenn pedig a tánczos házban most is zengett az andalgó, mely boldog
szerelmesek suttogását utánozza: deli szűzek, derék ifjak egyre jártak
és daloltak:
«Járjunk, járjunk dali tánczot,
Fűzzünk, fűzzünk rózsa lánczot.
Menyasszonynak vőlegénynek…
Kösse őket össze.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A házasságból nem lett semmi. Katharinát félholtan vitték haza nénjéhez,
a násznép szétfutott ijedten. József pedig nem szólt senkinek egy szót
is a felől, hogy mit mondott neki Katharina, hanem felült a lovára,
egyik kezébe fogta furkós botját, másikba lobogós kopjáját s kilovagolt
a biró háza elé.
Ott a nyeregből megzörgette a kopja nyelével a kaput s így kiáltott az
egész nép hallatára.
– Hallod-e Doránczius Mihály? Én vagyok itt Sándor József; lovon ülök,
kopja és fustély a kezemben. Ülj fel te is a lovadra, ha ember vagy,
fogd kopjádat, buzogányodat s jere ki velem a síkra; ott harczoljunk meg
egymással; te tudod miért? de nem mondod el senkinek. Itéljen köztünk az
Isten.
Hallatlan merészség volt ez, hogy egy polgár párviadalra hivja fel,
kopjaszurásra, buzogány-verésre magát a város biráját; a nép bámulva
hallá azt; de még jobban bámult azon, hogy a biró Doránczius nemcsak
hogy nem üldözteté a vakmerő ifjut, sőt azt mondá a darabontoknak, hogy
hagyják őt menni békével, mert bizonyosan meg van háborodva.
Sándor József pedig, hogy Doránczius nem jött ki a házból vele Isten
nevében megverekedni, fogott egy hólyag lámpást, azt felakasztá kopjája
hegyére, mellé egy rongyos ködment és nadrágot akasztott, s azzal a
kopját vállára vetve, úgy lovagolt végig a városon, minden
utczaszögleten elkiáltva:
– Ifjak, vének! ki látta közületek azt a Doránczius Mihályt, a kit én
keresek lámpással? Mondja meg, a ki látta, hová lett?
Valának pedig a nép között mindenütt pajkos hetyke legények, a kik e
csufondáros kérdésre gúnyos feleleteket adtak.
«Én láttam; most bújt be egy egérlyukba, csak a sarkantyúja látszik ki
belőle.»
«Én láttam; felöltözött asszonyruhába, szalonnát árul a piaczon a kofák
között.»
«Ne bántsd Józsi», kiálta más, «a kályha mögött ül, fél, hogy megfázik,
ha kijön.»
«De bizony jönne az», szólt a negyedik, «de anyja nem ereszti, czérnát
kell neki gombolygatni.»
«Jön az mindjárt, csak a kopjáját keresi, de tyúkok ülnek rajta s nem
meri őket elhajtani, fél, hogy megcsípi a kakas.»
«Hagyjátok! betegen fekszik; tegnap megcsípte a szúnyog.»
Ez a csúfolódás így ment utczáról utczára; akkori szokás szerint ez
lévén a módja a helyt állni nem akaró kihívott fél megtorlásának; és
mégis csodálni lehetett, hogy Doránczius Mihály sem elő nem jött, hogy a
csúfot tevő ifjuval megverekedjék, sem érte nem küldött, hogy őt
megfogassa, pedig mind a kettőt tehette volna, mert maga is izmos, erős
férfi volt, másfelől a város főbirája. A helyett azt mondá, hogy
engedjék az ifju Sándort békével járni, a merre neki tetszik.
Később azonban, hogy József fejéből kissé kipárolgott az első düh
mámora, eszébe vette, hogy ilyen bántások után nem jó neki megnyugodni
egy olyan hatalmas ellenség kegyelmében, s egy éjszaka alattomban
megszökék a városból, még apja sem tudta meg, hová lett?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azonban haladt az idő: Katharina egyre halaványabb lett és nem segített
rajta semmi medicina. Egyszer azután kiderült az egész baleset titka.
