A nagy Buddha-kutató, Oldenberg Hermann, utolsó és már csak halála után
megjelent munkájában (Buddha’s Reden XXIII–XXV) úgy nyilatkozik, hogy a
Buddhának tulajdonított számtalan terjengős beszéd közül leghitelesebb
első benáresi beszéde, mely a négy főigazsággal foglalkozik. Ezenkívül
nagyon valószínűen Buddhától származik a lélek nemlétezéséről szóló tan,
mely megfelel a modern asszociációs, aktualista léleknélküli lélektan
elméletének. Valószínűleg tőle való a 12 tagból álló oksági kapcsolat
(lánckövetkeztetés) és végül a szerzetében kéthetenként felolvasott
gyónási tükör, a megbocsátható és meg nem bocsátható hibák foglalata,
erkölcstanának veleje. Oldenbergnek ezt a véleményét alapul véve
ismertetjük: 1. a benáresi beszéd négy nemes igazságát; 2. a lélek
nemlétét és a helyette felvett öt létmozzanatot: (szkandhá-t); 3. a 12
tagú oksági formulát; 4. Buddha etikáját.
1. A benáresi beszéd szövege a következő: «Szerzetesek, két végletbe nem
szabad esnie annak, aki lemond a világi életről. Melyik ez a kettő?
Egyik a kéjhajhászó élet, mely gyönyörűségekben és élvezetekben merül
el; ez aljas, közönséges, lelketlen, nemtelen élet, mely nem vezet el
célhoz. A másik az önsanyargatás gyakorlata, mely fájdalmas, nemtelen és
a célhoz mégsem ér el. Szerzetesek, a Magasztos a két végletet elkerülve
rátalált a középútra, mely megnyitja a szemeket és az értelmet, mely
nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába vezet.
És szerzetesek, melyik az az út, melyre a Magasztos rátalált, mely
megnyitja a szemeket, az értelmet, majd nyugalomra, ismeretre,
világosságra és nirvánába vezet?
Ez a nemes nyolcas út, mely nem egyéb, mint helyes hit, helyes
elhatározás, helyes szó, helyes tett, helyes élet, helyes igyekezet,
helyes emlékezet (vizsgálódás), helyes elmélyedés. Ezt a középutat
találta meg a Magasztos, ez nyitja meg a szemeket, világosítja fel az
értelmet, ez vezet nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába.
Szerzetesek, ez a szenvedés nemes igazsága. Szenvedés a születés,
szenvedés az öregség, szenvedés a betegség, szenvedés a halál; szenvedés
olyannal együttélni, akit nem szeretünk, szenvedés elválasztva lenni
attól, akit szeretünk; szenvedés el nem érni, ami után kívánkozunk:
szóval szenvedés a földhözragaszkodásnak mind az öt mozzanata és öt
tárgya (szkandha).
Szerzetesek, ez a szenvedés származásának nemes igazsága; az
újjászületést az élet szomja idézi elő, mely örömmel és szenvedéllyel
itt is, ott is kénye-kedvét tölti; a gyönyör szomjazása a keletkezés
szomjazása, a hatalom szomjazása.
Szerzetesek, a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága annak az
életszomjnak kioltása, mely újjászületést idéz elő, örömmel és
szenvedéllyel itt is, ott is kénye-kedvét tölti; tegyünk le róla, adjunk
túl rajta, oszlassuk fel, távolítsuk el.
Szerzetesek, ez a szenvedés megszüntetésére vezető út nemes igazsága, ez
a nemes nyolcas ösvény a következő: a helyes hit, a helyes elhatározás,
a helyes szó, a helyes tett, a helyes élet, a helyes igyekezet, a helyes
megemlékezés és a helyes elmélyedés (az igazi elragadtatás)… Világosság
támadt bennem és láttam, hogy enyém a szellem elveszíthetetlen
megváltása, hogy ez az én utolsó születésem és számomra nincsen többé
újjászületés.» Beszédét volt szerzetestársai örömmel üdvözölték.
Fölveszi őket a saját új rendjébe és tovább tagolja előttük a megváltó
megismerést, mely úgy látszik, nem egyéb, mint a szánkja-bölcselet
alaptana: «sem a test, sem a lélek, sem ezek bárminő szenvedése nem az
enyém, nem az én.»[82]
Ez a beszéd Buddhának tulajdonképpeni programmbeszéde: a hegyi beszéd.
Mint minden indiai bölcseleti rendszerben a kiindulópont itt is a
szenvedés. A kutató elme nem tudta felderíteni a lét titkát és így a
filozófiából a lét szenvedéseinek csillapító gyógyszere lett (remedium
doloris). Sikerén ne csodálkozzunk; az emberiség mindig szívesen
hallgatja azt, aki részvéttel elismeri szenvedéseit és segíteni akar
rajta.
