1. Kr. e. a VI. század az emberi művelődéstörténet egyik legnagyobb
százada. Athén ekkor fogadja el Solon alkotmányát; Kisázsiában Thales és
a miletosiak felvetik a nyugati filozófia főbb problémáit; Cyrus
megalapítja a perzsa birodalmat és megengedi, hogy a zsidók a babiloni
fogság után újra építhessék jeruzsálemi templomukat. Látomásait ekkor
látta Ezekiel, ekkor zengette Jeremiás próféta örökbecsű siralmait. A
messze keleten Laoce és Kon-fu-ce megírják a kínai művelődés mindmáig
alapvető műveit. Indiában szintén ekkortájt fejlődik ki számos önálló
filozófiai rendszer és a szofisták után fellép a hindú Sokrates, Ázsia
világossága, Gautáma Buddha.
A népek fejletlen valóságérzéke ebben az időben még a nagy emberek
életét mondával szövi át meg át. Mennyit mesélnek még a józan görögök is
Homerosról, Orpheusról vagy Pythagorasról? Nem csoda tehát, ha a keleti
fantázia Buddha életét a történeti kritikát szinte kétségbeejtő ködbe
burkolta. A szóbeli hagyományokat Buddha halála után csak ötszáz,
hatszáz esztendővel foglalták írásba, leginkább kétféle változatban:
páli nyelven Ceylon szigetén és szanszkrit nyelven az északi
országokban, Nepálban és Tibetben.
A páli hagyomány egyszerűbb, világosabb, jobban megközelíti a történeti
valóságot. Hármas gyüjteményét hármas kosár, Tipitaka néven foglalták
egybe. Terjedelme körülbelül kétszer akkora, mint a Szentírás. Az első a
fegyelem kosara; magában foglalja a szerzetesek szabályait, a gyónási
formulát, a megbocsátható és meg nem bocsátható bűnök jegyzékét. Második
a dhamma, mely Buddha beszédeit és a régi bölcsek mondásait tartalmazza;
ez a buddhizmus dogmatikája és erkölcstana. A harmadik rész (az
abidhammapitaka) a másodiknak, a törvénynek mintegy toldaléka,
kodicillusa: a rövid feleletek és kétes esetek megvilágítása.[72]
1903–1914-ig német, francia, japán expediciók az északi iratok
foglalatának, a szanszkritkánonnak nagy részét is felfedezték és
megállapították, hogy az északi legendairodalomban sok a hitelt érdemlő
adat, mely nincsen meg a déli könyvekben.[73]
Az északi könyvek terjedelme már kétszázszor akkora, mint a Szentírás;
magyarázatokkal együtt pedig a Japánban készült 1679-iki kiadás több
mint kétezer kötetet számlál és egysorba helyezve harmincnégy méter
hosszú polcot foglal el.[74]
Buddha filozófiájában alig akad eredeti gondolat; Garbe, Jakobi, Pischel
arról vannak meggyőződve, hogy teljesen a szánkja-rendszert teszi
magáévá; Deussen pedig a védákból idézi majd minden alapgondolatát.
Buddha tehát nem annyira tanaival, mint inkább életével és egyéniségével
hatott, ezért az északi források mérsékelt igénybevételével vázoljuk
életét és jellemét.
2. A katonai kaszthoz tartozó Sákja-nemzetségnek Gautáma (Gotáma) ágából
született Kr. e. 580 körül Sziddhartha (a célhoz ért) nevű fiú, aki
később önmaga Buddha (fölvilágosított, magára eszmélt) nevet vett fel.
Tisztelői elnevezték Sákja-muni-nak, a sákják bölcsének vagy
Tathagatha-nak, magasztosnak, tökéletes életűnek. Élete folyásáról
történeti bizonyossággal nagyon keveset tudunk. Anyja Mája, a gyermek
születése után néhány napra meghal és nagynénje gondoskodik a kisdedről.
Nemesi nevelésben részesül, 16 éves korában megnősül; ezután még 13 évig
gondtalanul éli világát. Ettől az erősen érzéki élettől megcsömörlik és
29 éves korában elhagyja palotáját, nejét, újszülött fiát. Hat álló
esztendeig vezeklő életet él, de nem tudja elérni az upanisadok magasabb
tudását és kijelenti, hogy a belátás nem származik önsanyargatásból.