Épen áldozó csötörtök előtti napon éjszaka a két órai kürtölés után az
éji őr egy palástba burkolódott asszonyi alakot vett észre, ki a falak
mellett húzódva sietett a város árka felé. Az őr nyomban követte az
alakot s látá, hogy a mint a fehércseléd az árokhoz érkezik, valami
bepólált dolgot leteve a földre, s azután ásót vőn elő s elkezde ottan
ásni.
Miután jó mély gödröt vájt volna, akkor letérdelt ama csendesen fekvő
tárgy mellé és ráborulva arczczal, elkezde keservesen sírni. Azonban
mingyárt elhagyta a sírást s félénken széttekinte, ha nincsen-e közel
valaki?
Ekkor az éjjeli őr odament hozzá és megragadá a személy kezét, erősen
rárivalva, hogy mit csinál itt?
A leány rögtön hanyatt esett és elájult, nem tudott neki felelni; hanem
az előtte fekvő tárgy nyilván hirdeté, hogy mit cselekvék? Egy kisded
maszülött csecsemő volt az; szép gömbölyű arczú gyermek, csakhogy már
halottan és megdermedve.
Nem volt rajta nagyobb seb, csak épen egy gombostűnek a szúrása a szíve
táján, nem is volt több vér fehér ruhácskáján, mint épen csak egy csepp
és az elég volt rá, hogy az ártatlan meghaljon.
Az éji őr lármájára odafutott emberek nagy szörnyűködve ismerék meg a
gyermekgyilkos anyában Katharinát, Sándor József egykori menyasszonyát,
ki a menyegző éjszakáján bizonyosan azért futott el a lakodalmas háztól,
mert nem akarta ezt a becsületes embert gonoszul megcsalni.
Ott mingyárt megköték a leány kezeit s nyakába akasztva halott
csecsemőjét, bevivék őt az áristomba és másnap mingyárt hozzá kezdének a
vallatásához.
A leány nem tagadott semmit: ő maga gyilkolta meg gyermekét és el akarta
azt temetni, hogy gyalázat ne érje miatta. Nem is mentette magát
semmivel; még csak nem is sírt, sem kegyelemért nem könyörgött. Csupán
azt nem lehetett kivenni belőle, hogy ki volt gyermekének atyja? Ezt
állhatatosan elhallgatá és kész volt érte a hármas torturát kiállani.
Doránczius Mihály biró volt az elnök a törvényszéknél, mely kimondta a
bűnösre a sententiát, hogy ez Isten ellen való bűn azon büntetéssel
toroltassék meg, mely meg vagyon irva a város törvénykönyvében, azon
módon, minden kivétel nélkül.
Ember emlékezetére nem történt ilyen bűnös eset e mi városunkban, annak
okáért maga a nép sem tudott semmit a kivégeztetés módja felől s e
végett tenger sokaság gyülekezett a kivégeztetés napján a vesztő helyre,
meglátandó, hogyan ölik meg azt, a ki gyermekét meggyilkolta?
Én is ott voltam, nem is fogom soha elfelejteni azt a látványt; de nem
is mennék oda még egyszer megnézni, ha nekem igérnék a kassai hóstádot.
Künn a vesztőfa alatt egy hosszú verem volt ásva, mintegy singnyi
mélységre, a mellett álltak kétfelől a hóhérlegények.
Ebbe a verembe fektették bele Katharinát hanyatt, úgy, hogy a feje a
veremből kiállt, mintha ágyban feküdnék szépen.
Azután a kezeit és lábait erős czövekkel lekötözék a verem fenekéhez,
mely úgymint neki sírgödrül fog szolgálni.
Akkor a hóhérmester egy vastag karót hegyével odatett a Katharina szíve
fölé s ott tartotta azt mindaddig, míg a hóhérlegények földdel megtölték
az egész vermet, hogy utoljára csak a leány feje látszott ki abból.
