1. A déli szövegek szerint, ahol Buddha oroszlán ordítását hallatta,
odasiettek a tömegek és odahagyták előbbi tanítóikat. Ennek dacára ő
maga sötéten ítéli meg a helyzetét. Amikor nagynénje és mostoha anyja
hosszas rimánkodására nőket is vesz fel rendjébe, többször emlegeti
Szavatthi árnyas, hűvös berkeiben, hogy ezer évig tartott volna a
szangha, de most már a nők felvétele miatt: «Ananda nem sokáig fogják a
szent életet élni; most már csak ötszáz esztendeig tart az igazság
tana.» Buddha rossz próféta volt, amint jövendölései átlag, úgy ez se
vált be. 500 esztendő mulva tanaitól visszhangzik egész India, hívei
áthatolnak a Himalája jégmezőin, Ázsia forró homokpusztáin és olyan
nemzeteket nyernek meg, melyeknek még a nevét sem ismerték ezelőtt
Indiában.[95]
Hazájából aránylag hamar kiszorítja a Brahmanizmus és a vedanta-rendszer
megerősödése, csak Ceylonban és Hátsó-Indiában marad mintegy
harmincmillió híve. A veszteségért azonban bőségesen kárpótolják az
északi országok: Tibet, Kína és Japán. Brockhaus 1907-ben kiadott
vallásstatisztikája szerint négyszázötvenmillió híve van Sákja-Muninak,
míg a brahmanizmus összes híveinek száma kétszázhúszmillió. E szerint a
föld lakosságának negyedrésze Buddha követője. Hívei nek száma
fölülmulja a katholikus egyház vagy a többi összes keresztény felekezet
számát. Katholikus háromszázhúszonötmillió, másfajta keresztény
háromszázhúszmillió.
Szeghy a saját szemlélete és tanulmányai alapján sülyedőfélben levőnek
itéli a buddhizmust. Kínában rohamosan hódít az izlam, Japánban a
racionalizmus üríti ki templomait és kolostorait. A modern japán
shintoizmusban születik, racionalista módra él és mint buddhista hal
meg. Erre a kérdésre, mi a vallása, rendszerint feleletet sem tud adni.
Kényelmes életelve: «Tiszteld a mikádót és tedd, ami neked tetszik.» Az
ilyen buddhizmus tényleg nem sokat jelent. Mindazonáltal, ha a fogalom
tartalmát jobban megszorítjuk, akkor is marad még Buddhának
száz-kétszázmillió követője.
2. Ennek a sikernek kétségkívül megvolt az alapja. A hindut felmentette
a rendkívül költséges és időrabló áldozatok bemutatásától. Merev
külsőségek helyett előtérbe állítja a belső áhítatot, hirdeti a nemes
erkölcsöt. «A brahman szertartások, minthogy az erkölcshöz semmi közük,
teljesen feleslegesek és hiábavalók. Ha lehetséges volna a bűnöket
vízzel lemosni, akkor a mennybe jutnának a vízi állatok, a békák,
teknősök, vízikígyók és delfinek is, sőt akkor a víz a jócselekedeteket
is lemosná. Kerülni kell a bűnt, nem lemosni, közben a vízben dideregni
és meghűlni. Aki bűnt követett el, az bűnös; nem tisztíthatja meg a
tehénganéjjal való bedörzsölés, sem a tűz körüljárása, sem a naphoz
imádkozás.»[96]
Más országokban a buddhizmus lett az ind kultúra terjesztője, magával
vitte a szelid erkölcsöket, az irodalmat és művészetet. Művelő hatásának
és terjedésének oka az a szerencsés következetlensége, hogy a
vigasztalan végcélt, a nehezen érthető és még nehezebben elérhető
nirvánát elhanyagolja és helyére vezéreszmének a hozzávezető utat, az
erkölcsös életet állítja. Az üres, lelketlen kultusz helyett belső lelki
egyensúlyt, a szenvedélyek fékezését és a legmerészebb emberi
autonómiát, az önmegváltást tanítja. A szenvedélyek állandó fékezése, a
szülők nagy tisztelete, a családi élet szépsége teljes elismerést
érdemelnek. De ne feledjük el, hogy ezek az elvek megvoltak már a mózesi
törvényhozásban 1000 esztendővel Buddha fellépése előtt. Megvolt és
megvan most is az őskultúrfokon megmaradt népeknél az egy Istenbe vetett
hit sziklaszilárd talajára építve. Buddhánál pedig az erkölcsi
cselekedet rúgója egyedül a cselekvő személy, ki a cselekedeteiből eredő
jutalmat vagy büntetést szemléli. Megváltó, jutalmazó, büntető és
bűnbocsátó Isten nincsen; mindenki maga váltja meg önmagát, maga
erejével éri el a célt. Az emberi autonómia istenítése dacára Buddha
mégis pontosan kidolgozott törvénykönyvet ad híveinek, megkülönbözteti a
megbocsátható és meg nem bocsátható bűnöket.