Éppen egy fügefa alatt üldögél, mikor egy Sujáta nevű leány jó reggelit
hoz számára. Elfogyasztja, elragadtatásba esik, ekkor látja meg a négy
megváltó igazságot és ettől a pillanattól fogva használja a Buddha, a
fölvilágosodott nevet. 40 esztendeig hirdeti ezeket az igazságokat és
meghal 80 éves korában. Elhalálozásának évére vonatkozólag 543-tól
368-ig ingadoznak a vélemények; Müller Miksa középúton járva, 477-et
tartja legvalószínűbbnek.[75]
3. Születését, megtérését és halálát legendákkal veszik körül, melyek a
világirodalom nevezetes termékei közé tartoznak és bizonyára elég híven
megvilágítják hősük szellemi fejlődését, fő jellemvonásait. Születése
szemlélteti túlságos önérzetét, megtérése akaraterejét és misztikus
hajlamait, vándorélete hatalmas tanítói egyéniségét, halála pedig
együttvéve valamennyi jellegzetes tulajdonságát.
_Születése._ Anyja, Mája hosszú gyermektelen házasság után azt álmodja,
hogy egy szép tavaszi napon a Himalája ormain járt és ott egy hatagyarú
fehér elefánt hatolt az oldalába. Atyja, Suddhodáma fejedelem, összehív
huszonnégy brahmánt, kik következőképpen fejtik meg az álmot. Májának
fia születik, kiből vagy világverő hatalmas király, vagy világot megvető
aszkéta válik. Tíz hónap mulva Buddha kilép anyja kebeléből, talpraáll,
hét-hét lépést tesz a világ négy tája felé és oroszlánhangon ordítja:
«Én vagyok a legnagyobb ezen a világon; ez az én utolsó születésem. Én
vetek véget a születésnek, öregségnek és szenvedésnek.» Hangjára a
világok megremegnek, csodás fény hatja át az égi tereket, virágeső esik,
két felhő hoz meleg fürdőt az anyának és gyermekének. A vakok látnak,
süketek hallanak, a bénák járnak, a hangszerek maguktól megszólalnak, az
állatok csengő hangon énekelnek, az istenek ujjonganak, énekelnek és
táncolnak.[76] Ez a hely rávilágít Buddhának és követőinek végtelen nagy
önérzetére. Nem ismer maga felett se istent, se embert; önmagától lesz a
maga és a világ megváltója.
4. _A megtérés híres legendája bámulatos akaraterejét mutatja be._ Atyja
hisz a brahmánok jóslatában és mindenáron arra tör, hogy fiából
világhódító királyt és ne világmegvető aszkétát neveljen. Ezért
távoltart fiától mindent, ami a remeteélet felé vonzhatná; gondoskodik
róla, hogy ne lásson öregséget, betegséget, halált és aszkétát. Három
palotát épít számára; egyet a hűvös, másikat a forró, harmadikat az esős
időjárás tartamára. Gyönyörű kertek veszik körül a palotákat, ezerszínű
lótuszvirág, tavi rózsa, vízililiom pompázik mindenütt a tavakon.
Szépséges rabnők ezerszámra táncolnak, énekelnek az ifjú herceg körül,
aki úgy él velük, mint egy isten az istennők között. Tizenhatéves
korában nőül veszi Gopa hercegnőt és éli a világát még tizenhárom éven
át. Huszonkilenc éves korában, mikor már fenékig ürítette az élvezetek
poharát, kikocsizásai alkalmával az istenek sorra küldenek elé egy
lázas, poklos beteget, elesett öreg embert, férges hullát, és mikor ez a
látvány megrendíti, kedvét veszi az élettől, ekkor jelenik meg előtte
békét sugárzó arccal egy sárgaruhás szerzetes, mintha hívná és mondaná:
«Én legyőztem a világot.»