És midőn nem látszott ki belőle egyéb a sápadt arczú főnél, akkor oda
lépett hozzá a tisztelendő lelkész s letérdepelve mellé, felszólítá őt
lelke üdvösségére, bűneinek bocsánatára, hogy gyónjék meg előtte igazán
és mondjon meg neki mindeneket, a mik még szívét terhelik, mert ime mind
a két lábával a sírban vagyon már.
A földből kilátszó fő szomorúan tekinte széjjel maga körül kétszer
háromszor is, mintha várna valakire, mintha azt hinné, hogy e végső
pillanatban meg fog jelenni az, a kinek őt meg kell mentenie és hogy
azután nem láta senkit jőni szabadítására, két nehéz könycsepp szakadt
ki szeméből, s végig gördülve halavány orczáján, lecseppent a földre,
mely álláig ért már. – Akkor azt rebegé az élve eltemetett, hogy meg
akar gyónni mindent; még pedig nem csupán titokban, hanem úgy, hogy az
egész világ meghallja azt.
És azon kezdé, hogy gyermekének, kit ő oly kegyetlenül megfosztott ifju
életétől, atyja nem más, mint Doránczius Mihály, a biró…
Ő volt az, ki ördögi mesterségekkel elcsábítá az ártatlan leány szívét,
hogy a midőn őt látja és beszélni hallja, magáról egészen
elfelejtkezzék; ő járt éjszakánként, a sátán, a sötétség fejedelme által
segítve a Katharina házához, kit ördögi italokkal megvesztegetett, s
önlelkéből kiforgatott; ott egyszer meg is ragadták őt a városi
darabontok, névszerint Wurmdrucker és Kebluska, kiket Doránczius, hogy
ellene ki ne mondjanak valamit, a Pontius Pilátus börtönébe záratott,
maig is ott penészednek. E miatt szökött el Katharina Sándor Józseftől
mennyegzője éjszakáján és azután sokszor könyörgött Doránczius
Mihálynak, hogy ne engedje őt kétségbe esni, hanem ha szerencsétlenné
tette, vegye nőül, kit is mind akkorig igen nagyon szeretett. Hanem
Doránczius mindig csak kifogásokat tett előtte, és midőn már nem lehete
titkolni a legnagyobb gyalázatot, akkor ördögi sugallatból azt tanácslá
Katharinának, hogy a mint gyermeke megszületik, azt ölje meg és temesse
el. A hogy e bűnös tetten kapták a leányt, azzal biztatá őt megrontója,
hogy csak őt el ne árulja, az utolsó pillanatban is meg fogja
szabadítani. És íme az utolsó pillanat már jelen van, Doránczius pedig
otthon örül ő magában, hogy gonosz tettének egyetlen tanúját örökre
elhallgattatják. Azért legyen fölfedve a mit vétett és itéljen fölötte
Isten, a hogy ő fölötte, szegény bűnös leánya fölött fog itélni.
Minden ember borzadva hallá e szavakat és senki sem vala ott, a ki meg
ne siratta volna a nyomorult leányzót s átkot ne mondott volna
megrontójára.
Akkor pedig megvigasztalá őt a lelkész, Isten véghetetlen irgalmasságába
ajánlva nyomorult lelkét s kendőjével letakará annak fejét, hogy ne
lássa, a mik azon túl történni fognak.
Mert a hóhérmester most kihúzta a karót, mely a földön keresztül az
eltemetett leány szíve tájékát jegyezé s egy hosszú, izzó vas czöveket
véve ki a parázsos serpenyőből, azt a karó helyén keresztül lebocsátá.