Sikerének titka tehát nem annyira pozitív tan, mint inkább az a
határozottság, mellyel a boldogságra törő ember kérdéseit tárgyalja.
Nagy megértéssel viseltetik a szenvedő lelkekkel szemben és biztos
gyógyulást ígér nekik minden testi-lelki bajban. Főleg a szenvelgő,
fáradt lelkek követik megilletődéssel. Ők már lemondanak a pozitív
boldogságról, csak nyugalmat, békét óhajtanak: elűzni az örök büntetés,
az örök vándorlás borzasztó gondolatát. Ázsia világossága még Európa
rohanó, tülekedő világában is vonzza a bensőségre vágyó lelkeket
elmélyedésével, a megváltó tudás ígéretével.
Elméleti alapja azonban nagyon szegényes. Egyetlen haladás a vedantákkal
szemben az a mai tudományos gondolkodásra emlékeztető felfogás, hogy a
természetben mindenütt rend és törvényszerűség található. «A tanokban
jártas nemes hallgató gondolja el a dolgok keletkezését okaikból, ha ez
fennáll, akkor emez is fennáll: ha ez megtörténik, akkor az is.»
A régi tanokból megtart Buddha kettőt: a lélekvándorlást és a
megváltást. A nirvána maga, ha nem vigasztalan megsemmisülést, akkor
brahmánra emlékeztető tanokat rejt magában. Az upanisadok évszázados
gondolatait mellőzi és végtelen egyformasággal ismétli a maga hármas
tanát: a négy nemes igazságot, az öt létmozzanatot és a tizenkéttagú
oksági láncot. Nem csoda, ha Sankara a maga mélyenszántó spekulatív
elméjével dőre, üres fecsegésnek minősíti Buddha tanait, és ha a későbbi
upanisadok gúnyolódva emlegetik a négyféle buddhista szekta
vitatkozását: «Bár a magasztos Buddha egyetlen tanítója valamennyinek,
követői mégis négyféle felfogásra szakadtak, amint a nap leáldozása után
a kéjencek, a tolvajok, a védatanulók ösztönüket követve elérkezettnek
látják az időt vagy a találkára, vagy az idegen vagyon elrablására, vagy
erkölcsös életre.»[97]
Végeredményben elmondhatjuk róla, hogy a végtelenre vágyó emberi elme
egyetlen nagy kérdését sem oldja meg, akár csak a szánkja bölcselet,
amelynek függvénye. Lehet, hogy ez a tan Ázsia világossága, de olyan,
mint az őszi napsugár, mely enyészetre szánt világ felett ragyog, nem
melegít, nem termékenyít és nem örvendeztet meg.
3. Mindig többen mutatnak rá arra a tényre, hogy az emberiség
kétharmadának életét két nagy próféta, két nagy lélek irányítja: _Jézus
és Buddha_. Tanaikat egymás mellé állítják, életükben párhuzamokat
keresnek, pedig _mind életük, mind világnézetük teljes ellentéte
egymásnak_.
Buddha élete megtört, szélsőségekben mozgó élet. A férfikor delén még
vergődve keresi az igaz élet útját. Egyik végletből a másikba téved és
amikor révbe jut, akkor is a halál és a szenvedés fúriái üldözik,
akárcsak a mi korunkban Leopardit és Byront, Ibsent és Tolsztojt.
Krisztus kezdettől fogva tisztában van önmagával. Nála nincsen habozás,
nincsen ingadozás; mindig tudja, mit kell tennie, aggályokat nem ismer.
