1. Nemcsak nemzetének bölcse, mint Cato, Kant, vagy Sokrates, hanem
kétezredév óta az egész mennyei birodalomnak valósággal koronázatlan
királya. Születési évét olyan fordulópontnak tartják Kína történetében,
mint amilyen Jézus megjelenése nyugaton. A kínai történetírók Konfucius
előtti és utáni kort különböztetnek meg.[107]
2. _Származása._ Konfucius eredeti nevén K’ung K’iu született Küo Li
helységben Tsu város mellett, Lu államban Kr. e. 552-ik esztendő X.
hónapjának 21-ik napján. Atyja katonatiszt, ki a régi időkben Sung
államban uralkodó királyi családból származott, de nagyon elszegényedett
és már a gyermek három éves korában meghalt.[108] Az özvegy szegényesen
nevelhette a gyermeket, ki jóideig csűröket, majd nyájakat őrzött az
egyik főnemesi család uradalmában.[109]
3. Már ekkor feltűnést keltett becsületességével, okosságával és a kínai
életben oly nagy szerepet játszó _szertartások kitűnő ismeretével_.
Kisgyermek korában az volt a szórakozása, hogy az ellesett cerimóniákat
begyakorolta. Később folyton tökéletesíti magát ezekben. Ha nagy temetés
megy végbe, ha fejedelmi látogatás érkezik, odaférkőzik a közelbe,
kikérdez és apróra megfigyel mindent. Felnövekedve meglátja a ritusok
szellemét és életstílust, harmónikus cselekvést keres benne.
Önkénytelenül megérzi a divat óriás hatalmát és ezt kívánja a nemzeti
élet szolgálatába állítani. A régiek szertartásokkal szőtték át egész
társadalmi életüket: a születésnapnak, a nagykorúsításnak, az esküvőnek,
versenynyilazásnak és vendégfogadásnak… egész a temetésig mindennek
megvolt a maga rendje-módja. Mindezekben a császári udvar volt a mérvadó
és a művelt körök társas életében csak az vehetett részt, aki ismerte a
társadalmi formákat. Háromszáz fontos és háromezer kevésbbé fontos
szabályt kellett minden művelt embernek begyakorolnia. Viszont ezek
tudása megadta a föllépés biztosságát és könnyedségét; a szokásokat tudó
férfi mindenben ember a talpán és még a legveszedelmesebb helyzetben is
sikert arat; ráléphet akár a tigris farkára, még az sem harapja
meg.[110] Főképpen ezért a rituális tudományáért nyeri már húszéves
korában a Fu-ce, azaz mester nevet és így kerül be a történelembe, mint
_Kong-Fu-ce_.
4. _Európai életírói mellőzték egyik legvonzóbb jellemvonását: a zene
iránti nagy szeretetét._[111] Pompásan énekelt, kitűnően játszott
citerán és csengő köveken, úgy hogy a császári udvar karmestere őt
hallgatva bámulattal kiálta fel: ez az ember hivatott arra, hogy
újjáteremtse az emberiség tönkrement kultúráját. Ezen a téren folyton
tovább képezi magát. Meghallja a tánccal, pantomimmel kisért «sao» zenét
és oly buzgalommal tanulja három hónapig, hogy «mellette elfelejtette a
hús ízét», mert a legfőbb szépség és a legnagyobb jóság csendült ki
belőle. Ő a zenében is az erkölcsi emelkedést vagy sülyedést érezte.
Hogyan értékelte a zenét, kitűnik a tanulásából. Egy citeradarabnál tíz
napig maradt, jóllehet mestere sürgette: eléggé tudja már, haladjanak
tovább. Kung mentségeket hoz fel: «Még nem vagyok biztos az ütemben; még
nem fogtam fel a dal mély értelmét és nem értem a szerző lelkét.» Végül
a tizedik napon megállapítja tisztán a játékból, hogy «a dal szerzője
komoly, mélyen gondolkozó, messzelátó elme; nagylelkű és megelégedett
nemes szív. Most már látom is a szerzőt. Barna az arca, magas a termete
és a szeme olyan, mint a tenger mélye. Ugyan ki lehetne más mint Wen
király?» Tanára ezt hallva tisztelettudóan felkel, mélyen meghajtotta
magát és üdvözölte: «Te bölcs és szent férfiú vagy, ez a dallam tényleg
Wen királytól való.» Ez a jelenet elébünk tárja alaposságát, elméjének
megfigyelő erejét és képességét arra, hogy teljesen beleérezze magát más
lelkébe. Kiérezzük lelkesedését a régi szép kultúra iránt.
