1. Az embernek is a nagy Tao az alkotója és a célja. Az igaz embernek, a
szent embernek főkötelessége tehát, hogy hozzá hasonlóvá legyen, vele
egyesüljön és magában megtestesítse. Lao-ce nem annyira elméletet kíván
nyujtani, mint inkább megjelölni az utat (az emberi tao-t), mely a
jelenségek zürzavarából az örök eszmék világába vezet.
_Két úton jut el az ember a nagy Tao-hoz: a lét és a nem lét útján._
_A lét útján_ a jelenségeket figyeljük. Keressük mögöttük alkotójukat és
forrásukat, a nagy Tao-t; de őt csak akkor találhatjuk meg, ha lemondunk
minden u. n. tudományos célkitűzésről és minden vágyról. Csak azt tudjuk
tárgyilagosan felfogni és megítélni, amire nézve «üressé lett a szívünk,
és így benne, mint tiszta tükörben képződhetik a nagy Tao tükörképe». Ha
ez kialakul a lelkünkben, akkor belátjuk, hogy semmi sem történhetik
máskép, mint ahogy van, nyugodtan nézzük az események játékát, amint
minden folyik, keletkezik és elmúlik. Belátjuk, hogy élvezet, tudomány,
művészet, vagyon és minden kultúra hiábavalóság; csak zavarja a tiszta
látást, eltávolít a valóság szemléletétől.
_A nemlét útján_ az egyén lemond minden vágyról, ezzel kialszik maga az
egyéniség és helyére lép a nagy Tao. Az ember fönséges unió misztikában,
misztikus egyesülésben egyenlő lesz a mindenséggel. Amit a lét útján
csak szemlél, azt most magában éli át. A menny kapui feltárulnak előtte,
hallja a hallhatatlant, látja a láthatatlant, a tiszta fogalmak világát
és a nagy Tao-t, az ős egységet, melyben nincsen kettősség. A teste is
egyesül a mindenséggel, egyéni gyarló testből világlélekké lesz, mely
csodákat tehet és uralkodik a szellemvilágon. Az ilyen szent még egyéni
életet él, de az egyéniség álarca már nem csalja meg, keresztüllát a
cselszövésen. _Ő szemléli a világtörvényeket, a dolgok lényegét és
csíráját._ Ezeket idejekorán befolyásolja és így mágikus erőt nyer.
Látja, hogy minden ellentét egységbe olvad, egy a fény és az árnyék, egy
a kicsiny és a nagy. Megismeri a becsületet és mégis nyugodtan marad
szégyenben; engedékeny az erőszakossággal szemben és megszabadul minden
szenvedéstől. Nincs többé halandó része, nem fél a tigristől és az
orrszarvútól, páncél nélkül áthatol bármilyen felvértezett seregen.?
2. _A nagy Tao-val megegyezés még a földi életet is meghosszabbítja_, a
teljes egyesülés pedig halhatatlanságot ad. Később ez az
életmeghosszabbítás a tao-bölcselők gyakorlati céljává lett. Az élet
forrása a lélekzés, az ember a belélekzéssel állandóan életerőt szív
magába a világegyetemből; ezért a lélekzés művészete az
életmeghosszabbítás kitűnő eszköze. Sok erőt szívjon be az ember, ezt
nyelje el, raktározza el és keveset pazaroljon belőle. Az
életmeghosszabbítás másik fontos gyakorlata a bőjt. Addig kell bőjtölni,
míg a test olyan könnyűvé válik, hogy szabadon lebeghet a levegőben. Az
ételek is igen különböznek az életerő szempontjából. A leghatásosabb
anyagokból készítik az életelixírt, melynek gyártásával állandóan
foglalkozik a tao-ista alchimia.
A tanokat késői tanítványok élezték ki és torzították el ennyire; maga a
mester bizonyára nem látta és nem is akarhatta ezeket a
következményeket.
3. _Etikai rendszerét negatív egoizmusnak és quietizmusnak_ nevezhetjük.