Mivel _a négy nemes igazság Buddhának tulajdonképpeni evangéliuma, sőt
ez az egyedüli biztos tana, azért érdemes vele kissé behatóbban
foglalkoznunk._
Az _első igazság_ a legendának megfelelően sorolja fel a szenvedés négy
válfaját: születést, betegséget, öregséget, halált. Emlékezzünk fia
születésére, a bélpoklosra, az aggastyánra és a hulla megpillantására.
Bőbeszédűségére jellemző, hogy már itt említi a szenvedés forrását, mint
kívánkozást az után, amit nem értünk el. E szerint a szenvedés lényege
abban áll, hogy a lét öt mozzanatában a mulandó világhoz ragaszkodunk.
Az öt mozzanat, az öt szkandha számunkra érthetően a következő: 1. a
testiség: ez testünk, mint külső tapasztalatunk tárgya; azután
következik lelki életünk három mozzanata: 2. szkandha a megismerés; 3.
az érzelem; 4. akarás, végül az 5. a tudatvilágunk, mint valamennyinek a
foglalata.[83]
A _második igazságban_ az élet szomját jelöli meg, mint a szenvedés
okát. Ez a metafizikai kútforrás, mely megvolt már születés előtt,
megmarad születés után és amelyből az egész jelen élet fakad.
Minden élvezet annyi új vágyat ébreszt és ezek oly ritkán találnak
kielégülést, hogy tulajdonképpen az élvezet is fájdalmat jelent. A lét
oka éppen az a kívánság, melyet táplálunk, de ki nem elégítünk. Az
életszomj elágazásai: a gyönyör kívánsága, a továbbfejlődés kívánsága és
végül a hatalom kívánsága.
Ennek a gondolatnak a veleje már a védákban föllelhető. Ezek szerint «az
ember egészen vágyból keletkezett és amilyen a vágya, olyan a belátása;
amilyen a belátása, olyan a cselekedete; amilyen a cselekedete, olyan a
további sorsa.»[84]
_Harmadik főigazság az egész buddhizmus magva:_ a szenvedést akkor
szüntetjük meg, ha elapasztjuk a forrást, melyből származik, ha kiirtjuk
az életszomját. Ez is benne van a védákban: «Ha valakinek nincsen
kívánsága, saját maga lett a maga kívánságává és így életereje nem
távozik többé el, hanem ő maga a brahman és teljesen beleolvad
brahmánba.» Ez a brahmával egyesülés a Mahabharáta-époszban a
brahma-nirvána vagy egyszerűen a _nirvána_. Íme, ez lebegett Buddha
egész kora előtt, mint az ember megvalósítandó célja. Ezért hagyta el ő
is otthonát, palotáit és ezt találta meg a fügefa alatt. A nirvána az ő
szemében brahmántól elvonatkoztatva az a hely, ahol nincsen születés,
nincsen betegség, öregség, halál.
Minden ind tudós megegyezik abban, hogy a nirvána a buddhizmus végcélja,
szabadulás a szenvedéstől, pihenés az élet nyugtalan vándorlásaiban.
Logikus következménye ez Buddha filozófiájának, melynek sarkalatos elve
az istentagadás és lélektagadás. Buddha utolsó szava: «Minden elmúlik,
ami keletkezett; törekedjetek ernyedetlenül.» Ebből legtöbben arra
következtetnek, hogy csak olyan dolgok létezhetnek, amelyek valamilyen
okból jönnek létre, amelyek tehát mulandók, sőt pillanatnyiak. E szerint
tehát a nirvána örök nyugalom, de egyszersmind örök megsemmisülés.
Mit értsünk ezen a megsemmisülésen, arra nézve megoszlanak a vélemények.
A legtöbben európai logikával Buddha teljes nihilizmusára következtetnek
(Childers, Rhys, Pischl stb.), Barth és Oldenberg szintén osztják ezt a
véleményt. A buddhisták látták, hogy tanaik ezt a következményt rejtik
magukban, de nagyon vigasztalannak tartották és azért nem vonják le
világosan, sőt helyette valamilyen kárpótlást akarnak nyujtani a
boldogságra szomjazó emberi léleknek. Erre a kárpótlásra háromféle
vélemény alakul ki. Sokan pozitivizmust tulajdonítanak Buddhának, ki
tanítványainak megtiltja, hogy ilyen elméleti kérdésekkel bibelődjenek;
ez csak a látóknak fenntartott igazság.
