1. Életírói az emberiség egyik legnagyobb misztikusának tartják. Annyi
bizonyos, hogy ő a kínaiak igazi metafizikusa és egész Keletnek a
leghomályosabb és talán a legmélyebb gondolkodója. Az európai
bölcselőktől tősgyökeres kínai vonások különböztetik meg: atomisztikus
gondolkodás és gyakorlati irány. Igaz, hogy ő inkább elmélkedő, mint a
tettek embere, de még a legmagasabb eszmélődésben is aforizmákat szór,
ellentéteket hangoztat, akár Nietzsche, és minden tanával útmutatást
kíván nyujtani arra, hogyan lehetünk egyek a mindenséggel. Mindazok,
kiket nem elégített ki Konfucius túljózan eszménye, a kínai átlagember,
őnála kerestek vigaszt, és homályossága miatt mindenki azt találja meg
benne, amit éppen óhajt.
Az ő eszményképe nem a polgár vagy az államférfi, hanem az elhivatott
egyén, aki önmagának keresi az igazságot és aki inkább elrejtőzik titkos
társaságokba, elvonul a kolostorok mélyére, mintsem kiálljon a közélet
porondjára.
_Élete._ Életét annyira át- meg átszőtte a legenda, hogy komoly tudósok
még a XX. században is kételkedtek létezésén és nem tartották történeti
személynek.[139] Wilhelm szerint azonban a legújabb kínai kutatók művei
után létezését alig lehet kétségbevonni.
2. _Életének egyetlen egész biztos adata, Konfuciussal való
találkozása._ A szertartások könyvében ugyanis Konfucius megemlíti, hogy
egy temetésre együtt mentek Lao-ce-vel, mikor egyszerre napfogyatkozás
állott be. A természettől félénk Konfuciusra ez a ritka tünemény olyan
befolyást gyakorolt, hogy egész életében nem tudta feledni. A
csillagászati adatok szerint Kínában Kr. e. 518-ban tényleg
napfogyatkozás játszódott le és ez az év teljesen megegyezik Konfucius
életének hiteles adataival. 34 éves korában kezd nevelősködni és ekkor
keresi fel Lao-Yangot, a Tsu-dinasztia fővárosát.[140] Több forrás
megegyezése egy tényre vonatkozólag annyira erős bizonyíték, hogy
Laoce-t nyugodtan elismerhetjük történeti személyiségnek. Mint az
uralkodócsalád levéltárosa sokat foglalkozott a régi történelemmel és
igen becses adatokat szolgáltathatott Konfucius hivatásához. Ez fel is
kereste őt magányában, de midőn az ősök kultuszának kérdését felvetette,
erős rendreutasításban részesült: «Akikről beszélsz, meghaltak,
csontjaik porrá váltak, csak szavaik maradtak fenn. Hallottam, hogy egy
gazdag kereskedő a szegénység látszatát vette magára, holott raktárai
telve valának kincsekkel; így a szellemi fennsőbbséggel bíró ember,
jóllehet, tökéletes, mégis ostoba külsejű lehet. Vesd le gőgös külsőd,
sok vágyad, hízelgő orcád, függetlenkedő akaratod, mert mindez nem válik
előnyödre. Ezt akartam mondani neked.» Ha hihetünk a hagyománynak,
Konfuciust nem hozták zavarba az aggastyán szavai, hanem így felelt: «Én
tudom, hogy repül a madár, úszik a hal és hogy fut a négylábú állat. A
szaladó állatot meg lehet fogni hurokkal, az úszó halat horoggal és a
madarat utóléri a nyíl. De a mennyei sárkány hogyan nyargal a szél hátán
a felhőkön át és emelkedik az égig, azt nem tudom megmondani. Ma láttam
Lao-ce-t és nem hasonlíthatom máshoz, mint e mennyei sárkányhoz.» Más
alkalommal hozzátette: «Most az egyszer valódi sárkányt láttam. Ha
összehúzódik, látható testet ölt; ha kinyujtózik, légi alakká válik,
túlhatol a felhőkön, a világos és a sötét őserőkkel, Janggal és Jinnel
táplálkozik.»[141]
3. Családi neve Li, személyneve Tan; együttvéve tehát Li-tan; később
kapta a Lao-tan, majd a Lao-ce, az öreg mester jelzőt. Lao, az «öreg»
nevet a legenda szerint azért kapta, mert mint öreg gyermek ősz
szakállal és ősz hajjal jött a világra. Lao-ce bizonyára nem született
nyolcvan esztendős aggastyánnak, de a mesében mélyebb értelem rejlik. Ha
az utókor valamely nagyember emlékét megőrzi, rendesen kiemelkedő
jellemvonásokat örökít meg róla, bár fantasztikus alakban. A monda
veleje bizonyára az, hogy Lao-ce koraérett, magábavonuló, melanchólikus
ifjú volt. Lelke mélyén ő is fájlalta, akárcsak Konfucius, a
közállapotok romlottságát. A polgárháborúkban országok mállottak
széjjel, uralkodói családok koldusbotra jutottak; millióknak omlott a
vére, üresen tátongtak a csűrök és gaz verte fel a szántóföldeket.
Milliók szeméből kicsordult a könny és keserves panaszra fakadtak: «Jobb
lett volna nem születnünk, mint ilyen nyomorúságot megérnünk. Az ég
könyörtelenül nézi, hogyan pusztulunk szárazságban és éhségben. Nincsen
isten az égben, nincsen igaz uralkodó itt a földön, senki sem hallgatja
meg panaszunkat.» Ilyen körülmények között Lao-ce nem tudott
Konfuciusszal remélni a szebb jövőben, hanem elveszti minden hitét a
kultúrában és a társadalmi orvosságokban: «Aki cselekszik, az ront; aki
megőriz valamit, az elveszíti.» Levéltárosi állását is feladja és
visszavonul délre a Jang-ce-kiang partján valamely remeteségbe. A
Hanku-szorosnál nagyon kéri a kapus, foglalja össze tanait, mire megírja
ötezer jegyből álló művét, melyet Tao-te-king-nek, a nagy törvény és az
erény útjának neveznek.
4. Öregkorban visszatér övéihez szülőföldjére, Tsen államnak K’uhsien
nevű helységébe. Követője, Tsuang-Tse, egész hiteltérdemlő módon ír
haláláról. «Lao-tan meghalt, Tsin-Si elment részvétét kifejezésre
juttatni. Három jajszót hallatott, azután sarkon fordult és távozott.
Egyik tanítványa kérdi: «Nem voltál Te a mi urunk barátja?» – «Ó igen!»
– «És elégnek tartod ilyen módon kifejezni fájdalmadat?» – «Igen! Azt
tartottam, hogy a mi emberünk és még sem az. Amikor beléptem, úgy
könnyeztek az aggok, mintha fiukat temetnék és úgy sírtak az ifjak,
mintha anyjukat siratnák. Mivel ennyire ragaszkodnak hozzá, olyan
szavakat kellett szólnia, amit nem szabad lett volna kiejteni és olyan
könnyeket hullatott, melyeket nem szabad lett volna elsírnia. Ez pedig
mind eltérés a mennyei élettől, mert gyarapítja az emberi indulatokat…
Aminek a végét látjuk, az csak a tűzifa, de a tűz tovább ég és nem
látjuk, mikor alszik el.»[142] Íme, Lao-cét is kétféleképpen gyászolják
tanítványai, mint Buddhát, Ázsia másik világosságát és a «tökéletesek»
fásult közönye meglepően egyezik mindkét ravatalnál.