5. _Hivatása._ Harmincnégy éves korában, mint főnemesi gyermekek
nevelője elkerült Lo-ba a birodalom akkori székvárosába, hol tudatára
ébred nemzetmentő hivatásának.[112] Egymás mellett szemléli itt a szent
királyok és a vérengző zsarnokok képét. Vérzik a szíve, ha hazájának
korabeli állapotára gondol. Északon a mongolok törtek be és fenyegetik
állandóan; délen a határőrvidék hatalmas főurai megtagadják az
engedelmességet a császárnak és folytonosan küzdenek egymás ellen.
Mindenfelé pártütés és felfordulás. Lu tartományban az utolsó kétszáz év
alatt harminchat fejedelmet gyilkoltak meg és nem egyszer a trónörökös
tulajdon édesatyját. Mágnás családok tartották kézben a nemzeti vagyont,
bitorolták a főhatalmat; udvaraikban viszont táncosnők és heterák voltak
a mindenhatók.[113] Különösen meghatja Tsu herceg és kormányzó képe, ki
visszautasítja a felajánlott koronát és karjára véve a trón jogos
örökösét, a kis királyt, kihallgatást tart és intézi az ország
ügyét-baját. Ő volt a nemzet utolsó nagy bölcse, ki még tovább építette
a nemzeti művelődést. Kong-fu-ce úgy érezte, hogy a nagyherceg kérdőn
tekint reá és hallani vélte szavát: «Ki fogja megőrizni nagy
örökségemet, ki folytatja tovább a kultúra úttörőinek sorát?» Kung
megértette a tekintetet és ettől a pillanattól fogva hivatottnak vélte
magát arra, hogy a régi nagy királyok szent örökségét a késő unokákra
átszármaztassa. Mély titok gyanánt őrízte ezt a vágyat még tanítványai
előtt is, csak nehéz megpróbáltatások idején tolult ajkára a panasz:
«Már a végét járom, mert régen nem láttam álmomban Tsu herceget.» Íme az
eszmény ott lebegett előtte éjjel-nappal és elkísérte álmaiban. Ezentúl
a Tsu dinasztia elkorcsosult tagjairól mindig jobban a régi kor nagy
uralkodóira függeszti tekintetét és felvillan benne a forradalmi
szándék, hogy mint egy új dinasztiának mindenható minisztere menti meg
hazáját az összeomlástól.[114]
6. _Reformtevékenysége._ Alig tér vissza hazájába, elűzik a tartomány
törvényes fejedelmét, kit hűségből száműzetésbe követ és jó ideig
kivonja magát a politikai tevékenységből. E helyett nagystílű a tanítói
tevékenysége. Csak ötvenegy éves korában nyílik alkalma arra, hogy
államférfiúi képességeit a gyakorlatban is kimutassa. Az új fejedelem a
főváros első előljárójává avatja. Egy év alatt úgy rendbe hozott
mindent, hogy a szomszéd fejedelmek csodájára járnak, utánozzák
rendeleteit és irígyelni kezdik sikerét. A találkozásokon gyors
pillantással átlátja a cselszövést és több vitás területet megment
fejedelmének, ki hálából közmunka miniszterré teszi. Hatalmát arra
használja, hogy megvizsgáltatja az egész ország talaját és elrendeli,
hogy minden talajban a legmegfelelőbb fát és gabonát termesszék.
Hamarosan elnyeri az ország legfontosabb állását, legkényesebb tisztét:
az igazságügyi miniszteri széket. A hagyomány szerint három hónap alatt
olyan rendet teremt, hogy büntetésre nem is volt többé szükség, mert
mindenki önként tartotta be a jó szokásokat és erkölcsöket, melyeket
példájával és az egész udvar tekintélyével uralkodó divattá emelt.