A pozitivizmus elvont magaslatait azonban a legtöbb ember meg sem érti
és azért a buddhista tudósok állandóan hímeztek-hámoztak, szép szavakba
burkolták a szomorú valót: a nirvána a halhatatlanság, az örökkévalóság,
a boldogság szigete és a legfőbb oltalom.
Azok, akik nem érték be üres frázisokkal, a nirvánát titokzatos hellyé
változtatták át és főleg a tömeg szemében a nirvána a buddhista
mennyországgá lett, melyben a lélekvándorlás során bekerült istenek
nagyon is jól érzik magukat és nem kívánkoznak az állítólagos végső cél,
a boldogító megsemmisülés után.
Ezeket a tanokat nagy készültséggel ismerteti de la Vallée-Poussin és
Dahlmannal megegyezően azt vitatja, hogy ez a felfogás nem egyéb, mint
nyugati ferdítés. A nirvána kialvást, nyugalmat jelent ugyan, de a tűz
kialvása nem egyenlő a megsemmisüléssel. A nirvána az abszolut való,
melyre nem illik rá a mi lét- vagy nemlétfogalmunk; az örök élet
teljessége ez, mely tagadja az élet szomját, vágyát; a teljes
tökéletesség, mely nem születik és nem hal meg, nem lehet beteg és
nyomorék, nem bajlódik és nem szenved.[85]
A vélemények útvesztőjébe és a szavak hüvelyezésébe nem bocsátkozhatunk.
Szerintünk a hindu lélek alapjában ugyanaz, mint az európai lélek. Benne
is teljes mértékben érvényes az emberi lélek gravitációs törvénye: a
boldogságra való törekvés; de megáll ennek a törvénynek negatív
oldalánál, annál a boldogságnál, mely megszüntet minden hiányérzést,
letörül minden könnyet, begyógyít minden sebet; örök békét, egységet és
harmóniát ad.
_A negyedik főigazságban_ kifejti a középutat, mely a beszéde elején
említett két véglet között nyugalomra, ismeretre, világosságra, a
nirvánába vezet. Az első lépés ezen az úton Buddha tanításának
elfogadása, az igaz hit, mely három gyümölcsöt terem: igaz gondolatot,
igaz szót és cselekedetet. Az ötödik helyen álló helyes élet az előbbi
három összefoglalása. Ez a gondolatmenet eddig megtalálható a védákban,
az iráni és a keresztény erkölcstanban. A hatodik, a helyes igyekezet
mérsékelt aszketikus gyakorlatokat jelent. Helyes megemlékezés nem
egyéb, mint Buddha életére, tanaira mindennap történő visszagondolás. A
nyolcadik a végcél, az igazi elragadtatás, melyet annyira becsül, hogy
ezzel az állapottal való dicsekvést a meg nem bocsátható bűnök közé
sorolja és a dicsekvőt kiteszi szerzetéből.
A négy főigazságot számtalanszor megismétli hallgatósága előtt és
megtérésük után hozzáfűzi jelszavát és utolsó szavát: «Aminek kezdete
volt, végének is kell lennie. Ennek világos belátása maga az üdvösség.»
A jelmondatnak összefüggése a négy igazsággal valószínűleg úgy oldható
meg, hogy a szenvedés végső oka mindennek a mulandósága, semmisége és
ennek a semmiségnek felismerése adja a megszabadulást, a megváltást.
2. _A lélek nem létezése._ Deussen szerint Buddha nem adott választ arra
nézve, van-e az embernek lelke vagy nincsen és a léleknélküli lélektan
későbbi tanítványok véleménye.[86] Ezzel szemben Oldenberg olyan
részleteket közöl Buddha leghitelesebb beszédének, a híres benáresi
prédikációnak folytatásaként, melyek legalább is nagyon valószínűvé
teszik, hogy az aktualizmus magára Buddhára vezethető vissza.
Az első szerzetesek felavatása után beszélget még velük:
«Szerzetesek! először testiségünk nem az én, mert ha az volna, nem lenne
betegségnek, változásnak alávetve és mondhatnók róla: ilyen legyen az én
testem és olyan ne legyen; másodszor érzésünk nem az én; harmadszor
képzeteink, negyedszer lelki képződményeink vagy inkább akaratunk és
végül ötödször tudatvilágunk nem az énünk… Mondhatjuk-e arról, ami
állhatatlan, ami szenvedésnek és változásnak alávetett, mondhatjuk-e: ez
az enyém, ez vagyok én, ez az én énem?…
Ezért, szerzetesek, tanaim értelmes, nemes hallgatója elfordul a lét öt
mozzanatától, az öt szkandha-tól: a testiségtől, az érzésektől, a
képzetektől, az akarástól és a tudatos ismeréstől. Amennyiben ezektől
elfordul, annyiban szabadul meg az élnivágyástól. Ez a vágytól mentesség
megváltja őt és felmerül benne annak a belátása: megváltattam!