Visszatérve hallja, hogy felesége beteg, fia született, kinek atyja
Rahula nevet adott. Ekkor ezekre a szavakra fakadt: «Rahula született,
bilincs született számomra.» Hiába jelennek meg előtte a rabnők, hogy
zenével, tánccal felvidámítsák, rájuk se néz, csakhamar elalszik és
utána a nők is. Éjjel felébredve látja, hogy a lant kihullott a
kezükből, nyál folyik a szájukból; egyik hortyog, a másik fogát
csikorgatja vagy kísértetiesen beszél álmában… Gyönyörű lakása, melyet
eddig Indra isten palotájához hasonlított, úgy tűnik fel most előtte,
mint egy temető, rothadó hullákkal teleszórtan. Sietve felkel és a
nélkül, hogy feleségétől, fiától elbúcsúznék, lóra kap és hű kocsisa
kíséretében nekivág a sötét éjnek, hogy békességet szerezzen magának, a
világnak és az isteneknek. Harmincórai lovaglás után megérkezik két
jógin tanítóhoz, itt angyalkézből megkapja a szerzetesnek nyolc tárgyból
álló felszerelését és elbocsátja kocsisát. Hű lovának szíve megszakad
bánatában és mint angyal születik újra az istenek egében.
Buddha óriási akaraterejét kitűnően szemlélteti a legenda. Kedvenc lova,
táncosnői, atyja, anyja, felesége, újszülött gyermeke, szóval mindaz,
ami közönséges embert eltéríthet elhatározásától és hozzábilincseli a
földi léthez, őt mindez nem ingatja meg. Gazdaságban, gyönyörűségben
üresnek érezte szívét-lelkét. Elégedetlensége nőttön-nőtt és elvette az
élvezetek minden varázsát; ő maga pedig mindentől megcsömörlött.
Az érzéki gyönyörűségekben nem lelve örömet, másik szélsőségbe esik. Két
brahmán tanítója hiába tartóztatja, a jógin gyakorlatok nem elégítik ki.
Beljebb hatol Uruvéla erdejébe és mindig kegyetlenebb önsanyargatással
iparkodik kierőszakolni a magasabb tudás megváltó pillanatát.
Mezitelenül vagy piszkos rongyokban él, a vezeklők szőringébe öltözik,
kővé meredten mozdulatlanul áll vagy rothadó csontokon fekszik, koplal
az éhenhalásig, megeszi a borjúk ganéját és a saját maga ürülékét
(Schmidt). A testén lerakódott piszokréteget éveken át nem mossa le
magáról. Vergődéséről maga így nyilatkozik: «Összeszorítottam a fogamat,
ínyemre tapasztottam a nyelvemet, elnyomtam vagy kínosan visszatartottam
a gondolataimat, úgy hogy az erőlködéstől izzadság patakzott a hónom
alatt. De azért tovább gyakoroltam az appana-elmélyedést.
Visszatartottam a lélekzetemet, minek következtében hatalmas zúgást
hallottam a fülemben, gyötrő főfájásom támadt, mintha erős szíjjal
szorongatnák, ropogtatnák a fejemet és a gyomrom úgy égett, mintha egy
ügyes mészároslegény késével hasogatta volna. Egész testem csupa tűz
volt. Olyanná lettem, mint a fonnyadt dinnye, mint a fekete árnyék, úgy
hogy csak fekete Gotamának hívtak. De ezzel a sanyargatással sem értem
el a teljes tudást és a szenvedés megszűnését. Az istenek azt mondották:
«Gotama aszkéta, így elpusztulsz, ne fogd magad vissza az ételektől,
mert különben bőröd pórusain át életnedűt sajtolunk beléd. Buddha erre
elgondolkozik; ez hamisság, ez csalás volna, hogy az istenek ily titkos
módon tartsanak el. Visszautasította ajánlatukat és bő táplálékot vett
magához. Visszaemlékezett az elragadtatás boldog pillanataira, melyben
már az atyai házban részesült. Négy hétig ül elragadtatásban a különböző
fák alatt és új belátását megvédelmezi a halál istenének, Marának heves
támadásai, kísértései ellen.[77]
Oldenberg legmélyebb meggyőződése, hogy a jóga-gyakorlatok Buddha
életében igen nagy szerepet játszottak. Már kora ifjúságában hajlamosnak
látszik hallucinációra, melyben csodás látomások tárulnak elé. «A
rózsa-almafa hűs árnyékában ültem és elszakadtam az érzéki
gyönyörűségtől, minden tisztátalan lénytől, az elmélkedéssel járó,
magányból származó örömmel és megelégedéssel teljes elsőfokú
elragadtatásba estem és ebben kitartottam.» Megvilágosodása, Buddhasága
sem volt egyéb, mint ifjúkori gyakorlatainak megismétlése, felemelkedése
az elragadtatás negyedik fokára és az itteni intuitív belátás
eredményének színigazságként elfogadása. Az őt követő aszkéták jutalma
sem egyéb, mint a jógagyakorlatoknak négy magasabb fokából származó öröm
és békesség. Életének vége felé már annyira otthonos ezekben a
gyakorlatokban, hogy egyik elragadtatásból a másikba esik és a negyedik
fok többszöri elérése után szenderül örök nyugalomra, lép át a
nirvánába.[78]
5. _Tanítói egyénisége._ Nem hiába mondják Buddhát Kelet Sokratesének,
fölvilágosodása után egész tevékenysége beszédekben és vitatkozásban
merül ki. Kérdez és kérdezteti magát, de tulajdonképpen mindig ő viszi a
szót. Tanítványai áhítattal hallgatják, ellenfelei pedig elnémulnak vagy
megtérnek. Sikerének fontos tényezője személyes megjelenése. A páli
szövegek szerint Buddha külső alakja szép, csinos, tetszetős; tekintete
barátságos, nyílt és derült; magatartása rendkívül fegyelmezett, szigorú
erkölcsre valló. Hangja zengzetes; választékosan, világosan beszél és
egész fellépése a szentség és magasztosság benyomását kelti.
