Míg a vedanta-rendszer az emberi szellem egységesítő törekvésének
engedve mindent egybeforraszt, testet és lelket, anyagot, szellemet,
Istent és világot, addig a szánkja-rendszer alapítója Kapila szembeszáll
az upanisadok monisztikus törekvésével. Erős realisztikus érzékével nem
találja meg önmagában a lét végtelen gazdagságát; ő maga nem minden és
mindenki, csak egy a természetet szemlélő megszámlálhatatlan emberi
lelkek közül. Megfigyelő, számító ésszel inkább az egységet áldozza fel,
mint a tapasztalatot és elkendőzés helyett inkább kiélezi az
ellentéteket: az örök változást, mint tárgyat és a változatlan megismerő
alanyt. _Rendszere realizmus és merev dualizmus._ Két örökké létező,
egymástól teljesen különböző dolgot vesz fel. 1. Anyagi természetet,
mely komoly valóság és nem délibáb, mint az upanisadok tanították. Ez a
nőnemű, örökké mozgékony, cselekvő-táncoló és mutatványokat rendező
természet a prakriti. 2. Felvesz egyéni lelkeket (purusa), melyek nem az
egységes világlélek hullámai (emanációi), hanem egymástól különböző
végtelen sokaságot alkotnak. Megfelelnek a szemlélődő férfiléleknek,
mely örökké azonos, míg megismerésének tárgya örökké változik, mint a
tenger hulláma vagy a szélvész rohanása.
Az anyagi természetet nagy elmeéllel végső okára vezeti vissza, mely nem
egyéb, mint valamely ősanyag határozott fejlődési állapota. A jelen
állapotból a megelőzők is feltárhatók és elvezetnek ahhoz az állapothoz,
mely már nem okozat, hanem csak ok. Az anyagi világ három elemi
substantia, guna keveredéséből áll. 1. A szattva uralkodik az istenek
világában; fényes, könnyű és örvendetes. 2. A radsasz az emberi lélek
anyaga; tulajdonságai a mozgás, indítás, szenvedés és fájdalom. 3. Végül
a növény- és ásványvilágban uralkodó tamasz, mely sötét, merev, nehéz,
mindenütt gátlást, akadályozást létesít. A természet ősállapotában ez a
három elem egyensúlyban volt egymással. Valamilyen, közelebbről meg nem
határozott tényező következtében az egyensúly megbomlik, a három
alkotórész küzd egymás ellen és megkezdődik a nagy világfolyamat, mely
nem egyéb, mint küzdelem a hatalomért és a létért, szinte a heraklitosi
(pantón pater ho polemos) mindennek atyja a háború. Az ős összhangból
először finom anyag keletkezik, a léleknek a természetbe eső finom
vetülete. Ez a finom látó, halló, tapintó test végzi a lélekvándorlást,
amennyiben érdemei szerint különböző durva formát ölt magára, mint a
színész, ki különböző szerepeket játszik, koldust vagy királyt. Ami
tehát nekünk lelkiéletnek tetszik, az nem egyéb, mint a természet
folyamata. A finom anyagi elemekből fejlődik ki az érzékelhető öt durva
elem, a jelenségek világa, az emberi durva test. A világ egy korszakának
végén a visszafejlődés fordított sorrendben történik (reabsorpció). A
visszafejlődés után új világ alakul, és ennek a körforgásnak sohase volt
kezdete, sohase lesz vége.
Az anyag állandó körforgása teljesen érthetetlen volna szellemi tényező
nélkül s ez a tényező az egyéni lelkek sokasága, kik körülveszik az
anyagi világ mutatványait és szemlélődésük az a mágnes, mely az anyagot
a maga kifejlődésére rábírja. A lélek teljesen különböző az anyagtól,
csak abban egyeznek meg, hogy mindkettő örökké való: az anyag az örök
változó, a lélek örökkéváltozhatatlan. A lélekről csak annyit tudunk,
hogy tiszta szellem, minden egyéb róla alkotott fogalmunk negatív; így a
lélek oszthatatlan, cselekvés- és akaratnélküli, nem érinti öröm vagy
fájdalom. Ám a jelenségek közelléte mégis hat a lélekre, amint a piros
virág tükröződése pirossá teszi a tiszta, színtelen kristályt, s amint a
tolvajok társaságába jutott ártatlan ember maga is fogságba kerül; úgy a
szemlélő lélek is cselekvőnek látszik a gunákkal, mert reávetődik a
természetben látszó minden szenvedés, betegség, öregség, folytonos
halál, vándorlás egyik testből a másikba. A lélek azonban minden
passzivitása dacára sem fölösleges; a természet folyamatai tudattalanok
maradnának, ha a lélek meg nem világosítaná, tudatossá nem tenné őket. A
lélek megismerő, de nem cselekvő. A lélekből tehát tudatosító erő árad
ki, melynek segítségével a belső szervek egyetlen működése sem marad
tudattalan. Megegyezik azokkal a modern teóriákkal, melyek a tudat
teljes passzivitását hangoztatják.