Megsemmisül a születés, tökéletessé lesz a szent élet, betelik a
kötelesség; nincsen többé visszatérés erre a világra. Íme, ezt ismeri
meg.» Így beszélt a Magasztos. Az öt szerzetes örömmel üdvözölte; lelkük
megszabadult az élethez ragaszkodástól, megmenekült minden szenvedéstől.
Ebben a percben hat szent élt a világon, t. i. Buddha és az őt megértő
szerzetesek öten.[87]
Mi az _az öt életmozzanat_, az öt szkandha, amit Buddha itt mindjárt
beszédében felsorol, erre nézve a buddhista íróknál bábeli zürzavar
uralkodik. A testiség magyarázatánál 28-féle alfajt sorolnak fel, az
érzésnél 18, az akaratnál 52 és a tudatnál nem kevesebbet, mint
89-félét.
Igaza van Deussennek, a fogalmak megmagyarázásánál nyugodtan
támaszkodhatunk a saját lélektani tapasztalatunkra, mely a buddhisták
lelki szemei előtt éppúgy tárva-nyitva volt, mint mielőttünk. Az első a
testiség, magában foglalja mindazt, amit mi a külső tapasztalat
tárgyának nevezünk, a másik négy pedig a lelki világot tartalmazza: az
érzést, megismerést, akarást és mint valamennyi foglalatát, a tudatot.
Ez az ötféle belső tevékenység az öt lételem, melyből minden
összetevődik. De tulajdonképpen test, lélek, isten vagy bármilyen
cselekvő alany nem létezik. Így a buddhizmus a hindu idealisztikus
bölcselet fejlődésének végső tagja. A vedantarendszer merész idealizmusa
panteizmusra, kozmogóniára és teizmusra vezet, mely az atmánt egy
személyes istenre és sok egyéni lélekre (purusa) tagolta szét. A szánkja
feleslegesnek találta Isten működését és így eljutott az
istentagadáshoz. Buddha ezt magáévá teszi, de tovább megy, ő már a
lelket, a megismerő alanyt sem tartja szükségesnek és eljut Csárvákának
a pszichizmusára. Ezt az annyira modernnek gondolt tant főképviselőinél,
Ebbinghausnál és Wundtnál szemléletesebben világítja meg a páli irodalom
legszebb terméke a «Milinda-panja, Milinda kérdései» című
kultúrtörténeti regény.
Milinda tulajdonképpen Menandros ión király, Nagy Sándornak egyik
legkiválóbb utóda, ki sorra cáfolja a buddhista bölcselőket, míg össze
nem kerül a leghíresebbel, Nagaszénával és ezt is kérdezi: «Ha nincsen
cselekvő alany, akkor ki az, aki nektek adja a mindennapi táplálékot és
ki az, aki az adományokat elfogadja? Ki az, aki jót és rosszat
cselekszik? Ha igazatok volna, akkor nem léteznék sem cselekvő, sem
élvező, se érdem vagy bűn, se jutalom vagy büntetés. Ha valaki téged
megölne, nem követne el gyilkosságot.» Kérdezi tovább, vajjon a tudós
haját, körmét nevezik-e Nagaszénának, vajjon a fogait, csontját, bőrét,
testi alakját, érzését, képzetét, vagy pedig ezenkívül létezik-e
cselekvő alany, mert ha nincsen, akkor nincsen Nagaszéna. Most a bölcsre
kerül a sor és ő felszólítja a királyt, magyarázza meg a kocsit, amelyen
jött: Vajjon a rúd-e a kocsi, vagy a tengely, a kerék, a küllő, a
szíjak, vagy ezeknek a részeknek egysége, vagy valami a kocsin kívül. A
király tagadó válaszára a hallgatóság óriási tetszése mellett alkalmazza
a retorziót: Akkor tehát a királynak nincsen kocsija. A király erre
megjegyzi: hogy ahol rúd, tengely, kerék együtt vannak, ott használják a
kocsi kifejezést. Ezzel a nominalisztikus magyarázattal Nagaszéna
malmára hajtja a vizet, ki a király válaszát önmagára alkalmazza.
«Amint a kocsi szót használják ott, ahol a kocsi részei együtt vannak,
úgy a lélek, a személy kifejezést használjuk ott, hol a lét öt mozzanata
találkozik.»