Tanítói egyéniségének egyik hiteles és feltűnő vonása a tisztán elvont
és elméleti igazságok iránti ellenszenve. Indiában még most is közszájon
forog, hogyan gúnyolta ki a meddő filozófiai vitákat az _elefánt és a
vakok meséjével_. Valóságos korkép ez az akkori szellemi életből, miért
is jórészét ideiktatjuk.
«Egy alkalommal Szavatthi-ban tartózkodott a Magasztos és ugyanakkor
kéregetni jött ide sok aszkéta, brahmán és különböző szektákhoz tartozó
vándor szerzetes. Ezek teljesen különböztek egymástól abban, amit tudtak
és tanítottak. Voltak aszkéták és brahmánok, akik azt tanították és
hitték: «A világ örökkévaló; csak ez az igazság és minden más vélemény
dőreség.» Voltak ott aszkéták és brahmánok, akik tanították és hitték:
«A világ nem örökkévaló. Csak ez az igazság és bolondság minden más ezen
a világon.» Ilyen hosszadalmas módon állítja még egymással szembe a
következő véleményeket: a világ véges és végtelen, a lélek és a test
azonos vagy nem azonos. A tökéletes lélek létezik a halál után és nem
létezik, vagy létezik is, nem is létezik… Ilyeneken veszekedtek
egymással, civakodtak, mérges beszédük nyilával sebezgették egymást.
Buddha szerzetesei kéregető úton hallják ezt a nagy vitát és előadják
mesterüknek, tanítójuknak, mire ő a következőképpen válaszolt:
«Szerzetesek! a többi felekezet vándor barátai vakok és nincsen szemük;
nem tudják, mi van és mi nincsen, mi az igazság és mi a hamis tan.
Volt itt Szavatthiban egy király, aki meghagyta udvari emberének: Menj
kedves szolgám és gyüjtsd össze Szavatthi minden vakon született emberét
egy helyre… és mutass a született vakoknak egy elefántot. Az udvari
ember összegyüjtötte a vakokat, megmutatta egyrészüknek az elefánt
fejét: No nézzétek vakok, ilyen az elefánt. Másik résznek mutatta a
fülét… ismét másoknak az agyarát, orrmányát, törzsét, hátát és végül az
utolsó csoportnak a farkát. És, mint aki jól végezte dolgát, elment a
királyhoz és jelentette: Uram, a vakok látták az elefántot, tégy velük,
amit jónak tartasz. A király lement a vakokhoz és mondá nekik: Láttátok
az elefántot? Igen, uram, láttuk. Mondjátok meg, mihez hasonlít az
elefánt? Azok, kik az elefánt fejét tapogatták végig, így feleltek:
Király, az elefánt olyan, mint egy nagy fazék. Akik az elefánt fülét
fogták meg, azt mondották: Király, az elefánt olyan, mint egy
szórólapát. Akik az agyarát érintették, azt válaszolták, olyan, mint a
csoroszlya; akik az orrmányát, mint az ekerúdja; akik a derekát, olyan,
mint egy csűr; akik a lábát, mint egy oszlop, akik a farkát, mint egy
nagy söprű. Elkezdtek egymással vitatkozni, a vita mindig hevesebb lett
és ököllel agyba-főbe verték egymást. A király pedig nagyon jól mulatott
mindezen.