Kétféle ellenségre talált újító munkájában: örökké kritizáló
pesszimistákra és szájas pártvezérekre. A pesszimista kritikusokkal nem
sokat törődött; ezeknek legjobb cáfolata maga a tett, a siker. _De
komolyan félt a szószátyár demagógoktól_, kiket alábbvalóknak tartott a
rablóknál és gyilkosoknál. Ezeket úgy hallgattatta el, hogy közülük a
legtekintélyesebbet, Sao-Csong-Mao-t már minisztersége hetedik napján
felköttette és elrettentő példa gyanánt feldarabolt testét a királyi
palota előtt közszemlére tetette ki. Mikor ezért a kegyetlenségért
tanítványai szemrehányást tesznek neki, így magyarázza meg tettét: «Öt
gaztett van a földön, mely alávalóbb a rablásnál és gyilkosságnál: első
az engedetlen, lázadó lelkület, álnoksággal egybekötve; második a
makacssággal, megátalkodottsággal járó gonosz cselekedet; harmadik a
hazug beszéd, ha ékesszólás járul hozzá; negyedik a botrányok gyüjtése
és ezek terjesztése széles ismeretkörben; ötödik a gaztettek helyeslése
és feldícsérése. Ez a Sao-Csong valamennyit egyesítette magában. Amerre
járt, mindenütt pártot alakított és lázongott, a tömegbe államellenes
véleményeket hintett; erőszakos fellépésével elhomályosította a jog és
jogtalanság fogalmát és mindenütt csak saját érvényesülését kereste.
Tizenhárompróbás gazember volt, ezért kellett eltenni láb alól». A régi
császárok hét példájával igazolja tettét. «Ha a felforgató elemek
hordákba gyülekezhetnek, akkor már nagy ok van a búbánatra».[115]
7. Kon-fu-ce kegyetlen tettét, mint _kormányzati bölcseséget_ tünteti
fel; szeret mindenben mélyre látni, a bűntények okát és megelőzését
keresi. Legfőbb oknak tapasztalja a ferde közvéleményt, azért szerinte
_minden kormány legfőbb teendője a nép zavaros fogalmainak
helyreigazítása_. Öreg korában magasállású tanítványa, Tsi-Lu magához
hívja: «We fejedelme vár rád, mester, hogy hatalmát irányítsad. Mihez
fognál legelőször?» «Minden bizonnyal – válaszolja Kung-ce – a fogalmak
helyreigazításához.» A katonás Tsi-Lu megvetően legyint erre. «Csak a
fogalmak forognának kockán? Nagyon tévedsz mester. Mire jó ezeknek az
igazítása?» A mester válasza: «Milyen faragatlan vagy te, Ju! Nemeslelkű
ember nyílt kérdésnek tekinti vagy elmellőzi azt, amit nem ért meg. Ha a
fogalmak nem helyesek, akkor helytelenek a beszédek; ha a beszédek nem
helyesek, nem jönnek létre a jó tettek… nem virágzik az erkölcs és a
művészet, nem érnek célt a büntetések és végül a nép azt sem tudja, hova
tegye kezét-lábát. Ezért a nemes embernek szeges gondja van arra, hogy
fogalmait minden körülmények között helyes szavakba öntse és szavait
valóra váltsa. A nemes ember nem tűri, hogy beszédében bármi pontatlan
vagy félreérthető legyen.»[116]
Még gyakorlatibb módon hangsúlyozza a tiszta fogalmak jelentőségét a
következő hely. Tsi fejedelme kérdi tőle, mi a jó kormányzás titka?
Kung-ce válaszol: «A fejedelem legyen fejedelem, az alattvaló legyen
alattvaló, az atya legyen atya, a fiú legyen fiú.» Szóval mindenki
töltse be pontosan kötelességét és törekedjék eszményképe után.»[117]
A szavak jelentése nem egyéb, mint szokás, melynek meggyökereztetéséhez
tekintélyre van szükség. Ezért a _tiszta fogalmak megteremtésének
eszköze a tekintély_. Tekintély pedig csak ott lehet, ahol 1. van
társadalmi különbség és olyanok az uralkodó rendek és az előljárók, hogy
a nép tisztelettudóan tekinthet fel reájuk. _A tisztelettudás_ az egész
társadalmi és nemzeti élet alapja. Ahol az arcátlanság elharapódzik, ott
vége a társadalmi rendnek és békének. Ezért tartja 2. a társadalom
alapjának a szülők iránti tiszteletet és szeretetet, mert legkönnyebb
tiszteletre nevelni ott, hol erre segít a vérségi kötelék és a szülők
iránt érzett hála. Tisztelettudásra ifjú korban kell még nevelnünk,
mikor fogékony rá az ember. Ez a kormányzati bölcseség főtitka.