Egy hóhérlegény két kézre fogott pőrölylyel ráütött a vas czövekre,
másik kettő hirtelen egy teknő földdel betakarta a leányzó fejét, de
mégis hallatszott a föld alól egy szívszaggató sikoltás s az egész
sírhalom földe még azután kétszer háromszor megemelkedett, hogy azt
irtózat volt látni; miglen a többi bakólegények egész magas halmot nem
hánytak föléje, s lábaikkal jól le nem taposták, mely után csöndes
maradt a sír; sem hang nem jött fel belőle, sem a föld nem mozdult meg
rajta.
Innen azonban a népség nagy átkozódva ment Doránczius Mihály lakára, kit
hogyha akkor a Fürmenderek oltalmuk alá nem vesznek, talán nyomban
széjjel téptek volna.
Így azonban a syndicusok kötelessége lett ellene a pert megindítani, úgy
mint csábítás, ördöngösség és gyilkossági részvétel miatt.
Doránczius eleinte makacsul tagadott mindent, hanem a mint a börtönböl
kiszabadított Wurmdrucker és Kebluska ellene vallottak, hogy ott fogták
őt meg, midőn éjjel a Katharina házából kijött, kezdé észrevenni, hogy
ügyei rossz fordulatot vesznek; a végett saját bőrének mentségére azt a
gonosz praktikát gondolta ki, hogy az ugyanakkor Eperjesen táborozó
wallonok kapitányának titokban izenetet küldött, hogy ha éjszaka lejönne
Kassa alá, a forrói kapu alá kerülve, azt nyitva találná maga előtt s
ekként az egész várost elfoglalhatná.
De meghiusította ebbeli szándékát a mindenható, mert ugyanazon Sándor
József, ki a városból miatta elszökött, s innen János Zsigmond katonái
közé állott s ott hadnagyságig vitte a dolgát, kémei által hírt kapván a
wallonok szándékáról, nosza lóhalálában Tokajból ötszáz hajdúkkal Kassa
alá vágtatott s épen csak akkorra ért oda, midőn a wallonok már a kapun
betolakodtak a városba.
Ott kegyetlen dühös viadal támada a wallonok és kuruczok között; amazok
egy ágyút is hoztak magukkal, s a zöld kút sarkánál elsánczolva magukat
szekerekkel, kegyetlen lövöldözést támasztottak a város ellen s a kurucz
vitézek soraira; egy golyóbis a nagy templom főbejárását is érte,
azonban Sándor József mind jobban megbiztatva vitézeit, végtére megbontá
soraikat s ágyújokat is elvevé tőlük, úgy veré ki nagy vérontással a
városból. Ha sötét nem lett volna, s a rémült lakosságnak ideje marad
birója árulása után rendbe szedni magát s József segítségére sietni,
bizony egy sem menekült volna meg közülök.
Maga Doránczius Mihály, midőn szökni akart volna, elfogatott s
kivilágosodott rá az egész árulás.
Vala pedig akkor épen egy esztendeje annak, hogy őt megválaszták biróul
és felavaták a temetőkertben.
Ismét eljövének tehát az ácsok a hat lovas szekérrel és abból a szép
fehér gyertyánfából raktak máglyát a temetőkert előtt és azon megégeték
vala Doránczius Mihályt, a hogy megmondatott neki előre.
A forrói kaput pedig a gyászeset emlékére azonnal befalazták és kettős
sánczot húztak eléje, vízárokkal, hogy soha többet senki azon be ne
járjon.
Sándor József ez eset után ismét megtelepedett Kassa városában és sokáig
elélt vén ember lett belőle, de soha meg nem házasodék.
Azt is beszélték későbben, hogy a Katharina holttestét egy éjszaka
felvették alattomban a vesztőhely alatti sírból, s eltemették más
istenes helyre, a mit senki sem ismert azon kívül, a ki eltemette.
Igaz volt-e, vagy pedig nem? azt senki sem tudhatja már, mert a mi a
föld alatt van, az a sötét földnek titka, a mindenható úr Isten tudhatja
csak, mi következik azután a mi szegény városunkra és százszorta
boldogtalanabb országunkra, a kit őrizzen meg ő kegyelmes oltalma!