Darvady Sándor a franczia háború alatt mint huszárőrnagy állomásozott
ezredével egy Como-parti kis városban.
Szép fiu volt, sok szerencsét csinálhatott volna az asszonyoknál, ha
különösen nem kötötte volna magát ahoz, hogy egy fiatal, tizenhatéves
leánykába legyen szerelmes.
A leánykát Laurettának hívták, egy gazdag nobili leánya volt, kinek két
testvére Napoleon seregében szolgált; atyja dühös híve volt a cisalpini
respublicának.
Darvady jól tudhatá, hogy a leányt neki feleségül oda nem adják; nem is
igen házasodni való idő volt az akkor, különösen fiatal huszártisztekre
nézve. Ha feleségül meg nem nyerheté, szeretőül még inkább hiában várt
reá, mert a leány nagyon őrizte erényét s tudott vigyázni magára.
Történt azonban, hogy a szülők észrevették Lauretta hajlamát Darvady
iránt, s hogy az egész szerelmi viszonynak véget vessenek, elhatározák,
hogy nőül adják a leányt egy fiatal nemes úrhoz, ki régóta vágyott már
kezére s kit a szülők szivesen láttak, bár a leány gyűlölt.
Lauretta kétségbe volt esve, midőn szülői határozatát megtudá; azonban
minden sírás, könyörgés hasztalan volt; ha erre hallgatnának, sok
házasságnak el kellene múlni: mi lenne akkor a világból?
A menyegző napját nagyon rövid határidőre kitűzték s minden készületet
megtettek hozzá.
Ekkor Laurettát a szerelmi elkeseredés oly lépésre birta, melytől a
hajadoni szemérem eddig visszatiltá.
Levélben tudatá titkos kedvesével, hogy a menyegző napját megelőző éjjel
szobájának kertre nyiló ablakából fehér kendő fog lengeni.
A hadfi értette azt jól és alig várta azt a boldog csillagot, mely az
igért éjszakát felhozza az égre.
Már itt volt a nap, közelgett az óra; de még nem ment le a nap, midőn
futár érkezik hozzá Alvinczytól, ki parancsot hoz a vezértől, hogy
rögtön induljon ezredével a Genua felől siető franczia lovasságnak útját
állani.
Rögtön!
Épen most, a midőn egy rég álmodott éden ajtaja nyílik meg előtte, mely
holnap azután ismét örökre be fog zárulni! Egy ilyen találkozót
elhagyni, s indulni egy másik találkozóra, a hol nem csókot osztogatnak!
Miért rögtön? Miért nem reggel? Miért nem éjfél után? Olyan sietős-e az
a véres munka? nem haladhat-e el félnapig, negyednapig, csak egy rövid
óráig?
Nem lehet-e az indulást a hadfiak készülődésével elhalasztani nehány
órával? Ki tudja azt meg? Ki vádolhatja érte valaha? Hisz a futár is
elkéshetett volna az úton, miért ne késhetnék ő?
A szenvedély és a becsületérzés egy nehéz perczig erős tusát küzdött a
bajnok szivében. De csak egy perczig.
– Nyeregbe vitézek; indulunk rögtön! parancsolá harczosainak, megfúvatta
az indulót, s mikor a legelső csillag felhozta az égre az éjt, akkor ő
már nyeregben ült s altiszteinek osztá a parancsokat.
Mikor a csalogány első dalát énekelte az orgonafák között, akkor
lovagolt ő kedvese ablaka alatt végig; s feltekinte és felsóhajta. A
fehér kendő ott lengett le hosszan, szél sem háborgatta.
Darvady nem engedé, hogy a trombitát ott megfújják; ne zavarják el a
csalogányt ablaka alól, tán elaltatja a csalogány dala, ha kedvesét
hiába várja.
Csendben, trombitaszó nélkül kivonultak a lovas vitézek az alvó
városból.
Egy dombtetőről visszanézett Darvady, a fehér kendő most is lobogott még
a kastély ablakában, halk szél lebegteté, az a szél oly meleg volt, mint
egy búcsúsóhaj.
– Előre! siessünk! parancsolá a vezér; a paripák robogása hangzott. A
szerelmes leány hiába várt a találkozóra.
De a másik találkozóra jókor érkezett meg a hős; ha egy órát késik, a
fővezér balszárnya meg van kerülve.
A légyott tüzes volt, mint olyan szeretők között szokott lenni, kik
egymást régóta várják.
Darvadyt megjutalmazá a sors azért, hogy szenvedélyén győzni hagyta
lovagérzetét.
Itt elesett ő, s megmenté becsületét.
Ott egy ártatlan leányka becsülete menekült meg.