«Pompás, bámulatos a válaszod, tiszteletreméltó Nagaszéna, ha Buddha
élne, bizonyára ő is legmagasabb tetszéséről biztosítana téged.»[88]
Hogyan fér össze ez a tan a lélekvándorlással és a megváltó nirvánával;
hogy lehet a nem létező ember felelős a tetteiért? Ezt Nagaszéna a
király kérésére több hasonlattal magyarázgatja. Gondoljuk el, hogy egy
ember, ki mangó gyümölcsöt lopott, a törvény előtt így védekezik: én nem
loptam el ennek az embernek a mangóját, mert az a gyümölcs, amit ő
ültetett nem azonos azzal, amit én elvittem; tehát semmiféle büntetést
nem érdemlek meg és mégis a bírák joggal ítélik el a tolvajt, mert az
ellopott gyümölcs termése az elültetett gyümölcsnek. Vagy lámpát visz
valaki a padlásra, tüzet fog tőle a ház és leég tőle a fél falu.
Földieivel szemben védekezhetik-e így ez az ember: nem én gyujtottam fel
a falut, mert az a tűz, mely a községet felperzselte, különbözött attól
a lámpától, amit én a padlásra vittem. Itt is az elítélő bíráknak van
igaza, mert egyik tűz a másik eredménye. Ugyanez a kapcsolat forog fenn
az emberi név és alak között, létének különböző formáiban. Amint az
éjjeli mécs lángja nem ugyanaz az éj első szakában és az utolsóban, de a
lámpa ugyanaz marad, úgy a személyiség elemei is folyton váltakoznak, de
a személy folytonossága megmarad. Minden pillanatban olyan és annyi az
ember, amennyinek tudatában van. A lámpa a testet, a láng a tudat
folyton hullámzó tartalmát jelzi.[89]
A hasonlatok tényleg szellemesebbek, mint azok, amelyek akár
Heraklitosnál, akár Wundt-nál vagy Paulsen-nél találhatók, de a szép
képek már akkor sem elégítettek ki mindenkit olyan könnyen, mint a
regényben Milinda királyt. Azért, hogy Buddhának egész rendszere a
lélekvándorlással, megváltó nirvánával együtt össze ne omoljon és szét
ne essék, a buddhista bölcselők visszatérnek a védák karma tanához. A
halál pillanatában felbomlik ugyan a lét öt mozzanatának egysége, de
megmarad a tettek gyümölcse, erkölcsi érdeme a karma, mely az elemeket
újra egybegyüjti és új életre kényszeríti. Ez a titokzatos fogalom alig
egyéb, mint a lélek tagadása és a másvilági jutalom közt fennálló
ellentmondás homályba burkolása.
3. _A tizenkéttagú oksági kapcsolat._ A benáresi beszédben a négy nemes
igazságon és az öt létmozzanaton kívül Buddha említi a tizenkéttagú
lánckövetkeztetést, melynek felfedezése őt az egész világon a
legmagasztosabb igazság meglátójává tette, az istenek, brahmán, sátán,
minden aszkéta és brahmin fölé emelte.
Ez a tizenkéttagú oksági elv a négy főigazság hármas tagozásából áll elő
(3 × 4 = 12), de oly homályos, zavaros, hogy a benne elmélyedők sem
tudnak vele zöldágra vergődni. Nem hiába ismétli meg 21-szer maga Buddha
is a megismerés fája alatt elejétől végéig és végétől elejéig. Kedvenc
tanítványa Ananda egyszer próbál dicsekedni vele, hogy a gondolatmenet
most már egész világos előtte; Buddha azonban leinti. Ne beszéljen ilyen
dőreséget, ez a formula olyan mélységes kinyilatkoztatás, hogy az
emberiség nem fogja megérteni és éppen azért nem képes megszabadulni a
lélekvándorlástól és nem jut be a nirvánába.
Az egész formula – úgy látszik – nem egyéb, mint nyakatekert kísérlet
arra, hogy Buddha a maga tanát a védákkal és a szánkja-rendszerrel
egybeforrassza, amennyiben a szenvedést okozó életszomjat a védákban és
szánkjában annyit szereplő tudatlanságra vezeti vissza. Ez a tudatlanság
nála természetesen az ő tanainak nemtudása: bizonyítandó tétele tehát a
következő: Buddha tanának nemtudásából származik minden szenvedés. Ennek
igazolására építi fel a következő láncolatot:
1. Aki Buddha tanait nem ismeri, el nem hiszi, nem szabadul meg az
élniakarástól és ezzel az újjászületés csírájától.