Ő az a gyöngykereső, aki megtalálta az igazgyöngyöt; az a kincsásó, aki
kezdettől fogva látja az elásott kincset. Élete egyenesvonalú, biztos,
szilárd élet. Első gondolatait feljegyzi számunkra Szt. Pál: «E világra
bejövén így szól: áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig
alkottál nekem. Akkor mondám: íme jövök, hogy cselekedjem Isten a te
akaratodat.» Nyilvános életének ugyanez a jelszava: «Az én eledelem az,
hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött, hogy végezzem az Ő
művét.»[98] Az atya akarata előtt hajlik meg az olajfák hegyén, ezt
teljesíti be a kereszten.
Amilyen különböző az életük, annyira elütő a _haláluk_ is. Buddha
negyven esztendei tanítás után elrontja gyomrát a déli éghajlathoz nem
való étellel és jogin gyakorlatok közben ünnepelten távozik a nirvánába.
Krisztus kínszenvedése pedig – Lessing szerint – a legfölségesebb kép,
melyet valaha rajzolt a legnagyobb művész, a világtörténelem. Annyira
telve drámai eseménnyel, plasztikus részlettel, hogy egy mákszemnyi hely
sem található benne, mely alkalmat s gondolatot nem szolgáltatna művészi
alkotásra, – és tegyük hozzá – mely több vigasztalást, enyhülést
nyujtott az emberiségnek, mint minden műalkotás, minden gyönyörűség és
minden szórakozás együttvéve.
Áthidalhatatlan az ellentét a _világnézetükben_. Buddha tulajdonképpen
istentagadó, aki megveti az egész isteni bandát és még arra sem tartja
őket méltónak, hogy szerzetébe belépjenek; legföljebb kültagok lehetnek,
a laikus fráterek rangját érdemlik meg. «Én vagyok a legnagyobb a
mindenségben», ez fejezi ki lelkületét. Önmaga vívta ki a bölcseséget,
semmiféle küldőt nem ismer el. Ő a nagy romboló, aki lerontja nemcsak
atyái hitét, hanem mindent, amit népe ezer éven át gondolt és
tiszteletben tartott. Semmire se becsüli és a kritika maró savával
öntözi a Védát.
Krisztus lelke végtelen hódolattal imádja az Atyát és mindenben
meghajlik parancsa előtt. «Ne véljétek, hogy fölbontani jöttem, a
törvényt, vagy a prófétákat; nem jöttem fölbontani, hanem beteljesíteni.
Két ellentétes pólus _a két életfelfogás:_ Buddha eszménye az élő
halott, kiben a nagy kaszás nem talál többé életcsírát, végcélja az örök
nyugalom. Ő csak azért él, hogy végre ötszáz születés után megpihenjen,
igazán meghaljon. Krisztus azért hal meg, hogy feltámadjon, az atya
jobbján örökké éljen, mindenkit magához vonzzon és boldogítson. Krisztus
az emberi lelket végtelen nagyra becsüli: «Mit használ az embernek, ha
az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja». Buddha a lelket
olcsó szofizmával letagadja, okozatot tételez fel ok nélkül, életet élő
nélkül, ismerést ismerő nélkül, cselekvést alany nélkül.
Buddha nem látja be, hogy legfőbb problémája, a rossznak lényege,
tulajdonképpen harmóniahiánya az ember belső világában és csak nagyobb
ellentétet létesít az emberi természet és az eszmény, a lét és a
gondolat, az értelem és az akarat között. Az akarat működése hozza létre
az átkos érdemet, a karmát, mely új meg új születéseket teremt. Az
értelem látása ellenben az az ibolyántúli sugár, mely kiöli a csírákat
és meghozza a megváltó halált.
Krisztus minden jót meglát és mindenütt harmóniát létesít. A veréb a
háztetőről sem esik le, hajunk szála nem görbül meg a mennyei atya tudta
és beleegyezése nélkül. Krisztus azért jön, hogy a felsőbb embert
uralomra segítse bennünk, hogy igazi életet, minél bőségesebb életet
adjon.
