1. Nem bölcselő a szó szoros értelmében, de még kevésbbé vallásalapító.
Nem törődik a lét általános határozmányaival és végső okaival, de nem
foglalkozik vallásos kérdésekkel sem. Ő a gyakorlat, a tettek embere és
akkor is, amikor meggátolják az alkotásban, életfilozófiát ír; keresi a
nagy nemzeti eszményt és a hozzávezető utat. Ezen a téren érdemelte ki
«_a tudósok és tanítók királya_» címet. Az ő bölcsesége a derék élet, a
helyes tett, nem pedig a magasba szökkenő eszmélődés.
Világos és fölséges a célkitűzése, józan az ország állapotáról alkotott
ítélete. Megmentésül csodás épületet tervez, melyben minden darab kő az
állam és a család javát szolgálja. Mindent erősen központosít. A
községek független életét teljesen ismeretlenné teszi hazájában. Az
egész Kína óriás gépezet, melyet a tisztviselők és felügyelők serege
igazgat. Ami nem illik bele a nagy gépezetbe, azt egyszerűen mellőzi
vagy elnyomja. Éppen ebben rejlik Konfuciusnak és népének a tragikuma,
hogy híven őrzi a régi kort, de ennek szellemét nem fogja fel. Nem
tekint elég mélyen az ősök lelki műhelyébe, csak a külső kultúrát, a
szellemi munka megkristályosodott eredményét veszi át. Kiöli ellenben a
szabadságérzetet, megbénítja a kezdeményező képességet, minden igaz
kultúra forrását. A tudós műveltségnek az állam alapjává tételével
megcsontosodott maga a művelődés. Nem annyira a hivatalnokok lettek
tudósok, mint inkább a tudósok hivatalnokok, s így Konfucius remekbe
alkotott rendszere minden egyéniséget kiölő bürokráciává torzult.
Bármilyen korán ismerte a kínai nép a csillagászatot, az iránytűt, mégis
messze elmaradt a haladó nemzetek mögött, mert a késő unokák csak
őrizték a régit, de nem fejlesztették, másoktól meg elszigetelték
magukat. Régi kultúrájukban bizakodva lenéztek minden nemzetet, míg az
összetűzés Nyugattal és a haladó japán észre nem térítette az
elbizakodott vezetőket. Ekkor látták, hogy az örökös gyámkodással
erőtlen és gyáva lett a népük.
2. A pontosan körvonalozott szertartásoktól nem tagadhatunk meg bizonyos
fönséget és egyszerűséget. Az istentisztelet örve alatt Kínában nem
rendeznek orgiákat, mint a legtöbb kultúrnépnél. Nincsen féktelen és
fajtalan istenük, mint Indiában, Föniciában vagy Hellasban. Teljesen
hiányzik a vallás összekötése a nemi élettel. Az istenek életében
lejátszódó trágár jelenetek már a lamaizmus késői befolyására vezethetők
vissza. Az ősvallásban nincsenek istenképek vagy szobrok, a
bálványimádás Indiából terjed át hozzájuk.
Mikor a keresztény hithirdetők Kínában először megjelentek, majd mindent
elfogadhattak, amit Konfucius tanított, csak az evangéliumot kellett
hozzáadniok. Az ‚ég‘ fogalmát jóideig azonosnak vették az igaz Isten
fogalmával; az ősök tiszteletét egyszerű polgári szertartásnak
minősítették és már nem jártak messze attól, hogy Krisztus vallása a
kínai birodalom hivatalos vallása legyen, mikor a viszálykodás és
üldözés kitörése minden sikerüket és tervüket meghiúsította.
3. Konfucius erkölcsi elvei fejlett társadalmi érzékről tesznek
tanuságot. Okos és bölcs tanácsokat foglal egybe, de az evangélium
magaslatát nem éri el; az igazi felebaráti szeretet vagy az
ellenségszeretet ismeretlen fogalom előtte. Mint vérbeli politikus nem
válogatós az eszközökben. Tanaiból Mong-ce joggal vezeti le a
királygyilkosságot. A hazugságtól és esküszegéstől ő maga sem riad
vissza. Bukása utáni vándorlása közben a szigorú és nagytekintélyű
igazságügyminiszter két hadviselő sereg közé kerül. Az egyik fél
elfogja, de készséggel szabadon engedi azzal a feltétellel, hogy nem tér
vissza az ellenséges We tartományba. Ő ezt határozottan megígéri, meg is
esküszik reá és mégis szabadulása után első útja We fejedelmi udvara.
Tanítványai kérdik: «Mester, szabad az esküt megszegni?» Ő nyugodtan
hirdeti: «Ez kényszerített eskü volt, az ilyet nem hallgatják meg az
istenek.»[138] Még kémszerepre is vállalkozik, mert erősen biztatja We
urát, foglalja el a szomszédtartományt, mert amint ő látta, gyenge az
ereje, és a segítség, amire számít, el fog maradni. Ha maga a nemzet
bölcse ilyen eszközökkel él, akkor ne csodálkozzunk, ha a népben is
gyakran sekélyes az erkölcsi felfogás.
Konfucius az erkölcsös és a vallásos életnek ütőereit metszette el,
midőn a «szent könyvek»-ből kihagyja az isteni gondviselés világos
fogalmát és hideg, élettelen deizmussal olvasztja össze a természeti
erők tiszteletét. Nagy gonddal szabályozza az ősök kultuszát, de
hallgatással mellőzi az örök életet és nagyon is kidomborítja, hogy a
holtak tisztelete nem egyéb, mint az állampolgári nevelésnek egyik
hatásos eszköze. Mindenben csak földi célokat ismer; ami a tapasztalatot
meghaladja, azt mellőzi; a dolgok lényegével keveset törődik.
Módszerének következménye, hogy a gyermekbe nevelt édeskés, udvarias
modor sokszor kegyetlen önzést, számító ravaszságot, kicsapongó
érzékiséget és vérengző kegyetlenséget takar. Ilyen módon támadhat
külsőségekben csillogó kultúra, de tudásában hiányzik a mélység,
erkölcsében az őszinteség, vallásából az áhítat, művészetéből a
gondolat. Ennek a népnek soha sincsen igazi ünnepe: a temploma sírkamra,
egyháza az állam, papja a tudákos mandarin; mélység és emelkedettség nem
terem nála sehol.