_Egoizmus_, mert benne minden társadalmi kötelék gátolja a misztikus
egyesülést, amennyiben cselekvésre késztet. A törvények és szertartások
törlendők és foglalja el az egyén örök érdeke a társadalmi kötelesség
helyét. _Negatív_ egoizmus, mert nem pozitív örömöt vagy boldogságot
keres, semmiféle tevékenységet nem sürget, hanem «a nem-cselekvést» és
minden emberi kapcsolat kerülését, mert ez könnyen vágyakat ébreszt és
megakadályozza az egybeolvadást a mindenséggel.
Konfucius sarkalatos erényei értéktelenek. Általában a jó és rossz is
csak nevek azok számára, akik a mindenség nagy egységét még nem ismerték
meg. Az emberszeretet és igazságosság mesterkélt követelmények. Az
ügyesség, melyet gyakorlunk, a tanulás, melyet könyvekből szerzünk,
ellensége a természetes passzív viselkedésnek, mely a nagy Taohoz vezet.
Igaz erény csak az egyesülés a mindennel. Aki ezt elérte, az tanít
szavak nélkül, működik cselekedet nélkül.
_Ez a tan destruktív és anarchista jellegűnek látszik._ Teljesen ellene
mond Konfucius elveinek és szószerint véve aláássa minden társadalom
alapját. Nagyon enyhíti az egészet az a körülmény, hogy az ember
jellemző vonásává avatja a jóságot, mert ez a nagy Tao-nak is feltűnő
sajátsága. Mindenkivel szemben jónak kell lennünk, ne tegyünk
különbséget jó és rossz ember között, mert ez a különbség csak a
szavakban és nem a valóságban van meg. Nagy érdemének tudják be az
ellenségszeretet hirdetését. A Tao-te-king 63-ik fejezetében tényleg ezt
írja: «Fizess a rosszért is jóval». A teozófusok keresztény értelmet
fedeznek fel benne. Ez azonban nagy félreértés; Lao-ce nem az
emberszeretet magaslatát tartja szem előtt, hanem a teljes
alkalmazkodást a nagy Tao-hoz. Hogy használ-e másnak a bölcs, vagy árt,
az előtte teljesen mellékes; azért ne tegyünk rosszat, mert ez
megszakítja egységünket a nagy Tao-val. Nem az ellenséggel akar tehát
jót tenni, hanem önmagával. Mong-ce mérhetetlen önzést lobbant a
tao-ista bölcsek szemére: «Egy hajszálukat sem adnák oda azért, hogy az
egész világnak használjanak vele; ilyen lelkület lehetetlenné teszi az
emberi együttélést és a társadalmat». Az ellenségszeretet tehát nem
virágzott ki az ókorban.[147]
4. _Egyén és társadalom._ A társadalmi etika terén egész forradalmi
hangot üt meg. Minden bajnak az az oka, hogy a kormány sokat
beleavatkozik a polgárok ügyeibe. Minél több a tilalomfa, annál
szegényebb a nép; minél több a törvény és a rendelet, annál több a
tolvaj és a rabló. Az emberi természetnek ugyanis az az törvénye, hogy
minden kényszernek, tilalomnak ellenáll, leginkább az erkölcsi
kényszernek. Az elgyötört nép eleinte passzív ellenállást fejt ki a
hatalommal szemben, míg végül kitör a forradalom. Hiába a kultúra külső
máza. Építhetnek kitűnő utakat, a nép a mellékutakon jár. A fejedelmi
udvartartás fényes, de a szántóföldeket gaz veri fel és a csűrök üresen
tátonganak. Minél erősebben működik a pallos, annál kevesebbet törődnek
az emberek a halállal, annál vakmerőbbek, alattomosabbak,
engedetlenebbek lesznek és veszedelembe jut az ország.
Konfucius hasonlóan gondolkodik az állapotok bírálatában, de a helyzet
javulását egész ellentétes utakon keresi. Szerinte a kultúra jó, a
társadalmi különbségek megtartandók és a törvények nemzeti szokássá
teendők. A tanultabb, erényesebb embernek kell befolyást biztosítani;
ezt teszi lehetővé a társadalmi rendek különbözősége.