A fogalmak helyreigazításával egyenlő fontosnak tartja a _példaadást_, a
kifejlett egyéniségből áradó belső vonzást, amit napjainkban W. Förster
így fejez ki: «Das Sein erzieht, nicht das Tun.» Mi a kormányzás
lényege, kérdi tőle Ki herceg. «Kormányozni annyi, mint helyesen élni.
Ha felséged vezet a becsületességben, ki merészel akkor még becstelen
maradni.» Más alkalommal azt kérdi, hogy lehet megszüntetni a rablók
garázdálkodását. Konfucius azonnal kész a válasszal: «Ha Felséged nem
kívánja, még akkor sem fog a nép lopni, ha díjat tűznek ki érette.»
Szerinte ugyanis a nép a fejedelem árnyéka és a kormány tükörképe. Ha a
nép között tolvajok garázdálkodnak, ez annak a jele, hogy a kormány se
tisztakezű, nem egyenes úton szerzi a pénzt. Másik érdekes feladott
kérdés, hogy lehet a népet szófogadóvá tenni. Föl kell emelni a nyílt,
egyenes embereket, hogy elnyomják a körmönfontakat, így engedékeny lesz
a nép; ha pedig emelik az álnok képmutatókat, ezek elnyomják a nyílt
embereket és nem fogad szót a nép.[118]
A kormányzat fontos eszközének tartja még _az erkölcsös nemzeti zenét_,
mert a kellő cselekvés harmónikus kedélyt tételez fel; a szív
harmóniáját pedig a zene teremti meg legkönnyebben. Ezért foglalkozik ő
maga is legszivesebben a zenével, ezért fárad a nemzeti zene reformján,
ezért hagyja az utókorra az ódák könyvét, a Si-King-et.
A kormányhatalommal rendelkezők főtulajdonsága nem annyira a szaktudás,
mint inkább a hazának és _a népnek nagy szeretete_. A részleteket
elvégezhetik az alkalmazott tisztviselők, de az egész világot csak arra
lehet rábízni, ki önmagában az egész világot szereti. Az ilyet a nép nem
érzi elnyomónak, rendelkezéseit sem találja terhesnek, mert elnyomás
helyett inkább szárnyakat ad népének az öntevékenység nagyobb
kifejtésére. «Ha valaki egyéniségével uralkodik és szokásával tart
rendet, lelkiismeretes lesz a népe; ha pedig valaki rendeletekkel
kormányoz és büntetéssel tart rendet, kijátssza a nép és
lelkiismeretlenné válik… Ha valaki egész lényével uralkodik, hasonlít a
sarkcsillaghoz, mely nyugodtan marad a maga helyén és mégis körülötte
forog az egész csillagos ég.»[119]
8. _Bukása._ Ilyen elvek és kormányzat mellett Lu fejedelmének nagyon
megnövekedett a hatalma és tekintélye és a szomszéd fejedelmek sanda
szemekkel néztek Konfuciusra. Attól tartottak, hogy Lu így nemsokára a
birodalom első államává, fejedelme pedig császárrá lesz. Próbálkoztak
tehát Konfucius ellen rágalmazással és amikor ez nem sikerült, a
következő fondorlattal éltek: Összeszedték hét országnak legszebb
nyolcvan lányát, megtanították őket érzéki dalokra, észbódító táncra,
felöltöztették káprázatos szép ruhákba és kitűnő zenészek kíséretében
elküldötték őket ajándékba harminc fogaton Lu fejedelmének. Ez először
csak a városon kívül szállásolja el őket és inkognitóban keresi fel a
kis tábort, de annyira levették lábáról, hogy már másnap ünnepi menetben
vezette őket székvárosába. Dinom-dánomban teltek a napok, elintézetlenül
hevertek az ország ügyei és a téli nagy áldozatok alkalmával a
tisztviselők már nem kapták meg az őket megillető jutalmat és
tisztességet. Ekkor belátta Konfucius: «Itt az idő a visszavonulásra!»