Látjátok szerzeteseim, ilyen vakok és világtalanok a többi felekezet
szerzetesei. Nem tudják, mi létezik és mi nem létezik; mi az igaz és mi
a hamis, és ezért gyűlölködve, civakodva, veszekedve töltik az
életüket…»
Buddha nem akar belevegyülni a körülötte hullámzó hatvan-hetvenféle
filozófiai rendszer végnélküli szócsatájába. Az ő célja gyakorlati:
megváltani a világot a szenvedéstől az igaz tudással, annak a
beláttatásával, hogy a világ hiúságok hiúsága és minden csak hiúság.
Más alkalommal egyik leghívebb tanítványa, a tiszteletreméltó
Malunkjaputta jött hozzá azzal a szándékkal, hogy ő mégis
felvilágosítást kér az előbb említett vitás kérdésekről és ha nem adja
meg a Magasztos, ő nem engedi magát letorkoltatni, abbahagyja az aszkéta
életet és visszatér a világba. Buddha kérdőre vonja: «Vajjon azt
mondottam neked: Jöjj, légy a tanítványom, élj szent életet és én
megmagyarázom neked, hogy a világ örökké való, vagy nem örökkévaló,
véges, vagy végtelen…
Nem mondottad uram. – Most ha valaki így szólna: Nem fogok addig a
Magasztossal szent életet élni, míg meg nem magyarázza, hogy a világ
örökkévaló, vagy nem örökkévaló… az az ember elpusztulna, mielőtt a
Magasztos mindezt megmagyarázná. Úgy tenne az ilyen tanítvány, mint az
az ember, kit mérges nyíl talál; rokonai, barátai orvost hívnak és ő azt
hajtogatja: Nem engedem addig kihúzatni a nyilat, amíg meg nem tudom,
hogy az az ember, aki meglőtt, melyik kasztból való… mi a neve, milyen a
termete, az arcszíne, hol lakik; míg nem ismerem meg az íjjat, amivel
lőtt… – itt részletesen elsorolja az íjj részeit – mielőtt mindezt
megtudná, elpusztulna a sebében. Akár örökkévaló a világ, akár nem
örökkévaló stb… mindegyik esetben van születés, öregség és halál, kín és
jajgatás, fájdalom és gond, minek legyőzését itt a földön én hirdetem.
Azért, amit meg nem magyaráztam, hagyd azt magyarázás nélkül. Miért nem
magyaráztam meg? Mert nem vezet célhoz, nem tartozik a szent élet
alapjaihoz, nem vezet a világról való lemondáshoz… a világosság
megszerzéséhez, nem juttat el a nirvánába; ezért nem magyaráztam meg. Én
azt magyarázom, mi a szenvedés, a szenvedés keletkezése, a szenvedés
megszűnése… Ez vezet a világossághoz, ez juttat el a nirvánába.»[79]
Ime, ez a pár jelenet Buddha életéből minden magyarázatnál jobban
megvilágítja, milyen szuggesztiv erejű, milyen szemléletes lehetett
Buddha beszélgetése, de egyszersmind felvilágosítást nyujt szellemének
gyakorlati voltáról, pozitív irányáról.
Modorát, magatartását jellemzik szerzetesrendjének szabályai. Amit a
szerzetesekről mond, bizonyára önmagáról is írhatja. «A szerzetes
felhagy a rágalmazásokkal; amit egy helyen hallott, nem mondja el
máshol, hogy egyenetlenséget ne támasszon. Kibékíti azokat, akik
összekülönböztek; megerősíti a jóban azokat, kik egyetértenek.
Egyetértés a gyönyörűsége és öröme, ezért egységet teremtő szavakat
mond. Felhagy a durva, sértő beszédekkel; kifogástalan, kellemes,
tapintatos, szívreható, udvarias, a népnek kedves szavakat ejt.»[80]
Ezekben jellemzi önmagát és a vázolt korviszonyok között megérteti
velünk sikerének titkát.