Buddha parancsolja a szűzességet, mert így szűnik meg az élet vágya, így
szűnik meg a rossz gyarapodása, és a házasságot csak mint rosszat tűri
meg laikus elemek számára. Krisztus megtartja és tanácsolja a
szűzességet Isten nagyobb szeretetéért és az apostoli hivatás jobb
betöltése kedvéért; a házasságot viszont szentségi magaslatra emeli és
ezzel megszenteli a családot, Isten előtt egyenlő rangúvá teszi a férfit
a nővel, végtelen értékűvé avatja a gyermek életét és lelke tisztaságát.
«Ha valaki megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, jobb lett volna
annak nem születni»…
Buddha egész erkölcstanának negatív jellege van. A tökéletes ember, a
szerzetes, nem dolgozik, nem tanul, csak elmélkedik és imádkozik. Ám mit
jelent ez az imádság ott, ahol nincsen Isten, kihez felemelkedjék a
lélek? Az egész a tanok gépies ismétlése és betanulása. Nem csoda, ha
helyettesíthető szélben lobogó zászlókkal, keringő imagépekkel, melyek
Tibetben minden útszélen, minden kerítésen ott forognak, minden patakban
ott zúgnak a misztikus felírással: «OM mani padme hum; igen te drágakő a
lótuszban, amen.» Ezt a négy szót tanulja meg az egyszerű ember a
buddhizmusból, ez a gyermek gagyogása, ez a haldokló utolsó szava.
Mennyire eltörpül ez az értelmetlen szóvirág a keresztény Miatyánk
végtelen egyszerűsége és gazdagsága mellett.
Pischel a buddhizmus alaptanául fogadja el az emberszeretetet, de már
utóda és átdolgozója nem osztja nézetét. Ez a szeretet inkább passzív
részvét a szenvedőkkel szemben. Nem akar senkinek sem ártani azért, hogy
a szenvedést a világon ne gyarapítsa és a maga nyugalmát ne zavarja. Az
eszmény tulajdonképpen a hideg, kővé vált ember, «akinek nincsen
szeretete, nincsen reménye». Ezekkel az emlékezetes szavakkal jellemzi
Pál apostol a pogányságot és vele szembeállítja a szeretet fölséges
énekét a korinthusiakhoz írt első levelében. Hogy mennyire igaz a
szeretetnek ez a negatív felfogása, arra elég lehet a következő példa:
«Aki százfélét szeret, annak százféle szenvedése van, ki kilencvenfélét
szeret, annak kilencvenféle szenvedése van… Ezt ismétli végig az egész
számsoron és befejezi: «Aki egyet szeret, egy szenvedése van, aki semmit
se szeret, nincsen szenvedése.»[99] Buddha szerint tehát az élet
magaslata: ne szeressetek igazán semmit, legyetek érzéktelenek, mint a
kövek. Igaz, a kövek nem szenvednek, de nem is szeretnek. Ezt
gyakorolják mesterük halálakor legjobb hívei: «Minden elmúlik, ami
keletkezik, hogy is lehetne máskép?» Ennyiben nyilvánul fagyos részvétük
nagy tanítójuk halála fölött. Nem látni, nem hallani semmit, nem érezni,
íme ez a legfőbb gyönyör ebben a keserves világban. Öljön ki az ember
minden tetterőt és nemes eszményt, tartózkodjék minden cselekedettől,
mert minden cselekedet a jövendő élet csíráját foglalja magában, a
részvét, a szeretet és jócselekedet csak alsóbbrangú lényekhez illő
gyarlóság.