és dalba öntötte keservét: «A nők éneke űzött el és kényszerít életem
végéig vándorlásra.»[120]
9. _Tanítói egyénisége._ Bukása és önkéntes száműzetése után sem adja
fel a reményt, hogy talál még uralkodóra, aki őt megérti és segíti arra,
hogy boldoggá és naggyá tehesse népét. Államról államra vándorol; majd
mindenütt tisztelettel fogadják, gondoskodnak róla és tanítványai
megélhetéséről. A fejedelmek szóba állnak vele, némelyik meg is
valósítja egyik-másik gondolatát, de senki sem meri egész hatalmas
tervét magáévá tenni.
Hatvan éves korában nagy fordulat történt életében. Kezdi veszíteni a
reményt, hogy ő a maga személyében megmenti nemzetét. De amit maga nem
tehet, örökségkép kívánja hagyni tanítványainak és az utókornak és így
még öregkorában is folytatja és fokozza nevelői és írói tevékenységét.
Milyen lehetett tanítási módja, erre nézve beszélgetései nyujtják az
egyetlen hiteles forrást. Hiába keresünk nála hosszadalmas
fejtegetéseket, mint Buddhánál, vagy mélyen szántó okoskodást, mint a
vedanták bölcseinél. Tanítványai a vándorélet tarkaságában apró-cseprő
kérdéseket tesznek fel, ezekre ad szűkszavú feleleteket. Válaszát
csattanós rövidség, fülbemászó ritmus és emlékezetbe tapadó forma
jellemzi. Ő a tettek embere. Legjobban szeretne cselekedni, nem
beszélni. Tanítványai előtt többször odanyilatkozik: jobb szeretne
semmit se mondani, soha többé nem beszélni. «Ha a mester nem beszél, mit
írjunk mi tanítványok.» «Nézzetek az égre, vajjon beszél-e. A négy
évszak jár a maga útján, létrehoz mindent. Vajjon beszél-e az ég?
Működik inkább.»[121]
Legbátrabb és egyik legkiválóbb tanítványának felvétele jellemzi
mindkettőjüket. Tsi-Lu kakastollal ékesítve hetykén áll oda a híres
tanító elé. Ennek tetszik a kemény legény és kérdi tőle: «Mit szeretsz
legjobban?» «A hosszú kardomat» – válaszolja az ifjú. «Ha ehhez az
erőhöz még tanulsz is valamit, kiváló ember válik belőled.» «Mit használ
nekem a tanulás? Ott a déli hegyeken magától nő fel a bambusz hibátlanul
és egyenesen. Ha levágják, olyan nyilat lehet belőle faragni, hogy még
az orrszarvú bőrét is átjárja.» «Helyes, de ha acélheggyel és tollal
látod el, akkor még mélyebbre hatol.» Tsi-Lu erre az elmés válaszra
meghajol kétszer és kéri felvételét a tanítványok seregébe.[122]
_Hogyan gondolja a nevelés célját_, láttuk egész életében. Az ő szemében
az az igaz ember, aki mindig fején találja a szöget, minden helyzetben
megőrzi a lélekjelenlétét és embertársaival szemben mindig és mindenütt
kellő módon viselkedik. Erre csak a jó szokások segíthetik, miért is a
nevelés főcélja az erények, a jó szokások begyakorlása. Ezek rendszeres
csoportosítása szerzi az igaz jellemet. A szociális és állampolgári
nevelés alapja szerinte a tisztelettudás és tekintélytisztelet. Ha ez
veszendőbe megy és az arcátlanság harapódzik el, akkor az államnak
bealkonyodott.
_Nevelőeszközei._ A jó szokásra nevelést a legkönnyebben kell kezdeni;
ez a kisgyermekkorban a szülők iránti tisztelet, szeretet és
engedelmesség. A jó szokás maradandóbb lesz, ha _összekötjük a
vallással_. Ezért veszi körül vallásos kegyelettel a szülők iránti
tiszteletet és pontosan megszabja a temetés meg a gyászolás módját, a
sírok gondozását. A temetés ne legyen ugyan fényűző, de mégis olyan,
hogy mély benyomást keltsen a fájdalom őszinteségével és a külső
szertartás komolyságával. Az atya halála vésődjék olyan mélyen a gyermek
szívébe, hogy emlékét soha el ne felejtse. Ezért rendel el hároméves
gyászt. A gyermek három évig szorul rá atyja, anyja karjára, ennyi ideig
teljesen igénybe veszi szeretetüket, ennyi ideig gyászoljon tehát
érettük.