6. _Buddha halála._ 44 esztendeig vándorolva híveket szerez főleg a
királyok, brahmánok és nemesek között, mert az egyszerű nép nem ért reá
még az ilyen érthetőbb alakban nyujtott tanain se töprengeni. Igazi
híveit szerzetesrendbe tömöríti, melybe később nagy ellenkezés után
nőket is vesz fel. Megjövendöli, hogy éppen a nők felvétele miatt tanai
most már csak 500 esztendeig fognak élni. 80 éves korában Szunda kovács
omlós, leveses, porhanyó vadkanhússal kínálja meg. Buddhának kitűnően
ízlik az étel, de a kovácsnak mégis meghagyja: «Szunda, ami a te
porhanyó vadkan-húsodból megmarad, ásd el jól egy árokba. Senkit se
tudok ezen a világon, se az istenek közt – élükön Brahmánnal – se
sátánt, sem aszkétát vagy brahmint, se istent, sem embert, aki ezt az
ételt elköltve jól meg tudná emészteni, csak a Magasztos.» De sajnos, a
Magasztos is vérhast kapott ettől az ételtől és nemsokára Kuszinára
határában lefekszik halálos betegen. Lázas viziói itt is jellemzik
egyéniségét. Megparancsolja pl. tiszteletreméltó Upanavának, ne álljon
elébe: «Tíz világrendszerből összecsődültek az istenségek, hogy lássák a
Tökéletest. Tizenkét mérföldnyire köröskörül nincsen egy gombostűnyi
tér, melyet az istenek be ne töltöttek volna és fel vannak háborodva.
«Messziről jöttünk, hogy meglássuk a Tökéletest. Csak ritkán, néhanapján
jelennek meg a világon a tökéletesek, a legfőbb szent buddhák. Ma éjjel
a Tökéletes átlép a nirvánába és ez a vállas erős barát elfedi őt
előlünk és nem láthatjuk a Tökéletest a végső pillanatban.» Íme, Ananda,
ezért háborognak az istenek.» Két ikerfa között készült virágos ágyon
ezer számra veszik körül a szerzetesek, kérdezi és tanaiban erősíti
őket; végül lelkükre köti: «Az én elköltözésem után a nektek hirdetett
tan és a szerzetes szabályzat, a dharma és a szangha a ti mesteretek.»
Felszólítja őket, hogyha valaki kételkednék Buddhában, tanában és
szerzetében, lépjen még elő. Nem akadt ilyen egyetlenegy sem. Ekkor
utolsó szavait intézi hozzájuk: «Nosza szerzetesek, én mondom nektek,
minden mulandó, ami keletkezett; törekedjetek lankadatlanul.»
Ezután – leghívebb barátja és tanítványa Ananda megfigyelése szerint –
felemelkedik az elragadtatás első fokára, a tér végtelenségébe, majd
belép a másodikba, az ismeret végtelenségébe; a harmadikba, a
létnélküliségbe és érzésnélküliségbe. A negyedikből visszaesik az első
fokra, majd ismét sorra felemelkedik a negyedikre és ebből lép át a
nirvánába. Ekkor megrendült a föld, az istenek hajmeresztően doboltak. A
tökéletlen szerzetesek, akik még nem szabadultak meg a szenvedélyektől,
a földre borulva jajveszékeltek; azok pedig, akik szabadok voltak a
szenvedélyektől, öntudatosan fogadták a csapást: «Minden mulandó, ami
keletkezett. Hogy is lehetne máskép?»[81]
Ime, Buddha halála egybefoglalva tünteti fel mindazt, amit jellemzésére
eddig mondottunk. Jógin révületek gyakorlása közben szenderül el, ez
sajátos indiai vonás egész életében, mely minden nyugati bölcselőtől
megkülönbözteti. Az indus jellem másik kiemelkedő tulajdonsága, a hiúság
szintén nagy szerepet játszik a rózsákkal borított halálos ágyon.
Mennyire az istenek fölött állónak hiszi magát, hiszen az istenek még
arra sem méltók, hogy szerzetébe tartozzanak, csak mint tekintélyes
világiak, a szerzetesek körén kívül foglalhatnak helyet. Nem
csodálkozhatunk, ha hívei neki is megadják az isteni tiszteletet.
Tanítására a régi közvetlen módszerével teszi fel a koronát, amikor
megfelel minden kérdésre, eloszlat minden kételyt. Végül dicsekvő
önérzetből származó erős akaratával bámulatraméltó türelemmel visel
minden szenvedést. De mennyire szegényes e leírás a János-passzióhoz
képest!