Lao-ce szerint, kultúrának, alkotmánynak, törvényhozásnak nincsen
önértéke. Amint a természetes szerveink akkor működnek legjobban, ha nem
vesszük őket észre, azonképpen az az igazán nagy uralkodó, akivel nem
törődik a társadalom; nem kell a népet agyonkormányozni, magától jóra
fordul minden. Az ő alapelve a társadalomban is a nemcselekvés, hagyjuk
békén a természetet és magától rendbejön minden. Ez a reformgondolat
tisztán negatív: kultúra, tudomány, erkölcs és kötelesség, művészet és
nyereség, mind kiirtandó hiúság. Mindez csak név, pára és árnyék, melyet
szokásból magasztalnak az emberek, de ezek a nevek már nem egyeznek meg
a valóság rendjével, a nagy Tao-val. Konvencionális hazugságok ezek,
melyekkel az ember áltatja magát, hogy kétségbeejtő nyomorúságát ne
lássa.
_Minden bajnak gyökere a tudás és a fantázia._ Ezek bódítják el az
embereket. A színek, hangok, illatok játéka elvon a mélységektől, az
igaz valóságtól és felébreszti bennünk az önzést, az ábrándot és a kínzó
vágyak seregét. Ezeket az agyrémeket ki kell küszöbölni a társadalomból.
Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a vezetők megmutatják, hogy
értéktelenek azok a dolgok, amire áhítozik a tömeg és maguk is
igénytelenűl élnek, sőt csendben eltűnnek a nép között. Nem tudós
mandarinokra, iskolára van szükség, hanem egyszerűségre: ez a boldogság
útja.
Wilhelm megjegyzi, hogy az ilyen eszmék megvalósítása valamennyire
lehetséges volt abban az időben, amikor még kevés volt az ember, és
földmívelésel könnyen eltarthatta a családját. Általános értékű
alapgondolatuk mégis minden termelési formát meghalad: az ember
uralkodjék a termelőeszközökön és ne legyen a külső kultúra
rabszolgája.[148]
5. _Értékelés_. Lao-ce rendszerének értékelésére elegendő annyit
mondanunk, hogy ködös nyelvezetbe burkoltan megtaláljuk benne Pláton
eszméinek világát és Aristoteles legnagyobb intuicióját, az aktus- és
potencia-elméletet. Egyébként meg kellene ismételnünk, amit a brahmán
miszticizmusról és Buddha rendszeréről mondottunk. Amikor a buddhizmus
először kopogott a kínai falon, éppen a Tao bölcselete könnyítette meg
számára a bejutást és tette lehetővé az elterjedést, mert
alapgondolataiban megegyezik vele. Ezt fejezi ki a legenda is, midőn
Lao-ce életét a messze multba helyezi, sőt nagy nyugati missziósútra
küldi és az ő tanaként tünteti fel a buddhizmus egész szellemi világát.
A legendának abban igaza van, hogy a két rendszer, az indiai és kinai
negativizmus ugyanazokra az eredményekre jut el. A nirvánát kinai
nyelvre Lao-ce műszavával, a nemcselekvés elvével (vu-vei) fordították
és de Groot szerint igen helyesen, mert a két fogalom teljesen
megegyezik; a tao-izmus és a buddhizmus ikertestvérek, mind a kettő
közös ázsiai világszemléletből, az ú. n. univerzismusból ered.[149]
E megegyezés következtében a tao-izmus könnyen elfogadja a késői
buddhisták mitológiáját, isteneit, templomait, szertartásait és
kolostorait, csak a nőtlenséget utasítja vissza, mert ez ellentétben áll
a kínai nép családi érzékével és érzékiségével. A külső keretek és
eredmények megegyeznek, de az éltető szellem mind a kettőben más. Lao-ce
követői mindig megőriznek valamit népük optimizmusából és reális
érzékéből. A kínai eszmetörténetben szereplő három nagy ember
különbségét jól szemlélteti egy régi parabola: Sakjamuni, Konfucius és
Lao-ce együtt ültek egy ecetes kancsó mellett, mely az ember földi
életét jelképezte. Mind a három belemártotta az ujját, hogy megízlelje,
mi van benne. A valóságot szerető Konfucius mindjárt rámondotta: ez
savanyú. Buddha a maga pesszimizmusával keserűnek találta; Lao-ce
azonban, mint életművész, kijelentette, hogy ez édes»[150]