A jó megszokását nemcsak a vallással köti össze, hanem erősíti a zenével
és így az _etikát egybe kívánja forrasztani az esztétikával_. Saját maga
tapasztalatból tudja, hogy milyen nagy a zenének etikai ereje. Amiért is
elítéli az érzéki és érzelgő romanticizmust és visszatér az ősök gazdag,
de mégis egyszerű dallamaihoz és nemesen lejtett pantomim táncjátékához.
Sajnos, ennek a működésének emléke nem maradt reánk.
Láttuk azt is, hogy a zenét emberismeret mélyítésére használta fel.
Teljesen bele tudta magát élni a szerző lelki világába, sőt maga előtt
látta külső megjelenését.
10. _Írói tevékenysége._ A régi irodalom termékeiből három könyvet
állított össze, ezek _az I-king, a Su-king és a Si-king_. Az I-king
annyi, mint változások könyve. Nehezen érthető szimbólikus könyv, tele
varázsigékkel és jóslatokkal. Öreg korában sokat foglalkozik vele
Konfucius, összegyüjti benne mindazt, amit az őskínai világnézetből
célja elérésére alkalmasnak tart. Második a Si-king, az ódák, nemzeti
dalok könyve. Háromezer régi nemzeti énekből a legkifejezőbb háromszázat
csoportosítja benne a saját nevelő célzatával. Harmadik a Su-king, az
okmányok és krónikák könyve. Régi törvényeket, szokásokat és a régi nagy
császárok példáit sorolja fel benne.
A Su-king kiegészítése gyanánt saját maga írta meg a kínaiak negyedik
szent könyvét: «_A tavasz és ősz évkönyveit_», a «_Ts’un Ts’iu_»-t.
Látszólag száraz krónika ez is, amilyet minden államban vezettek a
fejedelem tetteiről. Saját államának, Lu-nak történetét foglalja itt
össze. Keveset változtat az eredeti szövegen, de minden változtatása
elevenbe vágott. Így például csak báróknak címezi a lázadó fejedelmeket,
akik magukat már királyoknak hívták. Vagy ha egy vérengző zsarnokot
meggyilkoltak, csak annyit ír, egy gonosztevőt végeztek ki. A császárt
kényszerítik a fejedelmek, hogy a gyűlésükön megjelenjék, ő ezt így
jegyzi fel: vadászni ment a folyó északi partjára. A tervezett «fogalmak
helyreigazítása» volt ez nagy stílben. Hatása óriási volt; amikor
elterjedt, rettegni kezdettek az áruló trónbitorlók és a lázadó
alattvalók.
Ötödik könyv gyanánt hozzájárul ezekhez _a szertartások könyve_:
_Li-Ki_. A magva mindenesetre Konfuciustól való, de mennyi benne az
eredeti, senki sem tudja eldönteni.
Műveiben kitűzi a nemzeti eszményt és megjelöli a megvalósítás módját.
Az eszményt a multba helyezi, hogy élő, eleven vonásokkal rajzolhassa
meg. Az esztétikai alkotás azonban a kisebb gondja. Ő mindenáron
gyakorlati kötelességérzetet kíván ébreszteni. Ne csak ismerjük szép
multunkat, hanem kövessük, ami szép és nagy volt benne és így ismét
valósággá lesz közöttünk. Bírálja továbbá a jelen viszonyokat és
kimutatja, mennyiben térnek el az eszménytől. Ám kritikája sohasem merül
el üres zsörtölődésbe és sohasem tétlen «laudator temporis acti», hanem
átérzi és átérezteti az alkotmányos reformok szükségét.
Irodalmi működését az esztétikai nevelés szolgálatába is állítja. Erre
vonatkozó irányelvét legkedvesebb tanítványa, Jen Huy kérdésére fejti
ki. Mi az erkölcs lényege? «Győzzük le magunkat és _forduljunk a szép
törvényéhez, ezáltal gyakoroljuk az erkölcsiséget_. Ha az emberek csak
egyetlenegy nap legyőznék magukat és a szép törvényéhez igazodnának, az
egész világ erkölcsös lenne. Ami nem felel meg a szép törvényének, azt
ne nézd meg. Ami nem felel meg a szép törvényének, arra ne hallgass…
arról ne szólj… azt ne tedd.»[123]
Végül mind nevelői, mind _írói működését saját maga jellemzi_ legszebben
a következő lemondó nyilatkozattal: «Közvetítek és nem teremtek, hű
vagyok a régi korhoz és szeretem azt: ebben össze merem magam
hasonlítani ami jó P’ong-unkkal» (talán Lao-ce-vel).[124] Megrajzolta a
nemzeti eszményt, megvalósítására elkészítette a terveket és a jövőbe
nézve várta a nagy embert, aki megérti a titkos jeleket és megépíti az
új kultúrát.