Félreismeri az emberiség örök vágyát a végtelen után, mikor rendszerének
két intézményét, a törvényt és a szerzetet emeli oltárra és ezekkel
kívánja betölteni az Isten felé áhítozó lelket. Nem csoda tehát, ha
saját felfogásával teljes ellentétben mindjárt halála után hívei őt
avatják istenné, mellé helyezik a törvényt és a szerzetet, és így
kialakul a buddhisták szent háromsága: Buddha, Dhamma és a Szangha, mely
előtt követői leborulnak és Isten gyanánt imádják. A politeizmus
kifejlődik csakhamar, erre alkalmat szolgáltat a boddhiszhatvák, a
Buddha-jelöltek tana. Ezek azok, akik már fenn vannak az égi istenek
között, még csak egyszer öltenek testet, egyszer lesznek emberré és
azután bemennek a nirvánába. A jelenlegi világkorszaknak öt Buddhája
van, Gotáma a negyedik volt. Az ő méltóságát Matreya, a szeretetteljes
örökölte, ki az emberek sorsát az égből nagy szeretettel és
érdeklődéssel kísérte és majd ötezer év mulva lesz eljövendő. Az északi
buddhizmus szerint minden embernek hatalmában áll a boddhiszhatva
méltóság elérése és így a déli egyetlen Matreyával szemben északon
nagyon elszaporodott a számuk. Jól is érzik magukat, nem kívánkoznak a
nirvánába. Az égi lakók felvételéből alakult ki a sokistenhívés a
buddhizmus keretében is. Az istenek időről-időre emberi alakot öltenek,
legismertebb és legkiválóbb közöttük a Dalai Láma, ki itt a földön is
teljes istentiszteletben részesül, akárcsak a Cézárok Rómában. Itt
látjuk ismét a hamis miszticizmus útját, az istentagadástól a
sokistenhívésig, Buddhának önistenítésétől az emberimádásig.
A művelődéstörténelem nagy tanulsága, hogy a kultúra hanyatlását, a
művelt népek alkonyát csak a vallás tudja megállítani, amennyiben fékezi
a kultúrellenes élvezethajhászatot, az önzést és fenntartja a nemes és
igazán termékeny altruizmust. A nagy vallások azonban együtt sülyedtek a
kultúrával. Az erkölcs elválasztása az istentisztelettől, a tudás
szembeszállása a hittel erőtlenné tette őket. Két kivétel látszik a
sülyedés alól: a buddhizmus és kereszténység. A buddhizmus kultúrértéke
azonban csak látszólagos, hiszen ha végig tekintünk rajta, az egész
világfelfogása nem egyéb, mint bonyolult rendszerbe foglalt kétségbeesés
a kultúrtörekvések fölött. Ez az elfáradt pesszimizmus hosszas
köntörfalazás után ugyanarra az eredményre jut, ahová modern tisztelője
és követője Hartmann; ki szerint az egész kultúrhaladás csak arra való,
hogy a nyomorúság érzését egész az elviselhetetlenségig fokozza; egész
addig a határig, míg az egész emberiség tömeges öngyilkosságra határozza
el magát. Igaz, a buddhizmus megsemmisíti az önző kívánságokat, de olyan
gyökeres módon, hogy vele együtt kiöl és kipusztít minden kívánságot.
Nem teremt örömmel dolgozó altruizmust, hanem azt a fásult részvétet,
mellyel szomorú sorsban egyik társ viseltetik a másikkal szemben és
amelyből mindnyájan csak megsemmisüléssel tudnak szabadulni. A
buddhizmus sehol sem iparkodott hanyatló kultúrát megállítani, vagy újra
felvirágoztatni. Tibetnek és Hátsó-Indiának közepes kultúráját nem
emelte, a kínai és japán művelődésbe nem vitt új erőt, új lendületet, és
ahol hanyatlás mutatkozott, megállítani nem tudta.
Túlzásai dacára igen helyesen mondja Chamberlain: «Mi alapította meg
Buddhának világbirodalmát? Nem a tana, hanem a példája és hősies
cselekedete; emberfeletti akaratának ez a megnyilvánulása igézte meg az
emberiség millióit és ez kényszeríti őket igába mind máig. De
Krisztusban még magasztosabb akarat nyilatkozik meg; nem kell futnia a
világból, nem kerüli a szépet, megbecsüli a szeretetből eredő drága
illatszereknek használatát, amit tanítványai szemétnek neveztek; nem
vonul vissza a pusztába, hanem úgy lép elő a magányból, mint valami
diadalmas hadvezér, ki örvendetes hírt hoz az emberiségnek, nem a
halált, hanem az igaz megváltást! Buddha egy magát kiélt, tévútra került
kultúrának alkonyát jelenti, Krisztus azonban az emberiség új napjának,
új korszakának hajnalát. Újra ifjúvá tette a megvénült emberiséget és
így lett az életerős, a fiatal indo-európaiak Istenévé. A kereszt
jegyében az ó-világ romjain lassanként új kultúra támad, melyen még
sokat kell munkálkodnunk, hogy majd a távol jövőben megérdemelje a
keresztény nevet.»[100]