Mint a többi indus rendszer, úgy a szánkja is a megváltáshoz akar
eljuttatni, sőt talán egyik sem annyira pesszimista, mint ez a rendszer,
mely Isten fogalmát teljesen kiküszöböli tanaiból. Szerinte az egész
tudatos élet szenvedés, még a gyönyör is, mert szenvedést teremt. A
lélek és a szenvedés összeköttetése abban áll, hogy a lélek a szenvedést
tudatossá teszi, nem különböztetvén meg a szellemi lélektől az anyag
tevékenységét, az érzéki megismerést és a többi tudatjelenséget. Ennek a
meg nem különböztetésnek oka a karma, oly velünk született kárhozatos
diszpozició, melyet előbbi életünkből örököltünk. A megváltásnak
egyetlen eszköze a megkülönböztető felismerés, mely felfogja az anyag és
szellem teljes különállóságát. Amint erre a magaslatra elérünk és
belátjuk, hogy a szellemi ént semmi változás nem érheti, felvirrad
számunkra a megváltás napja. Az anyag nem végez többé lelkünk előtt
mutatványokat és visszavonul, mint a táncosnő, ha a szemlélők beteltek
látásával. Miért élnek az üdvözültek még tovább a megváltó belátás után?
Ezt a fogas kérdést valamennyi indus rendszer egyenlően magyarázza. A
mostani élet olyan cselekedetek következménye, melyek csírája már
kikelt; ezek végigjárják az emberi élet természetes lendületét, mint a
fazekas korongja a nyert lendületnél fogva tovább kering még akkor is,
ha készen áll az edény.
De a látó lélek átmenetileg itt is elérheti a boldogságot az ájulásban,
az álomnélküli alvásban és a tudattalanságig fokozott elragadtatásban.
Olyan ebben a lélek, mint a látó, ki már semmit sem lát; mint a
tengerszem, melyben nem tükröződik vissza semmi sem; mint a tiszta
zavartalan fénysugár, mely semmit sem világít meg, sem hegyet, sem
völgyet, sem élőlényt s megmarad az örök, békés magányban, hol eltűnik
az én, meg a te és az egész káprázatos, szenvedéssel teli világ.
_Értékelés._ A szánkja-rendszer, legkiválóbb ismerője Garbe szerint, már
a mai alakjában egyidős a régi upanisadokkal; ezek idealisztikus
monizmusa ellen lépett fel. Készen állott tehát már Buddha fellépése
előtt, Kr. e. a VI. században. A többi rendszer között kitűnik egy
szerzőre valló következetességével, világosságával és biztonságával.
Ennek köszönheti, hogy India művelt köreiben évszázadon át uralkodóvá
lett. Magáévá tette Buddha és a jóga-rendszer alapítója. Sőt Kr. u. az
első századokban még a brahmanok is elfogadják és összeegyeztetik
valahogy a védákkal. Ekkor hatott a keresztény gnosztikusokra és az
újplatonikus iskolára. Jelenleg azonban már csak történeti értékű, alig
akad híve egész Indiában.
Rokonságot érzünk benne Aristoteles elmeélével és rendszerével, s
akadnak olyan történetírók, kik a nagy Stagirita gondolatait keletről
származtatják.
A vedanta-rendszertől főleg három pontban különbözik. 1. A megismerő
alany benne nem egységes világszellem, hanem végtelen sok egyéni lélek.
2. Az anyagi világ nem csalódás, hanem valósággal létezik és elegendő
energiával rendelkezik arra, hogy önmagát fenntartsa; és ezért 3.
brahman, a világ szelleme és fenntartója feleslegessé válik a
rendszerben. Magasabb tudásnak sem tárgya, mert ennek feladata a lélek
megkülönböztetése az anyagi világtól.
Sokszor hangoztatott világossága és állítólagos következetessége dacára
Kelet szokásos ellenmondásait még alapvető tanaiban sem kerüli el.
Deussen utal arra, hogy Kapila végtelen sok lelket vesz fel és mégis a
megváltás tanában úgy beszél, mintha csak egy lélek léteznék az egész
világon. A természet ősforrása anyag, de mégsem különbözik egészen a
szellemtől, mert a lelki jelenségek benne játszódnak le és ezek finom
anyagából származik a test finom anyaga, melyet velök teljesen
ellentétes tulajdonságokkal ruház fel. «Valóságos contradictio in
adiecto, fából vaskarika.»
Ezenfelül semmiképen sem fejti meg, honnan a léleknek ez a végnélküli
szenvedése, melyből minden élet, minden szenvedés fakad. Még kevésbbé
magyarázza meg, honnan szerzi a tévedés azt a varázserejét, mely
létrehozza a nagy mindenségnek ezer meg ezer faját és a lelki világ
kimeríthetetlen gazdagságát. Végül nem fejti meg az indiai lélek nagy
problémáját, honnan és hogyan lehetséges a szenvedés? hiszen szerinte a
természet érzéketlen minden fájdalom iránt, a lélek pedig látja, hogy a
szenvedés nem is az övé. A hiányos megfejtés dacára legjobban kiszínezi
a lélek nyomorúságát, betegségét, az öregséget, halált; így a
legsötétebb és legpesszimisztikusabb valamennyi rendszer között. A
világszemlélet nagy kérdéseiből tehát egyetlenegyet sem old meg
kielégítően, és így teljesen érthető, hogy ennek a rendszernek a
csillaga végleg leáldozott: «Bánatos holdját egészen elemésztette az idő
fényes napja», a vedanta-rendszer.