11. _Halála._ Se nevelő, se írói tevékenysége mellett nem adta fel a
reménységet, hogy talál még uralkodóra, aki hajt a szavára és aki
mellett rövid három esztendő alatt rendet teremt az egész birodalomban.
Hetvennégy éves korában hallja, hogy a szomszéd állam királyát az egyik
trónkövetelő herceg meggyilkolta. A lakosság fel volt háborodva, több
mint a fele ellenezte a gonosztevő trónrajutását. Az ősz Kon-fu-ce
megfürdött, felöltözött díszruhájába és odaállott fejedelme elé:
«Cseu-Csong meggyilkolta az urát; torold meg, kérlek!» A fejedelem
azonban elutasítja, fél a főúri családoktól. Füstbe ment utolsó reménye,
hogy a fejedelem most megembereli magát és akkor övé a szomszéd állam és
hamarosan övé a főhatalom az egész mennyei birodalomban. Megtörten
indult hazafelé és ezentúl sejtelmes álmokat látott. Álmában templomban
trónuson piros oszlopok között ül és a halál sejtése fogja el. Egy
reggel nagyon korán kelt fel, kezét hátratéve, botját maga után húzva
ment ki az udvarra, hol fel és alá járva dudolta: «A nagy Taisán-hegynek
porrá kell mállnia; az erős gerendának el kell törnie és a bölcs
kiszárad, mint a növény.» Tanítványa kérdi, mi az értelme dalának és ő
elmondja álmait és hozzáfűzi utolsó ismeretes szavát: «Nem támad bölcs
király, ki meghallgatna engem. Ideje meghalnom!» Lefeküdt és hetednapra
meghalt. Sírjára lehetne vésni önjellemzését: «Nem zugolódom az Isten
ellen és nem haragszom az emberekre. Lenn kutatok, de lelki szemeim fenn
az égen.»[125]
Tanítványai három évig gyászolják, akárcsak édesatyjukat. Sőt az egyik
sátort veret a sírnál és hat álló esztendeig siratja benne mesterét.
Körülötte mások is megtelepszenek és így keletkezett Konfucius faluja
(K’ungli). Lu fejedelme nemsokára síremléket emelt számára, melyben
tisztelői gyülekeztek, a nélkül azonban, hogy isten gyanánt imádták
volna. Tisztelete azonban mindig jobban terjed, tanai uralkodóvá lesznek
és ő maga a nemzet géniuszává magasztosul. 194-ben Kr. e. a
Hán-dinasztia első császára meglátogatta sírját; szellemének, akárcsak
az ég nagy szellemének ökröt áldozott és nemsokára templomot épített.
Így lett a konfuciánizmus államvallássá, míg ellenfelének, Lao-cenek
rendszere titkos tanná sülyedt.[126]
Kr. u. a VI. században a birodalom minden kerületében templomot emeltek
neki, melyben minden hónap elsején és tizenötödikén áldozatot mutattak
be. Később minden tudós és minden tisztviselő, mielőtt valamilyen
fokozatot vagy állást elnyert, köteles volt Konfuciusnak áldozni. Még
1907-ben a bukófélben levő császár Konfuciust a legmagasabb
istenségekkel, az éggel és a földdel egyenlő rangra emelte. Ezzel akarta
megalkotni a kínai szentháromságot, melyben a nemzet nagy tanítója és a
császári trón hűséges őrzője a harmadik személy. A forradalmi kormány
első tette volt, hogy megszüntette Konfucius tiszteletét, de Juan-Si-Káj
1914-ben már ismét nagy ünnepséggel áldozatot mutat be neki. Konfucius
szelleme hatalmasabb, mint a forradalmak és kormányváltozások, mert
lelke egybeforrott nemzetének lelkével.